A televízióknak kötelessége volna a tudást, a kultúrát terjeszteni, tudományos filmeket is mûsorukra tûzni.
Sok-sok év után ismét van fóruma a tudományos
filmeknek. A magyar filmvilág mostoha gyermeke kap lehetõséget,
hogy megmutassa Homoki-Nagy, Kollányi és a többiek mûvészetének
van folytatása, még él a népszerû-tudományos
film.
Hadd idézzem a magyar irodalom klasszikusát, Karinthy
Frigyest, aki a Mozgókép Híradó 1910. január
20-i számában A mozgókép metafizikája
címû cikkében a következõket írta
a filmrõl, a film és az ember kapcsolatáról,
a film lehetõségeirõl: „Én óriásnak
és nagyszerûnek tartom azt a gondolatot, hogy akkor, amikor
így végigmentem az Andrássy úton, egy mozgófényképes
masinája levehetett volna, s ami benne szimplán érzékelhetõ
valóság: a szín, a forma, a mozdulat örökre
megmaradt volna, mint szín, forma és mozdulat, az a lény,
aki mint jelenség igazán voltam: objektív dolog, konkrét
igazság… Az az ’ÉN’, aki akkor az Andrássy úton
sétált, nem szûnt meg és nem halt meg: a mozgófénykép
levette õt, s száz meg száz év múlva,
ami objektív valóság, tehát fizikai megjelenés:
újjászületik unokáink szemében, ha lepörög
elõttük a szalag. Skatulyában eltehetjük magunkat
és korunkat a jövendõnek: kihûlt csillag sugara
gyanánt, amelynek képe századokon át röpül
felénk az ûrben, s mely a mi részünkre létezik,
bár a valóságban már nincs… Ember, vigyázz!
Nincs nyugalom, nincs feledés többé: végtelen
jelentõsége lehet ezentúl minden mozdulatnak, fejed
félrefordításának, szemed rebbenésének,
mert hiszen örökéletû lehet. Mi halunk csak meg,
meggyötört öntudatunk, nyomorult énünk, de objektív
lényünk tovább él, hogy kérlelhetetlen
õszinteséggel tegyen tanúságot rólunk
az idõ végezetéig.”
Gutenberg találmánya segítségével
az ember a gondolatait betûkbe öntötte, megalkotta a könyvnyomtatást,
majd a világról szerzett élményeit nem csak
emlékként raktározta el, hanem fényképekben,
majd mozgófényképen örökítette meg
– ez a film. És ezzel Karinthynak igaza lett, az ember megoldotta
a megoldhatatlant, a halhatatlanságot. Az öröklõdésnek
tehát nem az anyag- és energiaáramlás, hanem
az információterjedés a lényege. Az agysejtjeinkben
rögzült tudást, a csak egy emberöltönyire terjedõ
archiválást, az emlékezést nem lehet tehát
genetikailag átörökíteni. Ez csak az információáramlás
eszközeivel, szóban, írásban, képekben,
nemzedékrõl nemzedékre adható tovább.
Ezért is oly nagy az írástudók felelõssége.
A gondolkodó ember, a homo sapiens a nyelv, a szavak segítségével
tudja gondolatait megosztani másokkal. A tudós is az általa
felfedezett titkokat, gondolatokat Gutenberg módszerével,
könyvekben, vagy mozgófilmen, sõt manapság a
világháló és a komputer merevlemeze segítségével
teszi közzé, amelyek így nemcsak kortársai, hanem
a következõ generációk számára
is elérhetõvé, azaz halhatatlanná válnak.
A népdal, a népmese is elõször úgy élt
tovább, hogy generációról generációra,
anyáról leánygyermekre, apáról fiúra
szállt, míg végül valaki lejegyezte, majd a nyomtatás
és a hangrögzítés és -továbbítás
modern eszközeivel mindenki számára hozzáférhetõvé
tette. Az ember maga tehát mulandó, gondolatai az írás,
a képek segítségével viszont halhatatlanok
lehetnek. Mindezen gondolatoknál figyelembe kell vennünk azt
a tényt, hogy a mozgó képtechnika jelentõsége
óriási mértékben felértékelõdött
nálunk Magyarországon és az egész világban.
Ma Magyarországon az átlagember több mint négy
órát néz televíziót, ugyanakkor egyre
kevesebbet olvas.
Amíg az írott betû vagy fénykép vizuális
ingerként éri el agykérgünket, a celluloid szalag
és fiatalabb, modernebb társai egyszerre használják
a látási és hallási érzékszervünket,
lecsökkentve az ember esélyeit, hogy belsõ értékrendje
alapján megszûrje a látottakat és hallottakat.
Ám igazán elkeserednünk akkor kell, ha megnézzük
a statisztikát, hogy e négy óra alatt a nézõk
abszolút többsége értéktelen, kommersz
mozgóképkínálat foglyává válik.
Ha az ENSZ legmagasabb fórumán tanácskozást
hívnak össze a televíziózás helyzetérõl,
ez azért történik, mert súlyos aggodalmak fogalmazódnak
meg immár minden, a mozgóképvilágban elburjánzó
gátlástalan erõszak és a primitív, gondolatnélküli
sablonok dömpingjével szemben. Sajnos az igazi mûvészet
és az értékes gondolat a nagyhatalmú televízió
adók többségében nem élvez elõnyt.
Azt tapasztalhatjuk, hogy a mûvelt közvélemény
jelentõs képviselõi egyre inkább igénylik
az értékorientált televízióadókat.
Nem véletlen, hogy ebben a körben a tudományos ismeretterjesztõ
filmeknek is új, nagy nézõtábora jött
létre. A Spektrum, a National Geographic Channel, a Discovery Channel,
az Animal Planet egyre nagyobb figyelmet és érdeklõdést
vált ki a mûvelt magyar nézõk körében,
és ami különösen fontos, egyre jelentõsebb
táboruk van a diákok között. Mindez azt tükrözi,
hogy a nézõi szükségletek differenciálódni,
szerencsés esetben pedig fejlõdni kezdenek.
Mindez aláhúzza a magyar népszerû-tudományos
filmmûvészet jelentõségét, és
egyre inkább szükségessé válik, hogy az
oktatás korszerûsítésének folyamatában
jelentõs szerepet kaphassanak a népszerû-tudományos
filmek. A felértékelõdés elõbbiekben
jelzett folyamatát jól szemlélteti, hogy a sikeres
játék- és dokumentumfilmeket készítõ
Gyarmathy Lívia legutóbbi nagy hazai és nemzetközi
sikerét A mi gólyánk címû filmjével
érte el, s Szalai Györgyi Napfogyatkozás címmel
készítette egyik legutóbbi filmjét.
Azt is mondhatnám, hogy az élõ természet,
valamint a természettudományok általános felértékelõdésének
nemcsak a magyar filmmûvészet e nagyon fontos ágára
kell hatnia, hanem a kultúrpolitikusokra és a filmek üzenetét
befogadó közönségre is.
Duló Károly, Dénes Gábor, Péterffy
András, Lakatos Iván, Fuzik János és kollégái
rendkívül sokat tettek az elmúlt tíz évben
annak érdekében, hogy a magyar filmmûvészet
e fontos ága az információs társadalom küszöbén
képes legyen a ráváró jelentõs feladatok
megoldására.
Az információs forradalom napjait éljük.
Az ismeretek terjesztése a XXI. század nagy-nagy kihívása,
hiszen tudás-alapú Európa épül. Az Európai
Unióba egyenrangú társként csak szakmailag
jól felkészült, a tudomány legújabb eredményeivel
is felvértezett népként, nemzetként léphetünk
be. Csak így biztosíthatjuk, hogy kultúrnemzetünk
minden egyes tagja hozzáférhessen a tudomány, a modern
technika legújabb eredményeihez.
Ebben a világban a felgyorsult és a tudomány legújabb
eredményeitõl függõviszonyba került gazdaságban
a népszerû-tudományos filmeknek tehát az a feladata,
hogy segítse az ismeretek terjesztését, az állampolgárok
„egész életen át tartó” tanulását,
azaz a tudás-alapú társadalom létrehozását.
Ezen túlmenõen kutatóként meggyõzõdésem,
hogy soha nem volt nagyobb szükség a népszerû-tudományos
filmekre, mint napjainkban, amikor virágzanak az áltudományok,
a tudományos analfabétizmus (science illiteracy) egyre szélesebb
körben terjed. A közszolgálati, de még a kereskedelmi
tévéknek is kötelessége lenne tehát a
tudást, a kultúrát terjeszteni, így a tudományos
filmeket mûsorukba felvenni. Sajnos erre nem sok példa van.
A szolnoki Millenniumi Tudományos Filmszemle elõzménye
a Képzõmûvészeti Filmszemlék megrendezése
volt, amely mintegy harminc éves múltra tekint vissza és
2000-ben a résztvevõk körének szélesítése
érdekében nemzetközi fesztivállá fejlesztették.
Köszönet azoknak, akik mindennel dacolva még hisznek
abban, hogy van értelme értéket teremteni, még
hisznek abban, hogy napjainkban, amikor az „érdek, mint gazda, igazgat”
(József Attila) és az emberi kapcsolatokat szétbomlasztó,
korunkat egyre jobban jellemzõ, csak az anyagi szempontokat figyelembe
vevõ érdekrendszer egyszer úgy alakítható
át, hogy az igaz és a szép gyermekeiben, a tudományban
és mûvészetben megjelenõ és a társadalom
számára tanulságul szolgáló értékelv
is érvényesülni fog. A fesztivál filmjeinek készítõi
még hisznek abban, hogy az emberek taníthatók, hogy
az érték és a boldogság is fontos az érdek
és a boldogulás mellett. Már csak ezért is
valamennyien díjat érdemelnének.
A MTA alelnökének elõadása teljes terjedelmében a szolnoki fesztivál megnyitóján hangzott el.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu