Újabb 2001. Ûrodisszeia? Spielberg filmjét nézve kockáról-kockára Kubrick-nyomokért kutakodunk.

Stanley Kubrick hosszan, legalább tíz évig dédelgette-finomította a Mesterséges értelmet. Vázlatokat készített (a kliprendezõ Chris Cunningham robotokat is tervezett hozzá), aztán leforgatta a Tágra zárt szemeket, és meghalt. Mi lett volna, ha álmait maga viszi celluloidszalagra? Újabb 2001. Ûrodisszeiát ünnepelnénk? Film- és kultúrtörténeti mérföldkõrõl beszélnénk? Csábító a képzeletbeli összehasonlítás, hiszen – hiába Spielberg a rendezõ és a forgatókönyvíró – kockáról kockára, jelenetrõl jelenetre Kubrick-nyomokért kutakodunk. Pedig felesleges a Rosszon felülkerekedõ Jóságban hívõ, tudományos-fantasztikumnak álcázott tündérmeséket gyártó Spielbergen számon kérni a Mester pesszimizmusát, rideg és kíméletlen tárgyilagosságát, disztópiát az utópia helyett. A Mesterséges értelem nem 2001. Ûrodisszeia, nem film- és nem kultúrtörténeti mérföldkõ. Nem Szárnyas fejvadász, nem eXistenZ, nem ellensúlyozza a kultuszfilmekké nemesedett negatív jövõképeket. Pedig ezért vártuk annyira: hogy a veretes pesszimista víziókkal végre-valahára azonos esztétikai értékû „optimista” mozit állíthassunk szembe. Megint nem sikerült. Az aprólékosan kidolgozott tárgyi valóság, a (neves mesterséges intelligencia-szakértõk – Ben Goertzel, Ray Kurzweil – szerint) többé-kevésbé hiteles android-ábrázolás, a (néha, különösen a végén szentimentalizmusba fulladó) humanizmus, egy-egy remeklõ epizodista (mint Jude Law, az erotikus masszázsra szakosodott mechanikus Dzsigoló Joe) ellenére a részletekbe veszünk, kidolgozott karakterek helyett tézisfigurákat kapunk, döcög a forgatókönyv, három film és három finálé sûrûsödik egybe. Az elsõ rész (David otthon) izgalmas, a második (David a nagyvilágban) látványos, míg a harmadik (David az ismeretlenben) egyrészt katartikus, másrészt tömény giccs. Pinocchióként, Ózként keressük a Kék Tündért, a Szent Grált, homo sapiensek és – az evolúció köztes (cyborg/transzhumán) állapotait átugorva – poszthumánok között bolyongunk.

Apokalipszis után
A történet valamikor a XXI. század közepén játszódik. Ötven év Arthur C. Clarke szerint még prognosztizálható, a jelen trendjeibõl következtethetõ jövõ.
A természetvédõk (egyik) pesszimista forgatókönyve vált valóra: a sarki jégtáblák megolvadtak, szökõárak pusztítottak, emelkedett a tengerszint, vízbe enyésztek a partmenti nagyvárosok (Velence, New York, Amszterdam), mementóként csak Manhattan néhány felhõkarcolója meredezik az ég felé. Drasztikusan csökkentek a nyersanyagforrások, a mainál lényegesen kevesebb a lakható tér. A kormányok népességszaporulat-korlátozó törvényeket léptettek életbe.
Talán így lesz, még valószínûbb, hogy nem, de (szerencsénkre) Spielberg nem idõzik sokáig a katasztrófán. Alig érezzük, hogy egy kisebb világvége utáni idõket írunk, annyira tiszta és annyira zöld közegben bonyolódnak az események. Hideg és fenséges a természet, a laboratóriumokat egyre õsibb erdõk mélyére rejtik. Burkokat húzunk magunkra, azokban éljük tovább a kertvárosi létet. Majdnem úgy, ahogy a XX. század végén: a környezõ mikrovalóság csak árnyalatokkal módosult. Áramvonalasabbak (és abszolút környezetbarátok) az autók, formatervezettebbek a bútorok, tágabbak, de idegenebbek a belsõ terek, nagyobb a rend, több a gép. Túl clean, túl rideg ez az otthon. Még nem annyira szabályozott, mint a Szép új világban, nincsenek „okos” tárgyak, VR és AR sincs, mindössze egy kicsit más, mint ma, de hiába, félelem vesz erõt rajtunk. Az elsõ rész végére ebbe a félelembe dermedünk bele: lassan és észrevétlenül. Láthatatlan a kamera, nincsenek drasztikus vágások, visszafogott a rendezés. Akár egy kisrealista, s nem egy sci-fi opusban, úgy telnek-múlnak a hétköznapok.
