Ugyan mit tud az átlagos magyar (ez esetben az átlagos magyar mozilátogató) Ausztráliáról? Vélhetõleg maroknyi, a világköztudatban rögzült közhelyet. Kenguru, koala, kacsacsõrû emlõs rendben – de az már bizonytalan, hogy emu vagy kivi. Fegyencek, bennszülöttek, birkák rendben – de az az elvadult, mindent felfaló vörösszõrû kutya vajon dingó vagy dongó? Nagyjából ennyi. Meg persze a sidney-i operaház, a minapi olimpia és talán James Cook, a fölfedezõ – õ végül is szerepel az érettségi tételekben.
Hiába a sugárhajtású gépek, hiába az Internet, Ausztrália még mindig nagyon messze van. Lehet, hogy a világ kisebb lett, de Ausztrália akkor is a túlsó vége.
Egyesek szerint az ötödik kontinens lakóit deprimálja, hogy földrészük Isten háta mögötti földrajzi elhelyezkedése okán sosem került be a világpolitika fõáramába. Mások szerint éppenséggel boldogok, és az ok ugyanez. Hiszen aki az Isten háta mögött lakik, arra tulajdonképpen rámosolyog az Isten (talán a válla fölött) – és kacsint egyet: miért, olyan jó dolog a világpolitika fõáramába tartozni?
A világ túlvégének filmtermése – melynek elsõ magyarországi seregszemléje az Örökmozgóban és a Bem moziban zajlott – azonban korántsem esik olyan messze Európa és Amerika tradícióitól, mint a fentiek alapján talán hihetnénk. Sõt. Természetesen képtelenség egy mégoly kiválóan szervezett és informatív fesztivál alapján is képet alkotni egy teljes nemzeti filmgyártás közel száz évérõl, és éppoly képtelenség egy cikk keretében beszámolni az ott felvonultatott huszonöt filmrõl. Most tehát impressziók következnek.

Kenguruk és bennszülöttek
Ausztrália bizonyos dolgokban jóval megelõzte az európai és amerikai filmgyártást, ám ez az „elõny” az idõk során eltûnt, majd elporlott, feledésbe merült. Mindenesetre Millard Johnson, az ausztrál filmgyártás úttörõinek egyike bizonyos hökkenettel számolt be a húszas években arról, hogy amikor 1913-ban Amerikába látogatott, ott egyszerûen ismeretlen volt a hosszú, mai kifejezéssel „egész estés” film, ami hazájában már 1903 óta magától értetõdõnek számított. Millard Johnson határozottan elmaradottnak látta az amerikai filmipart.
A korai ausztrál játékfilmek, melyekbõl inkább csak töredékek maradtak az utókorra, a visszaemlékezések szerint, illetve a címekbõl ítélve (például az 1905-ös Kelly banda, illetve a két évvel késõbbi Fegyveres rablás) korrekt kalandfilmek voltak, melyek nagy sikert és az elõállítási költségek sokszorosát hozták a befektetõknek, miután végigturnézták velük Ausztráliát és a Brit Birodalom ázsiai gyarmatait, elsõsorban Indiát.
E korai korszak kései terméke a Budapesten rendezett fesztivál egyik gyöngyszeme, az 1927-ben készült Életfogytiglan, amely a némafilm érett éveinek teljes eszköztárát felvonultatva beszéli el egy angol grófi sarj kalandjait, aki hazájából egy el nem követett, ám önként vállalt gyilkosság következtében számûzetik a Van Diemen földre, vagyis Tasmaniába. Az Életfogytiglan a romantikus kalandfilm-elemek szélsõséges, már-már a szürrealitásig tupírozott halmaza. Mintha a korszak ponyvairodalmából kigyûjtött, egyáltalán szóba jöhetõ fordulatok hibátlan katalógusa futna a szemünk elõtt. Gyilkosság, személycsere, számûzetés, fogság, szökés, börtönhajó, lázadás, éhhalál, kannibalizmus, hajsza az örökségért, csalás, ámítás, bosszú, megigazulás és persze szerelem hegyen-völgyön-óceánon. A romantikus rémdráma elemeit sem nélkülözõ történet ausztrál vonatkozásai – noha a cselekmény javarészt ott játszódik – viszonylag csekélyek. Az 1827-ben játszódó, tehát a forgatásnál kereken száz évvel korábbra keltezett film kíméletlen képet fest ugyan a fegyencgyarmat viszonyairól – a szûzföld-feltörését a ló helyett az eke elé fogott rabok végzik, és fejük felett szaporán csattog az ostor –, mégis csupán bizonyos külsõségek utalnak arra, hogy a film ausztrál. Ha a szökésben lévõ elítélteket nem trópusi fák közt érné utol az üldözõk golyója vagy emberevõvé züllött társaik kése, és ha az úri társaság teadélutánjainak unalmát enyhítendõ a hölgyek öleb helyett nem öl-kengurut vezetnének selyempórázon, föl sem merülne, hogy az Életfogytiglan az ötödik kontinens filmgyártásának remeke.
Idõvel persze az ausztrál mozikészítõk számára is egyre fontosabb kérdéssé vált: mitõl nemzeti a nemzeti filmgyártás? Mi az az elem az angol nyelvû és kultúrájú ország (valójában a Brit Birodalom távoli provinciája) filmjeiben, ami megkülönböztethetõvé teszi õket más produkcióktól, ami csak rájuk jellemzõ?
Az Örökmozgóban bemutatott reprezentatív válogatás legbeszédesebb darabja ebben a tekintetben Charles Chauvel filmje, a Matthew fiai, amely tiszta, egyértelmû és könnyen emészthetõ választ igyekszik adni a fenti kérdésre. Az ausztrál film attól és annyiban ausztrál, amennyiben az ország születését, lakóinak hõsi küzdelmeit, majd sokasodását és gyarapodását választja legfontosabb témájául. Az 1949-es Matthew fiai nézõje úgy érezheti magát, mint akinek nagyapja mesél a kandallónál a nagy családi képeskönyvbõl álmos vasárnap délután: a családi albumot lapozgató láthatatlan narrátor sorra bemutatja a történet hõseit, az ír férfi és az angol asszony házasságából született címszereplõket, Matthew O’Riordan gyermekeit, majd megpillantjuk a történet helyszínét, a paradicsomi szépségû queenslandi tájat, és lassú hömpölygéssel megindul a hõsies pionír-eposz, az érdes farmer-saga a szorgalmával és szívósságával a természet vad erõin felülkerekedõ, szárazságot, árvizet tûzvészt leküzdõ telepes-élet dicsfilmje, amelynek végén az addig csupán a tények száraz elbeszélésre szorítkozó narrátor hangja himnikus magasságba csap: „Írország merész álmai és Anglia szívós bátorsága  ekként fordították termõre a szûz talajt – hazánk földjét.”
Charles Chauvel mûve a történet szerkesztésének fõbb elemeit tekintve követi az amerikai western-eposzok mintáját – ezt persze a téma hasonlósága is magától értetõdõvé teszi –, ám sok tekintetben eltér attól. Mindenekelõtt a Matthew fiaiban nem szól a hatlövetû, a hõsök nem járnak fegyverrel, és nyoma sincs a Vadnyugat és az amerikai pionírlét erõszak-mítoszának. Mint ahogyan az õslakók sem tûnnek fel a vásznon. A kontinens-ország meghódítása a film tanúsága szerint kizárólag a természet erõinek megzabolázását jelenti, a derék gyarmatosítók semmiféle kellemetlenséget nem okoztak a frissen elfoglalt föld korábbi lakóinak, mivel nem is találkoztak velük, illetve – ha hitelt adunk a Matthew fiainak – azok egyszerûen nem is léteztek. Az idill persze – az idillek természete szerint – hamis, az ausztrál telepesek épp úgy vadászták az õslakókat, mint amerikai kollégáik az indiánokat, de a feketebõrû bennszülötteket nem vette a tollára a derék (egyébként Vadnyugatot sosem látott), német illetõségû May Károly, hogy megalapozza óvilági népszerûségüket, így azután történetük jóval késõbb és mindmáig jóval töredékesebben szivárgott be a köztudatba. Még közel harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ausztrál filmekben a kenguruk mellett feltûnjenek a bennszülöttek is.
A hetvenes évek egyébként több szempontból is fordulatot hozott az ausztrál film történetében. Ekkor virágzott fel ugyanis újra az ötödik kontinens filmgyártása. Különös tény, hogy a hatvanas évek, mely világszerte a filmipar és a filmmûvészet látványos megújulását hozta magával, Ausztráliában holtidõnek számított. A tíz év alatt összesen tizenöt film készült, és azok többsége is hangtalanul tûnt el a süllyesztõben. Valószínûleg éppen ez a – már-már a nemzeti filmipar megszûnését elõrevetítõ – hanyatlás késztetett befektetõket és állami hivatalnokokat arra, hogy egyesítsék erõiket. A nekihuzakodás látványos eredményeket hozott. Az új évtized nemcsak mennyiségi, hanem minõségi ugrást is jelentett – Ausztrália igazában ekkor találta meg saját hangját, és ekkor születtek azok a filmek, amelyek végre valóban sajátos színárnyalatokat vittek a mozivászonra. És végre a külvilág is elkezdett odafigyelni arra, hogy mi történik a csendes-óceáni végeken. Ettõl kezdõdõen évente több film készült, mint a megelõzõ évtizedben összesen, és a sikeres komédiákon és thrillereken túl az ország valóságos társadalmi gondjai is felkerültek a vászonra.

Õsök mítosza
Ha már az imént szó esett a bennszülöttek jelenlétérõl – pontosabban távollétérõl –, illõ megemlíteni az Örökmozgóban rendezett fesztivál egyik legkomorabb darabját, a Jimmie Blacksmith dala címû véres balladát, amely 1978-ban elõször állította a figyelem középpontjába az õslakók szenvedéstörténetét, a beillesztési-beilleszkedési próbálkozásokat és azok tragikus megbicsaklásait. Noha a filmet keletkezése idején aktív hozzászólásként értékelték a hetvenes évek ausztráliai rasszizmusa körül tomboló vitákhoz, a történet egy évszázaddal korábban játszódik, más szóval kosztümös film, és éppen ezért került elegendõ pénz elkészítésére –, a producerek meg voltak gyõzõdve arról, hogy a kosztümös film vonzó a közönség számára. Ám a Jimmie Blacksmith dala nem a jelmezek, hanem a jellemek miatt emlékezetes. Meg azért, mert a történet fenyegetõen sokértelmû példabeszéd. Jimmie Blacksmith, a kisvárosszéli farmon dolgozó munkás tulajdonképpen félig-meddig otthonosan mozog a fehérek világában – megtalálta a helyét, és békében élhet a farmertársadalom peremén, ha nem lépi át a neki szabott kereteket. Amikor azonban fehér lánnyal szûri össze a levet, a fehér társadalom tûrõképessége véget ér. A fiatalember az õt érõ sorozatos megaláztatások, atrocitások hatására megvadul, és megtorolja sérelmeit. Bosszúállása ámokfutássá válik, sokkalta súlyosabb bûnöket követ el, mint amikért visszavág. A menekülés kényszere és az abbahagyhatatlan pusztítás logikája meggondolás nélkül gyilkoló szörnyeteggé változtatja, akire egy hadsereg vadászik a hegyek közt, és akire törvényszerû pusztulás vár. A film komor felkiáltójel – a folyamatos megaláztatás kiszámíthatatlan reakciókra késztetheti azokat, akik elszenvedik. A kritikusok egy része azonban pergõtûz alá vette a rendezõt és azzal vádolta, hogy az „õrült fekete” víziójának megelevenítésével nemhogy empátiát ébresztene filmje hõsei iránt, hanem ellenkezõleg: tovább szítja az õslakosok elleni ellenséges közérzületet.
A kora hetvenes évek friss lendületének másik figyelemreméltó reprezentánsa Ted Kotcheff filmje, a Félelemben ébredni illetve Az isten háta mögött kettõs címen futó, paródiaként aposztrofált depresszív másfél óra, mely némi mosoly után merev vigyorgást, majd csikorgó vicsorgást varázsol a nézõ arcára. Az ausztrál végeken játszódó történet középpontjában egy Tiboonda nevû (lényegében névtelen) sivatagi koszfészekben vegetáló történelemtár áll, aki a karácsonyi szünet kezdetekor boldogan hagyja ott reménytelenül tudatlan diákjait, és azzal az elhatározással rohan a semmit kettészelõ vasúti sínhez, hogy meg sem áll a sidney-i tengerpartig, és soha vissza nem tér. Ehelyett csupán a még névtelenebb Bundanyabba városkáig jut, ahol egy perc alatt magához hasonítja az ausztrál bunkókanvilág, megkopasztja az errefelé honos, degeneráltan ostoba szerencsejáték, melyhez képest egy snóbliparti Nobel-díjas szellemi bravúr, és beszippantja a helyi népszokás: az okádásig tartó vedeléseket tarkító roncsderbys kenguruvadászat. Másfél órás, fals hím-himnusz, böfögõ kan-kánkán.
Amikor a tanár utolsó utáni fillérje is elúszik, valóságos megváltás, hogy visszatámolyoghat a semmit kettészelõ sín mentén koszladó ismerõs porfészekbe, ahol utálkozva várják reménytelen tanítványai. A sörbe és részeg verejtékbe pácolt film a pionír õsök keménységébõl fölvirágzott ausztrál férfi-mítosz kegyetlen és undorodó szatírája.

Magyarázat nincs
A nagy kiugrás, melyet a hozzáértõk vízválasztónak tekintenek, Ken Hannan filmje volt, a szintén társadalmi kérdésekkel foglalkozó A vasárnap túl messze van, mely az 1955-ös nagy birkanyíró-sztrájk történetét állította a középpontba. Ez volt az elsõ ausztrál alkotás, mely helyet kapott a cannes-i programban. A másik kiugró teljesítménynek nincsenek társadalmi vonatkozásai, nincs köze sem a pionírok merevrészeg utódaihoz, sem a leigázott õslakossághoz – legalábbis elsõ pillantásra, az elbeszélt történet szintjén. Annál inkább egy lappangó, nehezebben felgöngyölíthetõ szálon: a történetmesélés módját illetõen.
Peter Weir 1974-es filmje, a Piknik a sziklánál elsõsorban külföldön – az Egyesült Államokban – aratott sikert, és onnan visszatérve, mintegy „visszakézbõl” hódította meg hazáját. A viktoriánus díszletek közt zajló történet valóságos eseményen alapul. 1900-ban egy elegáns leánynevelõ intézet diákjai hétvégi kiruccanásra indultak a tanintézet közelében fekvõ jól ismert kirándulóhelyre, a vadonerdõ fölé magasodó Hanging Rockhoz. A diáklányok felkapaszkodtak a sziklára, majd hármuknak nyoma veszett.
Weir megközelítésében a titokzatos történetet (megoldatlan bûnügyet? – de hiszen bûn nem történt, nincs tettes, sem ismert, sem ismeretlen) mindvégig a misztikum levegõje lengi körül, s valami megfoghatatlan, jelenetrõl jelenetre sûrûsödõ feszültség. A lányok készülõdése a vidám piknikre, majd a helyszínre érve a séta a fák fölé magasló komor szikla körül, a fonott elemózsiástáskából elõvett, s a gutaütéses melegben pedáns civilizáltsággal, komótosan elköltött ebéd mind-mind valami megfoghatatlan tragédia elõhírnöke – a filmben hosszú ideig épp úgy nem történik semmi, mint Hitchcocknál. Csak a levegõ egyre sûrûbb.
Négy diáklány hófehér szoknyában, nett kalapkában, bodorított fürtökkel sziklamászni indul. Egyikõjüket órák múltan ájultan találják a sziklán, a többieknek nyomuk vész. Egyetlen hajszál vagy lábnyom sem marad utánuk. Mintha soha nem léteztek volna. Magyarázat nincs.
A keresésükre induló csoportok dolguk végezetlen térnek vissza. Az egyik eltûnt iránt izzó érzelmeket tápláló fiatalember elindul, hogy megoldja a rejtélyt, fölmászik a sziklára, és másnap ájultan találják, markában egy fehér ruhafoszlánnyal, mely bizonyára az egyik áldozat ruházatából származik. Csakhogy a fiú semmire sem emlékszik. Nem tudja, merre járt és miként került kezébe a szövetfoszlány, mint ahogy azt sem, mikor és miért ájult el. Magyarázat nincs.
A leánynevelõ intézet az eset után hallgatásba és gyászba burkolódzik, ám a végzet – ha egyszer rátette kezét az iskolára – nem végez félmunkát. Az egyik növendék megmagyarázhatatlan öngyilkossága pontot tesz a történet végére – a szülõk pánikszerûen kiveszik gyermekeiket az intézménybõl, amely szétmállik, megszûnik, mintha soha lett volna.
Weir filmjének különös feszültségét a megmagyarázhatatlanság adja. A feloldás hiánya. Az, hogy a „nyugati típusú” történetszövés tradícióin nevelkedett nézõ mindvégig azt várja: fény derül a titokra. Ám hiába várja. Ez a történet a maga egyszerûségében is borzongató megoldásaival – legalábbis részben – egy másik, számunkra javarészt ismeretlen és nehezen megközelíthetõ tradícióra épít, Ausztrália õslakóinak mítoszaira. E mítoszok szerint a mi itteni szegényes valóságunk csupán álom, talán rossz álom, s a valóságos élet, mely „ideátról” láthatatlan, „odaát” van. A lányok tehát nem tûntek el, csupán átléptek egy másik világba, az igaziba, vagy ha úgy tetszik, felébredtek abból az álomból, melyben mi, itteniek sivár napjainkat morzsolgatjuk.
Az „õslakó-dramaturgia” persze csupán a szóba jöhetõ megoldások egyike, mely valamelyes feloldást kínál a Piknik a sziklánál által gerjesztett szorongásra, ám épp mert oly megfoghatatlan, s mert oly távol esik a „nyugati hagyománytól”, nem megnyugtató. A film e borzongató megoldatlanság miatt oly emlékezetes.
Weirt egyébként más, a fesztiválon nem szereplõ filmjeiben is foglalkozatja a sors, a fátum. Látványos történelmi eposzának, a Gallipolinak, mely az elsõ világháborúban a törökországi Dardanelláknál értelmetlenül elvérzett ausztrál hadosztály katasztrófájáról szól, nagyjelenete elemi erõvel beszél ugyanerrõl. A megmagyarázhatatlanról, a sorsszerûrõl. A végzetrõl. Vagyis az elszakadt távíródrótok miatt útnak indított hírnök tébolyult futásáról, aki utasítást visz a hadosztály parancsnokának: ne indítsa el a rohamot, mert mindenki odavész. És elkésik.
Az ausztrál mozi jelenét reprezentáló filmek vagy a valóságnak, vagy a válogatást végzõk szándékának megfelelõen sokkal szelídebbek. És szellemesebbek. Clara Law, a Sodródó életek rendezõje olyan filmet készített 1996-ban, mely szintén hibátlan leltár, akárcsak az 1927-es némafilm, az Életfogytiglan. Csakhogy míg amaz hetven évvel korábban a romantikus kaland közhelyeit szedte csokorba, addig Clara Law napjaink kulcskérdéseit (közhelyeit?). A Sodródó életek témáinak gyorslistája: globalizáció, multikulturalizmus, ki- és bevándorlás, környezetrombolás, identitáskeresés. A szellemesen összeszõtt elemek, az Ausztráliába bevándorló kínai család, az Angliába igyekvõ hongkongi yuppie-pár, a Németországból kivándorló német-ázsiai házaspár történet-morzsái szép, szelíd, olykor filozofikus filmmozaikká szervesülnek. Mindenki máshová igyekszik, mint ahol van, másra vágyik, mint ami adatott, ám ha megkapja a mást, ami után sóvárog, nyomban ragaszkodni kezd ahhoz, ami addig sajátja volt. Ausztráliában veszedelmes az UV-sugárzás, tömérdek a mérges pók, ám bõven van hely. Hongkong talán jobb, ám hét évvel a temetés után mindenkinek haza kell vinnie a temetõbõl szerettei csontjait, mert nincs elég hely. Hát így. Tessék választani.
A fesztivál néhány emlékezetes moziélménnyel szolgált az Örökmozgó látogatóinak, és egy kézenfekvõ tanulsággal. Tudniillik azzal, hogy Ausztrália rajta van a világ filmmûvészetének térképén. És ha eddig netán nem így tudtuk, a hiba bennünk van; nem tanulmányoztuk elég figyelmesen a térképet.