Majd ha megpillantja a piros kabátos kislányt, akkor fog sírni a nézõ.

Egyetlen halálról szerettem volna írni. Elmondani, mit tanulhattam a képernyõ elõtt ülve egy asszonytól, aki néhány éve az élet pusztító abszurditásainak elfogulatlan szemlélésére tanított, háborús emlékeinek rettenetét elõadva (Asszony a fronton), s most az m1 kamerái elõtt az élet természetes abszurditását, az elmúlást kísérõ gyászmunkáról beszélt, férjétõl búcsúzván. Ahogy Polcz Alaine korábban nem volt hajlandó a gyûlölet és megbocsátás hamis dilemmájával áldozati szerepbe merevedni, úgy kerülte el most az özvegyi gesztusokat, amikor Mészöly Miklósról, kettejükrõl, a családról, a további élet felé nyitva maradt „utolsó napokról” mesélt. A televízió, amely szeret azzal hivalkodni, hogy intimitást hoz az otthonokba, s ennek címén vagy a sablonos lépcsõházi locsogás unalmába, vagy a modernizált gulyás-partik ál-jókedvébe hajtja nézõit, ilyen ritka pillanatokban valóban bensõséget sugároz.
Az egyetlen személyes helyébe azonban hamarosan sok ezer halál személytelen szenzációja nyomult, és a tömegméretek megint kisléptékûnek, érdektelennek mutatták a halálnak azt az egyszemélyes élményét, amelyrõl pedig az ember egyedül és valóban beszélni tud. Ki nem kapta magát azon szeptember 11-én s még napokon át utána is, hogy mint a kígyó tekintetétõl bûvölt madár képtelen szabadulni a látványtól, a romok személytelen szépségétõl, a pusztulás embertelen panorámájától? Pedig tudta, hogy a romok alatt vér van, de inkább sejtette, mintsem látta távoli képeken a tornyokból aláhulló testeket, amelyekhez percekkel elõbb nevek és sorsok tartoztak. Majd késõbb, amikor elkészülnek az elsõ játékfilmek, s a mûanyagdíszletek között megpillant egy piros kabátos kislányt, Spielberg Schindleréhez hasonlót, akkor fog majd sírni a nézõ.
Apropó Schindler. Annak idején e hasábokon vitázva a résztvevõk – bölcsen – nem azt boncolgatták, mennyiben kommersz s mennyiben „mûvészi” Spielberg filmje, hanem az összeomlást nem ismerõ amerikai kultúra üdvtana és az európai katasztrofizmus eltérõ nézõpontját vizsgálták. Szeptember 11-e után az Auschwitz-tanulság (Kertész Imre kifejezése) analógiájára mintha a WTC-tanulság jelei mutatkoznának az óceánon túl, az irracionális tömeggyilkosság elemi élményének hatására. A Ground Zero, a földdel egyenlõvé tett terület emblémájában a „zero” a vég s a kényszerûen másként folytatás nulla-pontját is jelöli. Egy oly mértékig bornírt és gyermeteg tömegkultúrának azonban, mint az amerikai, milyen készletei vannak ennek a feldolgozásához?
A képek, amelyek onnan érkeznek hozzánk, a riadalom és az összetartás, az óhatatlan kollektív bosszúvágy és az együttérzés képei az európai szemnek szokatlan formákban, groteszk kulisszák közül bontakoznak elõ. A nagyhatalmi gyász csak a hatásos méretek igézetében bízik, a stadionnyi halotti torok és szolidaritási koncertek, a gigantikus üzleti vállalkozássá terebélyesedõ kegyeletben és az iszonytató potenciált mozgósító háborús pszichózisban. De vajon tényleg olyan messzire van ez tõlünk? Susan Sontag botrányt kavart, az amerikai népet õszintébb önismeretre nógató kíméletlen szavai – éppen az az autonóm értelmiségi reflex nyilvánul meg bennük, amelyet az Auschwitz utáni Európa is oly rosszul visel! – nem keltik-e bennünk egy viszolyogtató déja vu érzését? Ha Susan Sontag magyar volna, úgy fogalmazna, hogy a média hazudik éjjel, hazudik nappal, hazudik minden hullámhosszon. Ha Susan Sontag magyar volna, a csernobili idõk hírzárlatára s ködösítéseire emlékez(tet)ne. Susan Sontag amerikai, de helyettünk is látja a kísértetet, az osztályharcos hazafiság kísértetét, amely ütemes tapssal fogadja a jók és a gonoszok harcának primitív lózungjait.
A terrortámadás után tíz nappal megjelent sorainak az lett a sorsa, ami manapság minden valóban elfogulatlan értelmiségi megnyilatkozásnak: vagy a tapintatot kérik rajta számon, mint amikor a világháború után a sztálini önkény elébe a szovjet nép háborús szenvedéseit húzták paravánul, vagy mohón kapnak rajta mindennemû fundalisták, hogy gyûlöletükhöz fedezékül használhassák. Cinizmus és manipuláció minden oldalon – ez a rettenetes események ugyancsak rettenetes következménye s tanulsága.
Egy bizonyos: a világ képernyõin, amelyeken eddig sem láttunk semmit a gyalázatos gyarmati sorban tartott kaukázusi kisnépek életébõl, ezután igen sok bestiális küllemû csecsen fog feltûnni, némelyikük elszörnyesztõen hasonlítani fog Oszama bin Ladenhez. Amerika és Oroszország érdekközösségérõl pedig több akciófilm készülhet, mint a hidegháborús korszak temetésének eufórikus éveiben.
Azt csak remélni lehet, hogy az ártatlan halottakra egy-egy okos és szép asszonyi arc segít majd emlékezni.

Reményi József Tamás