Több a gép: nemcsak computerek, kenyérpirítók, porszívók, azaz öntudat és egyéniség nélküli masinák vesznek körül minket. A tudósok egyre emberibb küllemû robotokon munkálkodnak. A teremtmények valószínûleg már régóta sikeresen áthomorítanak a Turing-teszten. Teremtõik másra vágynak, azt akarják, hogy õk is ugyanúgy érezzenek, mint az organikus földi halandók. Elsõként Hobby professzornak sikerül a nagy mû. Gépgyermekét, Davidet, a szériaindító terméket szeretetre programozta. „Azért teremtette Isten Ádámot, hogy szeresse Õt” – magyarázza kutatótársainak a professzor. Spielberg nem esett az obligát hollywoodi hibába: Hobby nem válik Frankensteinné, David sem lesz gyilokgép. Igazi szellemtestvérei a Harmadik típusú találkozások idegenjei vagy E. T., az imádnivaló földönkívüli.
Programozható-e a szeretet, az érzések? Mi a lélek, létezik-e egyáltalán, elválasztható-e a mechanikus, fizikai testtõl a nem-mechanikus, spirituális szubsztancia? Gépnek tekinthetõ-e az emberi agy? Descartes még dualizmust hirdetett, Bergson az anyagi valóságtól független misztikus életerõrõl, élan vitalról elmélkedett, Lucretius, majd De La Mettrie gépként definiálták a homo sapienset. „Az agy egyfajta számítógép” – állította egy 1997-es interjúban Daniel Dennett. Roger Penrose vagy John Searle nem így látja, egyikük sem hisz az „igazi” mesterséges intelligenciában. A valósághoz (mai tudásunk és tudományunk szerint) leginkább az emergencia-elméleten alapuló „mechanikus részekbõl összeálló organikus egész” koncepció közelít. Fordított logikával: ha az organikus mechanikus elemekre bontható, vagy ha agyunk valóban computer, akkor az érzéseink is kódolhatók, programokba írhatók. Elõbb-utóbb adottak lesznek a technikai-tudományos feltételek, tehát gondolkodó és érzõ mesterséges intelligenciát hozunk világra.
Mint David, aki szeret, aki él-hal Monicáért, nevelõanyjáért. A szülõk hús-vér, organikus („orga”) gyermeke, Martin – az Alcor „legális halott” klienseihez hasonlóan – mélyhûtött állapotban várja, hogy gyógyíthatatlannak vélt betegségének ellenszerére leljen a medicina. Addig meg a bérelhetõ, vásárolható gépember-gyerek (android, azaz robot, azaz mesterséges intelligencia) is elmegy, így Henry Daviddel kedveskedik Monicának. Többé-kevésbé beválik, bár az emuláció csak szimulációra sikeredett, hibák csúsznak a mechanizmusba. Eszik, holott nem szabad. A szakértõ nézõk meg jót mosolyognak: pont az organikus táplálék tenné tönkre az óramû pontosságú „mechát”?
Nagyobb baj, hogy David valóban érez – érzõbb és átérzõbb a környezõ emberi világnál. Egyetlen társa, lelki kisöccse Martin bohókás gépmacija: együtt taszíttatnak ki az Édenbõl. Emberré akar válni, úgy érzi, csak akkor nyerheti vissza a (sziruposan) szomorú Monica szeretetét. A nézõ természetesen régóta vele van, mert emberként kezeli az ennyire szívhez szóló nem-biológiai entitást.

Ludd tábornok örökösei
A második rész eseménydúsabb, hõseink a mindentudó Kék Tündért kutatják, a Mad Max, a Gépnarancs és a Szárnyas fejvadász képsorait idézõ poklokat járnak be. Menekülnek és megmenekülnek, miközben különös szerzetekkel, az elõzõ – még nem érzõ, csak tudatos – robot-generáció leselejtezésre ítélt példányaival hozza össze õket a végzet. De miként lehet egy robot érzelmek nélkül tudatos? „Kétlem, hogy valaha is könnyû lesz a film androidjaihoz hasonló élethûséggel beszélõ, érzékelõ programokat készíteni anélkül, hogy érzelmeket adnánk nekik – állítja Ben Goertzel. – Az emberi tudatban összekapcsolódik a gondolkodás, az érzelem, a cselekvés, és nagyon valószínûnek tûnik, hogy ugyanez jellemzi majd a mesterséges intelligenciákat is.” Esetleg másként gondolkodnak, másként éreznek, mint a homo sapiens, de azért gondolkodnak és éreznek. Mi viszont éppen ettõl a másságtól rettegünk. David túlzott, kiszámíthatatlan érzékenységétõl. Nem ezt vártuk tõle, a professzor nem egészen erre programozta. Prognózisainkban nem így látjuk az intelligens gépeket: hidegebbek, racionálisabbak, számítóbbak az embernél. A hollywoodi filmek általában ebbõl az alapvetésbõl indulnak ki, gonosz Terminátoraik a végletekig túlzott ésszerûség vérgõzös orgiáin pusztítanak. Számításból és nem gyûlöletbõl ölnek. Úgy vélik, õk az uralkodó faj, pusztuljon a többi! „Gyenge” szuperintelligenciák: gépagyuk az emberéhez hasonló módon mûködik, csak lényegesen – százszor, ezerszer, tízezerszer – gyorsabb. Nem lenne szükséges, hogy kiirtsanak minket. Békésen élhetnénk egymás mellett, isteni képességeikkel segíthetnének, pátyolgathatnának. Az „elmegyermekek” (Hans Moravec) nem szoktak a szülõk életére törni. Viszont sokkal látványosabb, jobban filmezhetõ, ha mégis. És ezt a – Kevin Warwick által plasztikus képekben felvázolt – lehetõséget sem zárhatjuk ki. Szerencsénkre Davidet és géptársait teljesen más fából faragták, de a robot–ember háború disztópiája Spielberg világszemléletével sem egyeztethetõ össze.
Szintén nem logikus, miért kell a meghibásodott, rendeltetésüket (például a szexuális szolgáltatásnyújtást) rosszul teljesítõ, drága robotokat megsemmisíteni, miért nem célszerûbb újra- és/vagy átprogramozni õket. A rájuk vadászó kommandósok nem logikai-technikai kérdéseken bíbelõdnek. Parancsot hajtanak végre, az elfogott példányokat (a nép szórakoztatására) római stílusú és hangulatú amfiteátrumba viszik. A színielõadást, a Húsvásárt avatott MC, a ceremóniamester Lord Johnson-Johnson, egy XXI. századi luddita vezényli le. Spielberg telibe talál: a vehemens férfiú, a gépromboláson túllényegülve, a mindenkori intoleranciát, a másság gyûlöletét, hatalmi pozícióból történõ megsemmisítését nyíltan követelõ erõket jelképezi. Fizimiskája alapján hamisítatlan texasi bunkó: csattogós csizmát és cowboy-kalapot hord, zsíros képpel fröcsög a mikrofonba. A robotok meg égnek, hulladékká és hamuvá porlad a fém. Kéjtõl vonaglanak a nézõk, õrjöng a nagyérdemû. Bömböl a heavy metal. Félelmetes színház. Tudatunkban történelmi képsorok peregnek: autodafé a Szent Inkvizíció rendezésében, boszorkányégetés, tûzkeresztek Ku-Klux-Klan módra…
Johnson-Johnson az X-Men Kelly szenátorának elképzeléseit valósítja meg. Mindketten organikus soviniszták. Ludd tábornok, Jeremy Rifkin, Unabomber a szellemi elõdeik. Pragmatikusabbak az elõdöknél: átkozzák a gépi civilizációt, de közben hasznot – pénzt és népszerûséget – húznak belõle. Úgy gondolják, ez kell a csõcselékszámba vett népnek. Tényleg ez kell? Tényleg ennyire kegyetlenek lennénk?
Nem – sugallja Spielberg, mert nem hagyják veszni a könnyezõ android-gyereket. A közharag a kínzók ellen fordul. Oldódik a Kubrickhoz méltó színekkel megfestett lidércnyomás: David, Teddy maci és Dzsigoló Joe megmenekülnek. Nem a robotok jelentik az igazi veszélyt. Ha megszoktuk õket, már nem a gépi tulajdonságaikat féljük. A beléjük programozott emberi jegyek riasztanak, önmagunktól rettegünk: Hobby irigységétõl, mert egyéniségétõl akarja megfosztani Davidet, Johnson-Johnson kegyetlenségétõl, a Joe barátjának mutatkozó férfi árulásától. Csak álca, mellébeszélés, hogy „túl sok”, „túl gyors” és „túl okos” robot lesz a Földön.
Spielberg a XXI. század egyik legfontosabb etikai kérdését teszi fel: rendelkeznek-e jogokkal a gépek, s ha igen, akkor milyen jogok illetik meg õket? Ma még mosolygunk, a választ poénokkal intézzük el…

A harmadik nemzedék
David a nagyváros színpompás tömegében, fényáradatában, az örökös álarcosbálban az adatárus Know doktornál kopogtat, hogy megtudja, merre található a Pinocchio-történet fababáját valódi fiúcskává varázsoló Kék Tündér. A doktor – a film egyetlen virtuális valóság utalásaként – egy elképesztõen aktív, Einstein-szerû holografikus kép, a mai avatárák leszármazottja. Az „adok-veszek” kofastílusú dialógus egyértelmûsíti: a közeljövõ legfõbb értékei információ és tudás.
Minden út Manhattanbe, a nyüzsgõ metropolisz ellentéteként ábrázolt hajdani világközpontba vezet. Csend és nyugalom honol, víz és enyészet az úr. Lenyûgöznek a képek, az elemek csapásait méltósággal tûrõ Chrysler torony és a többi, az óceánból éppen csak kiemelkedõ felhõkarcoló, múltunk és tovatûnt dicsõségünk látványa. David alászáll, az egyik teremben – mint a 2001. Ûrodisszeia Jupiter-jelenetének magányos ûrhajósa, történetesen egy másik David – hasonmásával, szériatárs androidgyerekkel találkozik. Miután megöli a klónt, teremtõjével szembesül. És ezernyi Daviddel… Rádöbben, õ csak a gyerekpótló androidok prototípusa, futószalagtermék. Adják-veszik, akár az információt, talán valamivel kevesebbet ér. A hús-vér gyerekeknél is, bár nagy elõnye a kevésbé költséges karbantartás.
A romantikusok azért nem találták meg a Kék Virágot, mert a Kék Virág csak a képzeletükben létezett. A Kék Tündér is csak David látomása, a doktor nem hozzá, hanem robottestvéreihez küldte Manhattanbe. Nem akar szériadarab lenni, eldobja a klónéletet. Helikopterrel, macival egyetemben, az óceánba veti magát, halálában lesz emberré.
Vitatható létfilozófiai alapokból indul ki… Képzeljük el, ha az egypetéjû ikrek is így gondolkodnának! És ha az emberklónozás – a tiltások, a fenyegetések után, esetleg száz év múlva – köznapi szokássá válik, õk szintén mondjanak le a létrõl? Hiába a számos hasonmás, a homo sapiens egyéniségét a genetikai örökség és a környezet formálja. Az intelligens, érzõ robotokét pedig „csak” a környezet – és a belsejükben futó programok. Az azonos külsõ ellenére ugyan miért lennének belülrõl is egyformák, mint az emberklónokkal riogató propaganda- és tantörténetek szomorú antihõsei?
Kubrick alighanem David halálával zárta volna opusát. Spielberg folytatta… Szerencsétlen hõsünk az óceánfenéken landolva – ki mással? – a Kék Tündérrel találkozik, majd kétezer éves álomba merül. Filozófián innen és túl, tündérmesét mesél a Kék Tündér. Bugyutát, de optimistát, giccseset, de könnyfacsarót, abszurdot, de felemelõt, hogy a befejezés közérthetõ és egyértelmû legyen. A Mesterséges értelem valóban nem 2001. Ûrodisszeia…
Davidet a film harmadik generációs mesterséges intelligenciái ébresztik fel. Az ember kihalta utáni világ lakói számára õ a homo sapiens korának mementója. A különös entitások „erõs” (poszthumán) szuperintelligenciák, istenlények, mai léptékkel. Nincs jelentõsége, hogy gépek vagy nem gépek. Az evolúció bennük folytatódott. Szeretettel gondolnak ránk. „Mindig úgy véltem, a jövõ mesterséges intelligenciái megbecsülik, hogy az ember-gép civilizáció leszármazottai, és tisztelettel gondolnak õseikre” – írja Ray Kurzweil.
Spielberg osztja Kurzweil álláspontját. A Harmadik típusú találkozások idegenjeihez hasonló küllemû lények pedig David leghõbb kívánságát teljesítik: Monicát egy napra feltámasztják, anya és gyermek egymásra talál. Hogy miért csak egy napra, s miért nem örök idõkre? Halhatatlanságot halandóknak õk sem adományozhatnak. Holott, feltételezzük, birtokolják a szükséges technológiákat.
Hiába megható, mégis bosszantó a befejezés. És – más okokból – nemcsak a befejezés. A Mesterséges értelemben (szakszerû fordításban intelligencia lenne, s nem értelem) benne volt a mérföldkõ lehetõsége: Spielberg súlyos filozófiai problémákat boncolt, humanista/transzhumanista válaszokat adott. Mindezek ellenére egyszerûsített, és nem árnyalt, klisébe merevítette az egyedit.
Pedig Stanley Kubrick emléke elõtt tisztelgett.
 

A. I. – Mesterséges értelem (A. I.) – amerikai, 2001. Rendezte: Steven Spielberg. Írta: Brian Aldiss, Ian Watson és Steven Speilberg. Kép: Janusz Kaminski. Zene: John Williams. Szereplõk: Haley Joel Osment (David), Jude Law (Gigolo Joe), Frances O’Connor (Monica Swinton), Sam Robards (Henry Swinton), Jake Thomas (Martin Swinton), William Hurt (Hobby professzor), Brendan Gleeson (Lord Johnson-Johnson). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 145 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu