A katasztrófa-képei nem játékfilm-képek, mégis tucatnyi film hiányát hívták elõ: fekete dobozokba zárt filmekét.

Állítólag egy bizonyos hírcsatorna képernyõjén megjelent a felirat: “ez nem mozi!” A média-történelem tehát ismétli önmagát, de egyben meg is csúfolja: Orson Welles híres-hírhedett rádiójátékát hetvenegynéhány évvel ezelõtt éppen ellenkezõ okból szakította meg a szerkesztõi figyelmeztetés: “Figyelem, ez csak mese!” Azt a réges-régi figyelmeztetést sokan nem hallották, meg is ijedtek hát alaposan. Most a World Trade Center tragédiájának óráiban volt ok félni, ám ha csak a mai mozgóképfogyasztó rutin minimumával számolunk, akkor sem volt mit félreérteni.
Az a figyelmeztetõ felirat fölösleges volt. Attól függ, mikor kapcsolta be a gyanútlan nézõ a készüléket: láthatott rémes hasadékot a tornyon, láthatta a becsapódó repülõgép távlati felvételét, láthatta a halálos mozdulatlanságot, gomolygó füstöt a felhõkarcolók fölött. Külön-külön mindegyik alkalmas totálkép egy katasztrófa játékfilmes ábrázolásához, pontosabban egy nagyszabású jelenet indításához. Ám a Hollywood diktálta mai szabályok szerint ez a kép másodpercekig maradhat, azután vágni kell, nagyon gyorsan és nagyon sokat, különösen, ha a tárgy maga a katasztrófa.
A CNN sokat idézett képsorai a lángoló tornyokról, ahogy sorban összeomlanak, kétféle hiányérzetet gerjesztett abban, aki elkerekedett szemmel kitartott a képernyõ elõtt. Emberi és filmnézõi tehetetlenséget. Az emberi frusztráció maga is egy film témája lehetne. Látunk egy óriási beton-acél-üveg dobozt, sérült, mégis csodálatosan egyben van, hatalmas tömegéhez képest a sérülés kicsi rajta. Megértjük, ésszel fölfogjuk, a dobozban emberek ezrei vannak, és a kicsinek látszó sérülés halálos. A néma üvegfal mögé kellene látnunk, onnan messzirõl, ahonnan a kamera nem mozdulhat. Ha mozdulna, láthatnánk rémülten futkosó embertársainkat, hallanunk, ahogy kétségbeesetten könyörögnek segítségért. És mintha lehetne is segíteni rajtuk, hiszen még nem történt meg a legrosszabb, hosszú percekig nem is fog történni semmi, abban a toronyban olyan halálraítéltek várakoznak, akiken egyelõre egy karcolás sem esett. Ott vagyunk, és mégsem vagyunk ott, látunk mindent, és mégsem látunk semmit, segítenénk, és nem segíthetünk.
Ezzel a fájdalmas és méltányolható emberi frusztrációval a mozizó ember talán kegyeletsértõ, mégis valóságos, akaratlan hiányérzete iránya-tartalma már-már egybeesik. Nagyon nem szoktuk meg, hogy ha halálosan sebesült dobozt látunk – égõ házat és hajót, tornyot és ûrállomást –, a rendezõ másodperceken belül ne törné át a falat a kedvünkért, hogy lássuk azt, amire a legócskább akciófilmben is igazán kíváncsiak vagyunk: az embert odabent. Márpedig az ember azzal lehet jelen a mozivásznon, ahogy láttatják, és ahogy lát: egy mágikus és játékfilmes kamera, melynek szárnya nõtt volna, amely átrepüli azt a talán bizony mérföldnyi távolságot, és alkalmas helyen áttöri a sötét üveget, nem csak rettegõ emberek szemébe nézett volna bele, hanem nézett volna is azokkal a szemekkel. Így viszont hosszú órákon át csak néztük a feltörhetetlen dobozt, emberként megtapasztalhattuk tehetetlenségünket, nézõként pedig azt, mennyire el voltunk kényeztetve. Ez a megjegyzés ezúttal nem a jóléti társadalom létbiztonságot magától értetõdõnek tekintõ polgárára vonatkozik. Ugyanezen polgár mozizó elkényelmesedésérõl van szó, és arról ahogy film-kép sokszor emlegetett érzéki konkrétsága, a mozgóképes megjelenítés pazarul gazdag és egyre gazdagodó eszköztára lomhává teszi képzeletünket.
Hogy a halottak számát nem tudjuk elképzelni, és magát az erõszakos halál iszonyatát sem, ha nincs meg hozzá a napi betevõ média-reprezentáció, és általában nincs meg, mert az ilyen diktatúrák hang- és kép-szigetelt falai mögött történik – azt már megszoktuk. A harmadik világ-béli halottak százezrei és milliói maradtak meg puszta számként agyunkban, vagy egy mementóként szolgáló koponya-halom képével társítva, mint mondjuk Pol-Pot áldozatai. Talán van közülünk, aki veszi a fáradságot, és lehunyt szemmel kanyaríthat köréjük, egy-egy rövidke horror-elbeszélést, de hogy azután még ezeket az egyéni történeteket millióval meg is szorozza – ez már biztosan nem megy.
[kocka]
A mostani helyzet azonban, a WTC két zárt halál-dobozával, egészen új. Új benne az, hogy van kép, és még sincs! Ilyen még sosem volt. Ahol csak számok vannak, Auschwitztól Kambodzsáig, ott a számok utólag vannak, és a “doboz”, a szörnyû kõ-beton-üveg-paraván, ami mögött bármi is a képzeletünkre lett volna bízva, ugyanúgy nem látszott a kortársi idõben, mint maga a halál, amit elrejtett. Most viszont ott a kép, friss, gyors, egyidejû, becsapódásról, füstrõl és falról. Ezt készen kapjuk. A többivel dolgozni kellene, ha még saját képteremtõ agyunk egyáltalán munkára fogható.
Mi mást tehetne – a jóléti polgár és jóléti mozizó agya munkához lát. Természetesen segítségül hívja a fikciós filmemlékeit. Ócska és minõségi képeket egyaránt. Hiszen látott õ már sikoltozó tömeget lezáruló vészkijáratok elõtt! Látott már luxus-liftet, metszett tükörrel, puha kárpittal, ahogy hívogatja a menekülõt, aztán lángoló csapdaként bezárul. Látta már a hõsiesség és gyarlóság megannyi mini-elbeszélését, tolakodó erõsekkel és önfeláldozó gyengékkel. Emlékeibõl mindenféle epizód-figurákat azonosíthat az óriás-hasáb semmitmondó falai mögött, ahogy már elõre kísértet-háznak mutatja a CNN preciõz kamerája. Anyát, tûzoltót, nászutas-párt, turistát akinek rossz elõérzete volt, mégis feljött egy New York-i búcsúpillantásért, elhidegült házaspárt, ahogy egymásra találnak az utolsó pillanatban, öreg színes bõrû biztonsági embert, aki egyre fölöslegesebbnek érezte magát, de most emberek tucatjait menti, míg õ maga ott pusztul.
A tragédia elsõ pillanataiban még csak a felhõkarcolók mutattak valóságos doboz-formát, de aztán kiderült, hogy ez a minden korábbi tömeges csapásnál jobban dokumentált katasztrófa-sorozat, úgy ahogy van, fekete dobozok sora. A szó itt nem a repülõgépek valóságos fekete dobozát idézõ kép, hanem az informatikai szak-hasonlat további metaforikus tágítása. Mert hogy az emberi szem és kamera-szem által hozzáférhetetlen doboz maga a két összeomló torony, ötszögletû doboz a Pentagon, nyúlánk, szárnyas doboz a három repülõgép. Ehhez jönnek még az ismeretlen számú és formájú dobozok, ahová szintén nem látunk be, de ahol teljes értékû filmjelenetek peregnek. Döntéshozói dolgozószobák, válságstáb-értekezletek, katonai, hírszerzési agyközpontok. Dobozban képzelendõ el, pontosabban dobozban is elképzelhetetlen a másik oldal. Hiszen kiderült: a világ teli van fekete-doboz lakásokkal, fekete-doboz konspirációs központokkal, fegyver-elosztó helyekkel, de vannak fekete-doboz városok, sõt, fekete-doboz országok is.
Ha volt, hát jogos volt a felirat: a WTC katasztrófa-képei nem játékfilm-képek. Helyette viszont elõhívták nem egy, de egy tucat film hiányát. A fekete dobozokba zárt filmeket. Például a negyedik gépen egy csapat férfi történetét, akik megpróbálják a lehetetlent, fegyvertelenül visszaszerezni a gépet a fegyveres terroristáktól. Sosem tudjuk meg, ki latolgatta elõször az esélyeket, ki döntött úgy, hogy nincs mit veszíteni, ki szervezte a csapatot. Ha ezekbõl a valóságos, örökre dobozba zárt képekbõl látni akarunk valamit, csak a majdnem hihetetlen repülõgép-eltérítéses akciófilmek segítenek. Hiszen még azt sem tudjuk, meddig követte ott bent a sötét dobozban a valóság a mese-sémát! Az is lehet, hogy a majdnem-happy-endig. Talán bizony azok a mindenre elszánt férfiak vissza is szerezték a gépet! Ilyenkor a moziban már lazít a lány a fiú kezének szorításán, oldódik a görcs a gyomorban, lassabban fogy a pattogatott kukorica. Hiszen ott kell lennie a gépen az öreg vadász-pilótának, mindjárt fölfedi magát, eleinte nem megy, de azután elõjönnek majd a világháborús emlékek.
A valóság fekete dobozából azonban a közhely-készletnek ez az eleme hiányzott. És ha valóság, akkor ez a hiány halálos. A bátor biztosítási ügynök legyõzhette ugyan a terroristát, de már a rádiót sem képes visszakapcsolni. Honnan is tudná? Ahol tudja, az másik film – vidám akció-burleszk, a valószerûtlenségek játékos kavalkádjával.
Bonthatunk másik dobozt is. Nevezzük így: “a tábornok dobozát.” Valaki látja a repülõt. A harmadikat. A WTC-béli becsapódásokról már tud. A repülõ közeledik, iránytól eltért, kapcsolat megszakadt. Nagyon valószínû, hogy újabb öngyilkos merénylõ, és Washington felé tart. Nagyon valószínû, de nem teljesen biztos. És a gépen utasok vannak. Amerikai nõk és gyerekek. A gépet le lehetne lõni, le kellene lõni, és a döntéshozó nem lövet. A dobozban pergõ film B-változata: a döntéshozó Pentagon-béli irodájában habozik, egészen az utolsó pillanatig. Döntési bizonytalanság és férfias dac együtt: õ nem gyáva és nem gyilkos. Hõsünk leveszi a szemét a lokátorról, hõsünk már szabad szemmel látja a repülõt. Hõsünknek ez az utolsó gondolata…
[kocka]
Hõsünk? Az a helyzet, hogy hõs nincs. Vagyis van a valóságban, de nincs a belõle organikusan születõ valóság-moziban. A dobozokat hõsies emberekkel ugyan megtölthetjük, de az akciófilm-hõsünk, az ezredfordulós mozgókép szigorú szabályai szerint – az bizony hiányzik. Merthogy ez a szabály egyszerû: hõs az, aki gyõz. Lehet, hogy nem minden mûfajban, de ebben igen. Ugyanis valamennyi dobozt összerakva, mi egy olyan történetben vagyunk, amelyet még a CNN nevezett nevén, lényegre törõen, ám a zavar és megrendülés pillanataiban is hollywoodi harsánysággal: “America under Attack – Megtámadták Amerikát!”
Ne kerteljünk: ez filmcím. És nem bohózaté, nem melodrámáé, nem is mid-cult majdnem-mûvészfilmé, szorongásos apokalipszis-víziókkal. Ez nagy költségvetésû akciófilm. A Hírcsatorna feliratait menetközben cserélik, lesz majd belõle “Amerika visszavág!” – de ez a bontakozó mozidarabban már csak szájbarágós alcím volna. Mellõzhetõ. Hiszen persze hogy visszavág, ha egyszer a fõcím az – rögtön az elején –, hogy megtámadták. Persze hogy visszavág, és persze, hogy gyõz.
Egyszer csak kiderül, hogy a fekete dobozokban csupa fél-film volt. Film-torzók. A hadigépezet is, média is, a magának mítoszt gyártó közember is hamarosan ott tart, ahol tartana a profi dramaturgia. A sok önálló, korlátozott látványosságú filmbõl nagy szélesvásznú tablót csinál. Ennek érdekében szelektál figurákat és epizódokat.
Az áldozatok mellett megjelennek az elengedhetetlen mellékszereplõk. Újsághír érkezik róla, hogy a CIA vagy az FBI – valaki, fontos ember, fontos helyen – tudott a készülõ merényletrõl, de nem hitte el, nem akart pánikot, vagy csak nem szólt, mert könnyebb volt nem szólni. Aztán kiderül, hogy ez nem igaz. Egy másik fontos ember nem rendelte vissza a tûzoltókat, pedig tudta, összeomlik a felhõkarcoló. Kiderül: ez sem igaz. A közönség csalódott, hiszen mint rutinos mozi-nézõ rögtön az elejétõl szemébe szeretett volna nézni a kettes számú bûnbaknak. Kívánta volna látni, a dobozból kiugrasztva, színrõl színre, ahogy mikrofonok elõtt mentegetõzik, csúsztat, mellébeszél. A valóság eltáncol a fikciótól, a történet mégsem kerekedik elég könnyedén. Innen, éppen errõl a pontról hiányzik a korrupt kivitelezõ a Pokoli toronyból, a pénzéhes polgármester a Cápa-filmekbõl, hiányzik a Titanic felelõtlen kapitánya.
És a nézõ végül még a hármas számú bûnbakot sem kapta meg! Fölröppent a hír, hogy Németországból egy közönséges börtönlakó magának az elnöknek címezte volna a soha nem kézbesített figyelmeztetést. Ám jött a cáfolat: ez is csak kacsa. Hiányzik hát a kishitû és nagyképû bürokrata is.
Marad tehát az egyes számú bûnbak: maga a Gonosz. A valóságos történet-torzó hadügyi- és média-munkásai, miközben azon fáradoznak, hogy elõbb-utóbb eljuttassák Amerikát és a világot a tömegkultúra lehetõségeihez mért szokásos mini-katarzisig, ezen a ponton kerülnek igazán nehéz helyzetbe. Ezen a ponton az örökre lezárt fekete dobozok, melyek falai mögé eddig annyi fordulatot képzelhettünk szabadon, bizonyos képzeteket kivetnek magukból. Nem arról van szó, ami már az elsõ napon felmerült, hogy a megtorlásnak lesznek-e ártatlan áldozatai, és hogy arányos lesz-e önmagában és következményeiben azzal, amit megtorol. Ez igazságosság és politika, nem ide tartozik.
Itt és most a filmrõl van szó, azzal van a baj. Egy valóságból elõre-faragott film mûfaji szabályszerûségérõl, amely minden mûvisége ellenére hozhatna megtisztulást, lélekemelõ elégtételt a maga közönségének, ha saját szabályai szerint hiteles. Csakhogy hiányzik az Egyes Számú. A fõ-gonosz. Ezen nem segít, hogy a filmen kívüli világban találtak egy embert és a nevén nevezték. A filmen belül volna ilyenre szükség, a valóságos merénylõk körébõl, akik azonban ugyanebben a valóságban önként és tervszerûen meghaltak.
[kocka]
Az öngyilkos-gonosszal Hollywood soha nem tudott kezdeni semmit. Kivétel, ha végsõ csapdába szorítva, magával együtt föl akarja robbantani a világot. De hogy saját halálát elõre belekalkulálja a történetbe! Az individuum nyomorult életét igen sokra tartó amerikai közönség ebbe belezavarodik, és nem tud többé rendesen gyûlölni. Idézzünk föl egy Airport-szerû példát. Az elkeseredett apa önmagával és az utasokkal együtt akarta fölrobbantani az embert, aki gyermekét elütötte, cserbenhagyta. Van bomba, van veszélyeztetés, van merénylõ is, ám ha nem volna mellette a fedélzeten maga a cinikus, részeges, velejéig romlott cserbenhagyó, a közönség mini-katarzis nélkül marad.
A nyugati nézõ még a vallási fanatizmus mint indíték hallatán is riadtan keresi a fogódzókat. Ha ilyesmivel gaztettet indokolnak, megpróbálja átkonvertálni arra, amiben otthon van: pénzre, féltékenységre, hatalomvágyra. Ha pedig filmet néz, elvárja, hogy a forgatókönyvíró addig hántsa le a fõ-gonosz személyiség-rétegeit, míg föl nem bukkannak a jól ismert, könnyen utálható jegyek. Tanulságos volt hallgatni a merénylet utáni napokban egy titkosszolgálati szakértõ eszmefuttatását, és hasonlóképpen tanulságosak voltak a civil betelefonálók – kérdezõk és hozzászólók, megannyi potenciális mozinézõ – megjegyzései. Szinte könyörögtek, hogy igaz legyen: Oszama bin Laden nem olyan, nem lehet ugyan olyan, mint emberei. Nem olyan, mint az eltérítõ-különítmény, nem olyan, mint a belsõ és külsõ testõrség. Õ egyedül más. Õ fél a haláltól. Gonoszsága, Amerika-gyûlölete irracionális, de a gyávaság, az emberi benne. Annak és csak annak alapján lehetne õ a megbüntethetõ fõ-gonosz. Amikor fejére rakétát irányítanak, sikoltva menekül majd a bunkerbe, mint a Bond-sorozat akármely Blomfeld-figurája, ha bérgyilkost küldenek rá – dehogy is bérgyilkost: Stallonét a Rambo-sorozatból, Chuck Norrist a Delta Force-ból. Gyáva lesz az igazság pillanatában, akár a nevezett filmekben holmi vietnámi fogolytábor-parancsnok vagy “közönséges” arab gépeltérítõ.
Még hogy vallási fanatizmus! A vallási elkötelezettség epizód-figurát színez, méghozzá sokkal inkább a pozitív oldalon. Hogyan is boldogulna a Living Daylights Bond parancsnoka az oroszok ellen éppen Afganisztánban, éppen egy intellektuális külsejû, rokonszenves mudzsahedin segítsége nélkül? Régi film, a nyolcvanas évek végérõl: talán éppen az amerikaiakkal barátkozó Bin Laden adta hozzá a mintát.
Mire az “America under Attack” címû, egyenlõre még csonka mozidarab kiegészülne a dramaturgiai egyensúlyt hozó folytatással, a Nagy Stúdió valószínûleg utólag is módosít a mûfajon, hogy a zavarba-ejtõ Gonosz problémáját megoldja, és a történet mégiscsak lekerekedjék. Kiderül: mégsem terrorista- és kommandós-filmet, csak hagyományos katasztrófafilmet látunk.
Bárcsak így volna. Abban nincs bosszú, csak megoldás. Régi, majdnem gyûlölet-mentes mozi. A városba látogatott a végzet, a Civilizáció Tornyát megtámadta az Emberen-túli Ismeretlen. Törve zúzva felkapaszkodott rá King Kong, fájdalmas lyukat ütött rajta Godzilla. A szörnyeteget végül megölik, azzal a lelkiismeret-furdalásos respektussal, ahogy illik. Halálosan veszélyes, és úgysem tudják megérteni. Mindenesetre lent fekszik majd a porban. Európai és amerikai emberek csoportosan ácsorognak a hulla körül: így közelrõl, véresen és ártalmatlanul, kicsit más, mint gondolták.
Mindenki lehajtja a fejét. Hõs öleli a hõsnõt. A tornyot pedig felépítik.