Palásthy György filmje gyerekekrõl szól gyerekeknek, a tanulság megfejtése viszont már a felnõtt nézõre vár.
Hogy mi is a „gyerekfilm” (gyerekekrõl szóló film
gyerekeknek? felnõtteknek? nevelõ-szocializáló
célzatú „gyermek- és ifjúsági irodalom”
filmvásznon, akár adaptált, akár eredeti változatban?
a gyermeki vágy- és képzeletmûködést
egyszerre a maga témájává megtevõ és
módszereként-stílusaként alkalmazni próbáló,
egyébként életkor-semleges film?), ezen Palásthy
György ezúttal sem töprengett sokat és feleslegesen:
a Szalmabábuk lázadása gyerekekrõl szól
gyerekeknek, de felnõtteknek is, van benne jó adag tanító-nevelõ-szocializáló
didaxis (a film meséje 1848-49-hez fûzõdik és
a bukás utáni túlélés és újjászületés
pátoszával buzdítja ifjú nézõit),
a film történetét tevõ események és
az eseményeket közvetítõ látvány
pedig igyekszik azt a rajzolatot felmutatni, amelyet a gyermeki fantázia
lenyomatának gondolunk (a vágy gyõz a valóságon,
a képzelet legyûri a tényt, a mese gyõzelembe
fordítja a vereséget).
Ennek az elegynek bizonyos elemei kiválóan mûködnek
Palásthy filmjében. Ilyen például a kisrealista
mese a bábukészítõ mesterrõl, aki magához
veszi a levert szabadságharc árváit. (Õt –
számtalan megmosolyogni-megkönnyezni való aranyszívû
kisember-hõs szerep-tapasztalatának a birtokában –
Haumann Péter adja kitûnõen, s kedves-hiteles Bánsági
Ildikó is, a mesterné-tyúkanyó szerepében.)
Ebben a Móra Ferenc legjobb lapjaira emlékeztetõ könnyes-vidám
gyermekhistóriában a helytartótanács hivatalnoka
képében (Mácsai Pál vipera-hûvösségû
és hideglelõsen gonosz elõadásában)
jelenik meg a kísértés: több tucat szalmabábut
rendel a derék mesternél, amelyek a távollétükben
halálra ítélt 48-as forradalmárok in effigie,
azaz jelképes felakasztásához szükségesek.
A hazafias érzelmû, honvédárvákat istápoló
mester, amint értesül errõl, rögtön megkísérli
megsemmisíteni a bábukat, sajnos, sikertelenül.
Itt lép be a filmbe a gyermekmesék fantasztikuma: a bábuk
egyszerre csak eltûnnek, az önkényuralmi Magyarországról
elszöknek egy másik világba, a Szalmabábu-királyságba.
Onnan hozzák a Szalmabábu-király küldte segítséget,
szalma-önkéntesek osztagát, akik kísérletet
tesznek a kivégzés megakadályozására.
A mesterrel régóta rokonszenvezõ árvaszéki
ellenõr (titokban hazafi) felölti rejtegetett honvéd-egyenruháját,
a bábuk élére áll, majd hõsi halált
hal. Az akasztást végül az egyik árva akadályozza
meg: felgyújtja a bábukat a vesztõhellyel együtt.
Sajnos, ez az ötletes elem egyszerûen nem mûködik
a filmben. Nem azért, mintha a mesés fantasztikum ne tudna
elegyedni a történelmi ténnyel és a kisrealista
történettel. A baj technikai természetû. A megelevenedett
szalmabábuk, amelyeket a régi-régi bábfilm-technikával,
azaz fázisosan mozgatva vettek fel, pontosan annak tûnnek,
amik: suta bábfilmbetét részei egy játékfilmben.
Az utóbbi évek komputeranimációs és
trükkvideós újításai elkényeztettek
bennünket, ezért nézzük hol mosolyogva, hol bosszankodva
ezt a filmtechnikai fiaskót: amikor a két világ találkozik
a filmben, az „emberi” és „szalmai” elem jószerivel még
keveredni sem képes. A végkifejlet csúcspillanatának
szánt képben színész áll a menetelõ
szalmabábuk élére: a látvány kínos
és komikus kudarc. A film végképp kettéesik,
arra a két világra, amelyet szándéka szerint
merészen egybe akart forrasztani: az „emberire” és a „szalmaira”,
a reálisra, történelmire és nemzetire egyfelõl,
a mesésre, varázslatosra és mindenhatóra másfelõl.
Kap ezenkívül némi „millenniumi” szezonális
jelleget is az egész: az emberi részben árnyalattal
több a kelleténél az érzelgõs negyvennyolcas
hazafiaskodás, a szalma-világban feleslegesek lennének
a mai magyar politikai és közállapotok „áthallásai”.
Mindez nyilván a „nemzeti nevelés” szándékával
került bele a filmbe. Ami persze nem baj (én is ilyesmiken
nõttem fel, vörössipkás diákokról,
kisdobosokról, vén zászlótartókról
szóló dolgokat faltam, s lám, ember lett belõlem),
aztán a moziban valahogy nem tud igazán kilógni a
lóláb, s ha kilóg, az se baj: az ifjú nézõ
nemigen veszi észre, az idõsnek meg mindegy már.
Örüljünk hát, hogy akadt pénz és
erõ a mai nyomorúságos filmvilágban erre a
vállalkozásra, egész estét betöltõ
gyerekfilmre, s hogy Palásthy mester tudása és tehetsége
legjavát adhatta a vállalkozáshoz; sajnáljuk
viszont, hogy nem akadt valamivel több pénz, ötlet és
technika, amitõl örömünk teljes és felhõtlen
lehetne.
| Szalmabábuk lázadása – magyar, 2001. Rendezte és írta: Palásthy György. Dramaturg: Páskándiné Sebõk Anna. Animációs rendezõ: Papp Károly. Kép: Seregi László. Zene: Hollós Máté. Jelmez: Vitz Éva. Díszlet: Langmár András. Vágó: Losonczi Teri. Hang: Dr. Erdélyi Gábor. Producer: Sarudi Gábor, Helle László. Szereplõk: Deréki Zsolt (Penyige Pál), Novák Judit (Derelye Borbála), Haumann Péter (Hétszáz Jeromos), Bánsági Ildikó (Auguszta), Viczián Ottó (Fabatkai), Mácsai Pál (Backhausen), Varga Zoltán (Penyige apja), Götz Anna (Derelyéné), Bárdy György (Helytartó), Rubold Ödön (Õrmester). Gyártó: Quality Pictures Kft./TMA Média. Támogató: UPC, OTP, MOL, TV2, MTV ORTT, NKA Történelmi Filmalapítvány, NKÖM. Forgalmazó: Budapest Film. 83 perc. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu