Kusturica újabb balkánozása önéletrajzi rock and roll-film.
Balkán Tourist, persze mi más, csak ne használtuk
volna annyiszor, annyi felé. Egy szarajevói, egy jugoszláv
punk, etnopunk, akármilyen zenekar valóságos európai
turnéjának valóságos képei. Volt egyszer
egy zenekar, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján
alakult Vucskó farkas (olimpiai díszállat) hazájában,
Szarajevóban Zabranjeno Pusenje néven. Hogyan fordítsam
ezt le, olyanoknak számítottak õk ott, mint itt a
nagyon-nagyon kicsivel utánuk színre lépõ URH,
Kontroll Csoport, sõt a mieink közt volt egy Balkán
Tourist vagy Futurist is. Mi volt bennük a közös? Hát
nem a hangzás, annyi szent, hanem a hozzáállás:
zenélünk, és közben megmondjuk, mi van. Mármost
arról, hogy mi van a nyolcvanas évek elején, még
rockszínpadokról sem volt szokásban osztani észt.
Az, hogy mi van (volt) még csak hagyján, de hogy mi lesz
(volt/van), azt azért õk sem gondolták volna. Mi lett?
Úgy híják, balkáni borzalom (válság,
háború), ami olyan közel volt hozzánk, hogy valódi
jelentõségét, szörnyûségét
felfogni sem voltunk képesek, oda lett pár ország,
de a zenekar megmaradt. Bevették Kusturicát, biztos mer olyan
muzikális, a nevük meg No Smoking lett, ami ugyanazt jelenti,
csak angolul. Övék a világ, Róma, Párizs,
Berlin (itt lesznek/voltak a Szigeten is), de az õ világuk
már nincs sehol. Vagyis ki tudja, hogy van?
Nos, erre a kérdésére próbál meg
Emir Kusturica az Umca, umca, macskazaj címû filmjében
immár nem elõször válaszolni, most némileg
más mûfaji keretek közt, mint eddig. Amit látunk,
ha nagyon lecsupaszítva akarjuk kezelni a dolgot, egy nettó
rockandroll turnéfilm, volt már ilyen ezer, utazik a banda
valami buszon, az arcok jópofáskodásra hajlanak, mesélnek
magukról, a zenéhez meg a könnyû élethez
fûzõdõ bensõséges viszonyukról,
köszönnek mindent anyjuknak, apjuknak, jófülû
zenetanáraiknak. Éljenek a csajok. A muzsika és a
parlandó alá egyéb képeket szokás ilyenkor
vágni, megjelenik az otthon, a kedves városok, az elsõ
kutyám, az utolsó szerelmem. Az ilyesfajta mozit, ha valami
véletlenül, hát a zene szokta elvinni, de legtöbbször
az sem, csak a rajongók sikoltoznak, röhögnek a zsöllyében.
Látszólag minden ugyanaz, Kusturica tisztára ilyen
rockandroll-movie-t készített, mégis minden egészen
más.
Nem kell különösebb kockázatvállalás
ahhoz, hogy kibökjük: a Macska-zaj figyelemre méltó,
komoly mozimû. Ja, jópofáskodnak benne a zenészek,
na és. Voltaképpen szükségtelen is a rendezõ
korábbi erõfeszítéseire utalnunk, hiszen ez
a jópofaság nyilvánvalóan stratégiai
természetû. Ne szépítsük a látható
fejekben: a hosszú élet titka. A laza a magasban. Hogy történjék
bármi, csináljatok, amit csak akartok, még velem is,
de ami itt van (a fejben), az égbe menekszik. Én akkor is
az a nagypofájú jugoszláv barom vagyok, akinek ha
meglátja a Colosseumot, az a legfontosabb, hogy ott verte Bruce
Lee laposra Chuck Norrist, és akkor is azokban a belgrádi
zenés kiskocsmákban érzem a legjobban magamat, amik
már nincsenek is, mégis vannak. Böfögök, ordenáré
vagyok, de dalból van a lelkem, arany a szívem, s ha rángatnak,
odacsapok.
Oh, istenem, micsoda sötét frázisok ezek, a Balkan
Tourist katasztrófaturizmust hirdetõ nyári katalógusa
se mondta volna szebben. Hála Istennek nem errõl van szó.
Vagyis végig errõl van szó, csak az eszköz elengedhetetlenül
szükséges ahhoz, hogy Kusturica elmondhassa, mi van, vagy ha
szigorúak akarunk lenni, elárulhassa magát, ám
ez mûélvezeti szempontból szavamra, édesmindegy
(különben meggyõzõdésem, hogy tudja mit
beszél).
Szóval, hogy az apám kereskedett ópiummal, umca,
umca, umcaca, az enyémnek még ahhoz sem volt mersze, tehetsége,
oszt ezér szegény voltam, mint az állat ladiladilom
– ez már más, mint merõ önreflexió. Meg
az összes többi minden is ebben a filmben, még a zene
is, sõt az csak igazán. Az önreflexivitás, mint
a Balkán szindróma veleje Emir Kusturica életében
és mûvében. Magyarul az, hogy a Balkánról
nem lehet sehogy máshogy sehol sem beszélni, csak balkánozva,
ha tetszik, balkániul. Hogy a Balkán, az más. Legyen
béketárgyalás, jólnevelt európai elemzés
emigráns résztvevõkkel, mozi vagy rock koncert. Hogy
a Balkán, az más, és jönnek a lózungok
a nagy szívrõl és a hegyes késrõl, jön
a cigányokkal és fúvósokkal följavított
zenebona.
Kusturica a keretei közt lehetséges, legragyogóbb
gyöngyszemekkel rukkol itt elõ. Mûvébõl
a napnál is világosabban megtudható, hogy ez az önreflexív
stratégiai jófejségre épülõ érzelmi
lét talán a hosszú élét titka. Hogy
azzal, hogy a Balkán az ász, istenviláguntig el lehet
húzni, de az örökkévalósághoz több
kell.
Belátni és kimondani: nem más, és innen
elölrõl kezdeni az egészet.
Stáb
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu