A média a fecsegõket részesíti elõnyben azokkal szemben, akik csináltak már valamit, és beszélni is tudnának errõl.

Egyik koranyári este érdekesnek tetszõ mûsort ajánlott a Duna Tévé Sziget címû mûsora: sztárok nyilvánultak volna meg hatan, s mert közülük legalább négy érdekel is engem, a mûsort végignéztem. Azaz végignéztem volna, de a mûsorújságban közöltek közül csak hárman nyilvánultak meg – rajtuk kívül pedig, illetve õket elnyomva, õket a képernyõrõl a mûsoridõ felében lebeszélve ketten: egy szõke nõ, meg egy nagy hasú, kopasz fecsegõ.
A szõke nõ meg a nagy hasú fecsegõ uralták a képernyõt, háttérben a budai Vár, a szentendrei skanzen és az Operával szemközti volt Balettintézet váltakozott; utóbbit, mint rémlik nekem, eladták elegáns kupoldának vagy bankszékháznak, mindegy is, minek, hajdan ott sztárokat képeztek, de ott már nem képeznek többé sztárokat valamiért; nyomták a közhelyeket õk ketten böcsülettel, a nagy hasú fecsegõ elokvensen, a szõke nõ bután kérdezgetve, a kamerának modernül háttal sétálgatva ráérõsen, noha õk soha semmiben nem tûntek ki, õk bizony nem sztárok, hanem csak a sztárokon élõsködõ valakik. Sikerült a fecsegésüket Marilyn Monroe, Brigitte Bardot, Karády Katalin álló- és mozgóképeivel feldúsítania az érdemdús rendezõnek, akinek a nevét nem közölték, minthogy a stáblista teljes egészében lemaradt.
Mégsem kapcsoltam ki a tévémet, mégsem nyomogattam a csatornaváltót, mert a hat megnevezett sztár közül négy engem kifejezetten érdekelt.
Leginkább Bereményi Géza szavaira voltam kíváncsi, akit 1966 óta igen kedvelek. Évfolyamtársam volt véletlenül, a Váci utcai kari könyvtár elõterében elismerõn és irigykedve hallgattam pompás történeteit, amelyeket a megírásuk elõtt rajtunk, ámuló hallgatóin próbált ki elõször. Tehetséges embernek tartom azóta is, folyamatosan, egy-két remekmívû novelláját egykor elemeztem a bölcsészkaron a tanítványaimnak; kaposvári dramaturg koromban nagyon drukkoltam egy kitûnõ dramatizálásának, Gothár rendezte pompásan, mégis megbukott, amit igen fájlaltam; és azért is érdekelt, mit mond, mert az elmúlt hónapok mindenféle történései, vagyis hát az államilag elõtérbe nyomott Széchenyi-film miatt õt most valószínûleg még többen utálják honunkban, mint engem, ami pedig nagy szó.
Nem csalódtam benne. A szõke nõ kérdéseire mindvégig becsületesen, valóban elgondolkozva, õszintén válaszolgatott, ahogy eddig is szokott. Még az olyan tökhülye, a francia tévébõl bevallottan átvett kérdésekre is, mint hogy „mi a kedvenc színe”, „melyik a legkedvesebb szava” és egyéb ökörségek. Ajkán most is ott volt a zavart, kamaszos félmosoly. Ráismertem a mindenkori Bereményire, amikor a „szabadság” fontosságáról beszélt.
A szõke nõ persze nem kérdezett rá, hogy ugyan miként is áll a szabadság, amikor váratlanul, a szabadság kellõs közepén államosítják az embert; de nem azért nem kérdezett rá, mert tudta, hogy erre államilag nem szabad rákérdeznie, dehogy: fogalma sem volt róla, hogy ilyen kérdés egyáltalán feltehetõ, s hogy még erre a nagyon kínos kérdésre is becsületesen, önmarcangolóan válaszolna a kérdezett.
„Nem vagyok sztár”, mondta Bereményi, igen pontosan és õszintén egy másik buta kérdésre. Valóban nem az. Óvatlanul belekavarodott egy rossz helyzetbe, amelybõl csak egy kivételesen jó filmmel mászhatna ki. De mit is beszélek. Ebbõl a Hídemberbõl nem lehet jó film: ebbõl csak valamilyen pártok által hozsannázott és becsmérelt izé jöhet ki, egy napirendi pont itt meg ott, az esztétikai minõség kérdése soha nem fog felmerülni; lehet nagyon jó film is akár, mégis csak az lesz, amit Bereményi szépen elmondott: hogy mennyibe került, és mennyit kerestek vele az alkotók. Tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta: a kezdõt nálunk sokan segítik, aztán ha sikere volt, rögvest agyagba döngölik; a szõke nõ festett szõkén hallgatta, és nem kérdezett rá, hogy is van ez voltaképpen.
Snitt, Bereményit, akit hallgattam volna még fél órát legalább, elvágták, jött a következõ riportalany.
Akire én személy szerint szintén kíváncsi voltam: Egerszegi Krisztina.
Nagyon-nagyon szimpatikus, õszinte és okos volt õ is, miközben a névtelen rendezõ a névtelen operatõrrel a kicsi – talán fél éves – Bálint nevû gyermekecskét mutatta, amint elvarázsoltan egy felnõtt papucsot rágcsál. És mutogatták Egerszegi Krisztina férjét is, egy szimpatikus, kopaszodó, szakállas fiatalembert, akinek engedélyeztek vagy három mondatot; okosan szólt a férj, akinek a nevét nem írták ki, és akinek több mondatot nem engedélyeztek. Pedig érdekelt volna engem, ki ez a jó humorú, okos pasas, aki vette magának a merészséget, hogy egy úszózseninek kezdjen udvarolni, ráadásul, mint mondta, egy esõs napon. Nem akármilyen ember lehet õ sem. De nem tudhattam meg, mert elvágták. Azt hiszem, mondott õ is, meg a felesége, a világsztár Krisztina is sok mindent, amit õszintén gondoltak, ami engem nagyon is érdekelt volna, csak hát nem fért bele a mûsorba, a nagy hasú fecsegõ meg a szõke nõ túlsúlya miatt, úgyhogy kivágták.
Következett Rost Andrea. Egy okosan, szépen, pontosan fogalmazó világsztár. Egy bölcs ember, aki még azt sem átallotta a kamera elõtt megvallani, hogy tizenhat éves lánya van. Aki szinte feladta a labdát a kérdezõ szõke nõnek: beszélne õ arról, hogyan építhet egy családos nõ énekesi karriert, de a szõke nõ e felajánlkozásra süketnek bizonyult. Neki, a szõke nõnek, megvoltak elõre a sztereotip kérdései, azoktól nem hagyhatta magát eltántorítani. Hallgattam volna Rost Andreát is egy-két órán át, ha valaki kérdezte volna, de nem kérdezte.
Bejátszottak aztán egy eszméletlenül rossz részt egy vacak, sõt ócska musicalból, a Jézus Krisztusról írottból, abban felismertem Sasvári Sándort, akivel nyilván szintén készült interjú – az engem mélységesen nem érdekel –, és aztán vége lett az egésznek; a mûsorújságban bezengettek közül nem láttam Eperjes Károlyt, Miklós Tibort, letelt a mûsoridõ.
Majd persze nyilván levetítik valamikor a második részt is, de azt én már nem fogom megnézni.
Nem buta emberek találták ki ezt a mûsort – nevüket nem tudom, nem volt stáblista, ugye –, és meggyõzõdésem, hogy nem akartak rosszat. Népfrontos mûsort akartak csinálni olyan emberekrõl, akik ma éppen sikeresnek számítanak honunkban. Hogy vackot és jelentõset eleve kevertek, lelkük rajta; megint csak azt mondom: nem akartak rosszat. Csak éppen ma strukturálisan nincs idõ arra, hogy egy ilyen bezengett mûsor egyben lemenjen, és arra aztán végképp nincs sem érzékeny, tájékozott kérdezõ, sem szerény, háttérbe húzódó szakértõ, sem mûsoridõ, hogy izgalmas emberekbõl azt hoznák ki, amit lehet.
A médiáról szólt ez a mûsor is sajnos: az öntetszelgõ, élõsdi, idióta médiáról, amely a fecsegõket részesíti elõnyben azokkal szemben, akik csináltak valamit és akik mondanának is valamit nekünk, akik éhesek vagyunk a szóra. Egy-egy komoly, alkotó szellem csak egy-egy bizsu ezeknek a szõke nõknek és nagy hasú fecsegõknek a fülében vagy a nyakláncában. Ez a megvagdalt, végsõ változatában is kettévágott, semmitmondó mûsor pedig egy hiátust kitöltõ egy órányi mozgókép egy olyan televízió mûsorfolyamában, amelyet tizenötmillió magyar foghat elvileg, mert fent van az Eutelsaton.
Siralmas énnéköm Budapesten lakoznom, és bárhol a világban magyarnak lennöm.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu