Az evolúció olykor fejre áll. Jövõnk: a majomszabású ember.
Ha igaz az a plotinoszi tétel, hogy „az emberiség középúton
lebeg az istenek és az állatok között”, akkor a
majmok voltaképp az emberi és állati létforma
közti határterület lakói. Isten önmaga képére
teremtette az embert, mivel azonban alkotásához tökéletlen
matériát, azaz agyagot használt fel, az eredmény
sem lett tökéletes: az emberbõl Isten majma lett. A
Homo Sapiens faj Istenétõl leginkább a teremtés
képességét irigyelte, ezt próbálta utánozni
kétségbeesett, nevetséges hadonászással:
története voltaképp másról sem szól,
mint arról, hogyan gyúrta át, formálta saját
képére az õt körülvevõ világot.
Az ember beteges antropomorfizálási vágyának
nem csak a föld nyers matériája, hanem az egész
élõvilág is áldozatul esett. A beszélõ
papagáj, a cirkuszi porondon biciklizõ medve, a vízisízõ
törpeegér, a menyasszonyi ruhába bújtatott uszkár,
a szivarozó majom szánalmas bohócok egy antropomorf
tragikomédiában, amelyet az evolúció díszpáholyából
szemlél a pöffeszkedõ Homo Sapiens. Ezek az emberi tevékenységeket
mímelõ élõlények kettõs feladattal
rendelkeznek: rajtuk keresztül kinevetjük önnön hibáinkat,
ugyanakkor igazolást nyerünk saját felsõbbrendûségünkre.
Az ember által rendezett és koreografált evolúciós
burleszk fõszereplõje mindig az emberszabású
majom volt, és ezt nem csak intelligenciájának köszönheti,
hanem fizikai adottságainak is, hiszen gesztusnyelve révén
õ a legalkalmasabb az emberi tevékenységek mímelésére.
(Egy delfint, lett légyen bármilyen okos és tanulékony,
nehéz lenne autóvezetésre betanítani.) A csimpánz
egyszerre kelt undort és szeretetet, szégyent és tiszteletet:
a természettel örök ödipális konfliktusban
lévõ ember felfedezi benne saját nemzõjét,
akit azonban még az õsidõkben cserbenhagyott; szõrös
testében megpillantja a kifejlõdõ félben lévõ
ormótlan emberi matériát, melyet azonban már
a kívülálló szemével figyel.
Darwin evolúciós elméletével, bármennyire
is meglepõ, voltaképp nem következett be lényeges
minõségi változás az ember és az állatvilág
kapcsolatában: csak a játékszabályok és
az intervallumok módosultak, de a Homo Sapiens faj megõrizte
fején a teremtés során neki ítélt koronát.
Az isteni genezisnek hat napra volt szüksége az ember teremtéséhez
– az evolúciónak nyolcmillió évre. Az isteni
eredetû teremtéshez agyagra és szent leheletre, a tudományos
jellegûhöz mutációra és természetes
szelekcióra volt szükség. Ádám és
Éva öntudatlan bûne miatt ûzetett ki a vegetatív
lét paradicsomából; a Homo Erectus tudatosan vállalt
tette miatt. Ádám és Éva földi története
az alma leszakításával; az õsemberé
a banán elhajításával kezdõdött.
A sci-fi, amely a fikciós mûfajok legmerészebb,
ugyanakkor legalattomosabb hazudozója, mint minden mást,
persze az evolúció elméletét is kikezdte: évmilliós,
lassú változások helyett a gyors revolúció
tanát hirdeti. A hirtelen bekövetkezõ, elõre
vagy épp visszamutató evolúciós ugrásokat
a genetika (Jurassic Park), az idõutazás (Idõgép,
A majmok bolygója), a nukleáris kísérlet (Godzilla),
egy idegen civilizáció beavatkozása (2001. Ûrodisszeia)
vagy váratlan galaktikus baleset (Evolúció) idézi
elõ.
Pierre Boulle 1963-as regénye, A majmok bolygója, és
az abból készült 1968-as Franklin F. Schaffner-film
valószínûleg a legkülönösebb, legmeghökkentõbb
az összes evolúcióra reflektáló mû
közül. Bár a történet az aesopusi állatmesék
és középkori fabulák hagyományából
építkezik, valamint az olyan mûvekbõl, mint
Swift Gulliverje (ennek egyik fejezetében a világutazó
egy olyan szigetre vetõdik, ahol a társadalmi ranglétra
csúcsán a „yahuk”, vagyis a lovak állnak, az emberek
viszont állatias szinten tengõdnek), ugyanakkor ezt az ironikus
„tanulságmesét” egy groteszkül kifordított evolúciós
elméletbe öltözteti. Darwin tétele itt a feje tetejére
áll, mert a Homo Sapiens faj megszületésével
lezártnak hitt evolúció egy gonosz vargabetû
megtétele után visszakanyarodik majom-õseinkhez, s
az õ fejükre helyezi át törzsfejlõdés
nehezen megszerzett koronáját.
A genetika alig egy évtizede ismeri az úgynevezett robertsoni
fúzió elméletét, amely az emberré válás
folyamatát – legalábbis részben – a fõemlõsök
és az ember eltérõ számú és alakú
kromoszómájával kapcsolatos mutációval
magyarázza. A fõemlõsök 24 pár kromoszómájával
szemben az ember csak huszonhárom párral rendelkezik: ennek
a hiánynak az az oka, hogy az emberi törzsfejlõdés
során két v alakú (akrocentrikus) kromoszóma
rövid karjainak elvesztése után összekapcsolódott
egy X alakú (metacentrikus) kromoszómává. Ilyen
jellegû kromoszómák az evolúció során
viszonylag gyakran jönnek létre, egy azonban bizonyítottan
a Homo Sapiens faj kifejlõdése során képzõdött,
valószínû tehát, hogy – legalábbis részben
– ez a fiatal kromoszóma hordozza az emberi géneket. A robertsoni
elmélet szerint tulajdonképpen bármikor megismétlõdhet
egy ilyen kromoszóma mutáció, a majom tehát
elvileg bármikor elindulhatna ismét az emberré válás
útján: ehhez persze arra is szükség lenne, hogy
– mondjuk egy totális háború következtében
– megüresedjen az evolúció trónja, azaz az ember
többé ne „nyomhassa el” fizikai és intellektuális
terrorjával majomszabású rokonait.
A véletlen mutáció és az azt követõ
újfajta, alternatív törzsfejlõdés persze
alternatív emberi fajt, alternatív nyelvet és kultúrát
eredményezne, ám A majmok bolygója-filmek alkotói
érdekes módon meg sem próbálnak ilyen szinkronvilágot
teremteni. A Föld õskori állapotára kísértetiesen
emlékeztetõ, természeti õserõk erejével
(földrengés, villámlás) tomboló bolygón
landoló ûrhajósok olyan majomközösséget
találnak, amely úgy foglalta el a Homo Sapiens helyét,
hogy közben teljesen átvette az emberi létforma külsõségeit:
mintha borzalmas rémálmot látnánk, ahol az
ismerõs, megszokott közeg valamelyik elemét zavaróan
idegen forma helyettesíti. A majmok két lábon járnak,
ruhákba és páncélokba öltöznek, lovagolnak,
evõeszközökkel esznek, ágyban alszanak, csókolóznak,
gõzfürdõbe járnak, de ami a legfõbb, az
emberekkel ellentétben, akik valamilyen evolúciós
büntetésbõl kifolyólag teljesen megnémultak,
tökéletes angolsággal beszélnek. Az emberek ugyanakkor
állati szintre süllyedtek vissza: zavarodott tekintetük
végtelen ostobaságról tanúskodik, a szavannákon
folytatnak gyûjtögetõ életmódot, épphogy
nem másztak még vissza a fára. Az „õsemberes
filmek” – például a Jean-Jacques Annaud rendezte zseniális
A tûz háborúja – világa itt teljesen visszájára
fordul: ott az állatból kiemelkedõ, itt az állati
létbe visszasüllyedõ embert látjuk. A dzsungelekben,
szavannákon itt százával nyüzsögnek a Tarzanok,
csakhogy Jane-nek most már se híre, se hamva, Csitának
pedig többé esze ágában sincs bohóckodni:
õ banán helyett puskacsövet szorongat, és lovon
indít hajtóvadászatot az ember ellen. (Érdekes,
hogy A majmok bolygója-filmekben az emberen, a majmon és
a lovon kívül gyakorlatilag semmilyen állatfajt nem
találunk: még a kutya, az ember hû segítõtársa
is hiányzik. A majmok bolygója-sorozat harmadik része
magyarázatként szolgál: a kutyákat, közvetlenül
az atomháború után, szörnyû járvány
pusztította ki.)
Bár néhány különös érzékenységgel
megáldott felvilágosult elme, például Montaigne
már a XVI. században úgy gondolta, hogy az ember és
az állatok közti kommunikációs gátat voltaképp
mi magunk emeltük, a tudomány egészen az 1960-as évekig
meg volt gyõzõdve arról, amit egy neves antropológus
így fogalmazott meg: „Az állat és az ember közi
válaszfal a nyelv. A nyelv a mi Rubikonunk.” A Gardner házaspár
forradalmi kísérletei, amelyek süketnéma jelbeszédre
tanították meg a csimpánzokat, nagyszerûen bebizonyították,
hogy a majmok „beszédképtelenségének” szervi,
s nem intellektuális okai vannak, mi több, a fõemlõsök,
hozzánk hasonlóan, absztrakciókra is képesek.
Az evolúciós Rubikon tehát valójában
nem a nyelv, hanem az írás: egyedül az ember képes
ugyanis arra, hogy megszerzett tudását rögzítse,
és önnön testén kívül tárolja,
ezáltal biztosítván az információk kontinuitását.
Az új generációk ily módon már egy kész
kulturális örökséget vehetnek át, nem kell
„mindent mindig elölrõl kezdeni”. A majmok bolygója
szemtelen fõemlõsei azonban ezt a határvonalat is
átlépik, hiszen történelmüket, vallásuk
alaptéziseit és jogrendszerüket õsi tekercsek
rögzítik: a majom-tízparancsolatot, melybõl oly
elõszeretettel idézgetnek az orángután-jogtudósok,
az elsõ törvényalkotó, a félistenként
tisztelt Széth fogalmazta meg és vetette papírra.
A Síva szerû szobor vagy méltóságteljesen
pózoló törvényalkotó formájában
megörökített õs-majom Mózes és Prométheusz
is egyben, aki makogó fajtársainak nem csak az isteni törvényeket
hozta el, hanem megismertette velük az alsóbbrendû lét
artikulálatlan makogással teli éjszakájából
kivezetõ tüzet – vagyis a nyelvet.
Az emberi mítosz Prométheusza a tüzet rabolta el
isteneitõl, a majom mitológia Prométheusza az angol
nyelvet az emberektõl. Mindkettõ idegen, tiltott dimenziókba
emelkedett, mindkettõ ledöntött egy tabut, és ezzel
kiemelte fajtársait állati sorukból: a tûz melege
a villám erejével ruházta fel, és az ég
felé emelte az embert; a beszéd és az írás
civilizálta, ezzel a terített asztal mögé ültette
a majmot. Az emberi evolúció tudatos végcélja
Isten, a majom evolúció tudattalan végállomása
az ember. A Homo Sapiens törzsfejlõdése az elsõ,
mesterségesen csiholt szikrától az ûrhajóig
vezetett, a majom evolúció az elsõ kimondott szótól
a füstölgõ puskacsõig. Az ember evolúciója
a levegõ jegyében zajlott, mert a végállomás,
az isteni prima materia az éter; a majom törzsfejlõdés
a föld õselemének jegyében történt,
hiszen a végcél, az emberi prima matéria a bûnös
agyag. „Õrizkedj az embertõl… Õ a halál hírnöke…
Isten teremtményei közül õ öl sportból,
pénzért, hírért…” – hangzik el a súlyos
ítélet a Homo Sapiens fajról A majmok bolygója
(1968) végén, csakhogy a majmok, pontosabban a majom hierarchia
csúcsán álló gorillák maguk is az agresszió
hírnökei: nem tehetnek másképp, hisz tudásukat
az evolúció trónjáról titánokként
letaszított tökéletlen istenektõl, azaz az embertõl
szerezték.
Az evolúció, fegyvertörténeti szempontból
nem csak az egyre keskenyebb formájú és egyre hegyesebb,
de az egyre absztraktabb, légiesebb természetû pusztító
eszközök felé vezet: kiinduló pontja a kõbalta,
végállomása pedig az atombomba. Míg A majmok
bolygója elsõ részében az egész emberi
faj állati szintre süllyedt, a második rész egy
lehetséges másik, de nem kevésbé lehangoló
irányt is felcsillant. Az elsüllyedt civilizáció
romjai között, a barlangok mélyén különös
ember-mutánsok élnek, akik istenükként a végítélet
bombáját tisztelik: hozzá fohászkodnak („Dicsõség
a bombának, a szent hamuesõnek”), neki zengik absztrakt mértani
jelekkel teli kottájukról rettenetes nukleáris zsoltáraikat.
Darwin számára a Galapagos-szigetek hermetikusan elzárt,
õsi élõvilága jelentette az evolúció
végsõ, megkérdõjelezhetetlen bizonyítékát,
de a majmok bolygóján is léteznek efféle archaikus
törzsfejlõdési zárványok. A vallásos
révület, az emberi eredethez kapcsolódó szégyenérzet
azonban tiltott zónává változtatta az evolúció
eme bizonyítékait. A majmok bolygója elsõ részében
ilyen eleven kövület a New York-i szabadságszobor romja,
a második részben a föld alá süllyedt nagyváros,
a Tim Burton-féle remake-ben pedig a ketreclakó majomõsöket
hozó galaktikus ûrhajó. A bolygó kõsivatagjain,
szavannáin és trópusi esõerdõin végigvándorló
fõhõsök útja mindig ebbe a tiltott zónába,
vagyis voltaképp önmaguk múltjába vezet vissza,
megrázó kalandjuk tehát evolúciós flashback,
darwiniánus alámerülés a törzsfejlõdés
kövületei közé. A film elején elegáns
galaktikus idõutazást tettek a jövõbe; a film
végén szánalmas földi idõutazás
vár rájuk a múltba.
A majmok bolygója korának egyik legpesszimistább
sci-fi-je volt: az elsõ rész híres befejezõ
képsorain Charlton Heston a szabadságszobor romjainál
zokog; a második rész végén õ maga aktiválja
a pusztulásra ítélt földet megsemmisítõ
atombombát. A harmadik részben lepuffantják a jövõbõl
visszaérkezõ, amerikai nagyvárosban békés
hétköznapi életre berendezkedõ utolsó
majompárt, a Pierre Boulle-regényt idézõ Tim
Burton-remake-ben pedig a földi jelenbe visszatérõ fõhõs
döbbenten tapasztalja, hogy a majmok már itt is átvették
az uralmat. Az evolúció tehát rövidre zárta
önmagát, hiszen a majomszabású ember, génjei
mélyén, minden igyekezete ellenére magával
hozta önnön végzetét: sorsa már azelõtt
megíródott, hogy beszélni kezdett volna, hogy megismerte
a tüzet, vagy hogy egyáltalán lemászott a fáról,
és felcserélte kedvenc banánját az elsõ
kõbaltára.
A majmok bolygója (Planet of the Apes) – amerikai, 2001. Rendezte: Tim Burton. Írta: Pierre Boulle regényébõl William Broyles Jr., Lawrence Konner, Mark Rosenthal. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Danny Elfman. Látványtervezõ: Rick Heinrich. Jelmeztervezõ: Colleen Atwood. Maszk: Rick Baker. Szereplõk: Mark Wahlberg (Leo Davidson), Tim Roth (Thade), Helena Bonham Carter (Ari), Michael Clarke Duncan (Attar), Kris Kristofferson (Karubi), Cary-Hiroyuki Tagawa (Krull), David Warner (Sandar), Erick Avari (Tival), Paul Giamatti (Limbo), Lisa Marie (Nova), Estella Warren (Daena). Gyártó: Fox/Zanuck Company. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 119 perc. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu