George Jung igaz története abba a korszakba repít
vissza bennünket, amikor az Egyesült Államok drogéhségét
még csupán a piacon dolgozó néhány kisebb
csempészvállalkozás igyekezett kielégíteni.
Hõsünk és társai az úttörõk
közé tartoztak, akik a hetvenes évek elején megteremtették
a tiltott füvek és porok nagykereskedelmi importját.
George maga szegénységgel küzdõ, alsó
középosztálybeli családból származott,
de nagyra vágyott és a földi paradicsomot egy pillanatra
el is érte. Aztán persze a fejére omlott az egész.
Noha a filmben a fegyvereknek nem sok szerep jut, a Betépve
szerkezetét és témáját tekintve igazi
gengszterfilm, elõadásmódja pedig szûkebben
Martin Scorsese újabb mûfajkísérleteivel, a
Nagymenõkkel, de legfõként a Casinóval rokonítja:
színpompásan megidézett korszak, dögösen
összeválogatott korabeli rockzene (néhol még
ugyanazok a számok is szólnak, mint a Casinóban),
sõt a családi kapcsolatok is éppolyan döntõ
szerepet kapnak, mint Scorsesénél. A érzelmi hangolás
azonban Ted Demme esetében kevésbé durva, viszont
annál szenvelgõsebb, sõt kifejezetten célzatos.
És ha a film utolsó szakaszának magánya és
nyomorúsága nem lenne elég erõs érv
a drogok ellen, a vége fõcím elõtt felvillanó
arckép a ma is börtönben sínylõdõ
valódi George Jungról felér egy kiütéssel.
Ha nem Robert De Niróé volna, a nagy átalakulómûvész
cím Johnny Deppet illetné, aki itt hajlandó pajesz,
lobonc haj és csúnya napszemüvegek mögé
rejteni leányszíveket dobogtató fizimiskáját.
Színésztársai vele egyenrangúan hitelesek,
különösen az európaiak alakítása izgalmas:
Franka Potente (A lé meg a Lola) mint beteges csempész-barátnõ,
Penelope Cruz mint feleség a tönkremenõ házasságban
és Jordi Molla (a Bigas Luna-gárdából) mint
az áruló jóbarát.
Jonathan Demme unokaöccse, Ted Demme már az 1996-os Gyönyörû
lányokkal jelét adta, hogy érzékeny az apró
emberi pillanatokra, a Betépve pedig csak megerõsíti,
hogy Amerika egyik erõs kismesterét tisztelhetjük benne.
Nevelõs Zoltán
Az elmúlt években a brit gengszterfilm hirtelen támadt
neoreneszánsza izgalmas mûvek sorát hajtotta be a szerencsésebb
országokban a mozikba: az egekig magasztalt Guy Ritchie munkái
mellett a Fast Food, a Circus, a Kiss Kiss Bang Bang, a Sexy Beast mind-mind
figyelemre méltó darab.
Valamennyi közül a tavaly készült, nálunk
csak videón terített Gengszterek gengsztere az egyik legsikeresebb.
A film a hatvanas évek végén játszódó,
kacifántosan alakuló karriertörténet a fõnöke
hatalmára éhes, ambiciózus és leleményes,
eszközeiben nem válogatós maffiózójelöltrõl.
A most debütáló Paul McGuigan klasszikusokon iskolázott
rendezõ, aki úgy forgatta minden ízében modern
mûvét, hogy közben nem ült fel a legújabb
trendeknek. A direktor a nagy múltú brit gengszterfilm hagyományából
két kulcsmûre támaszkodik: Mike Hodges Get Carterével
az önnön korlátoltságukba szédült hõsök
galériája, Peter Medak Kray fivérekével pedig
a precíz és aprólékosan rekonstruált
miliõrajz rokonítja opusát. McGuigan fél szemmel
persze az amerikai mozira is figyel, azonban – ellentétben annyi
kortársával – az ottani minták közül nem
Tarantino, inkább John Boorman és Brian DePalma klasszikusai
ihletik meg: A játéknak vége és A sebhelyesarcú
néhány motívuma és történetépítkezésének
fordulatai félreérthetetlenül jelen vannak a Gengszterek
gengszterében.
A vizuális csemegékkel (nagylátószög,
többszörösen osztott vászon, többszörös
expozíció stb.) megtalpalt film igazi erénye, hogy
a trükkök nem telepszenek rá az építményre,
a rendezõ kizárólag akkor él a finom formalista
megoldásokkal, amikor a struktúrát nem sérti
velük. A Gengszterek gengsztere így nem szimpla formamutatvány,
sokkal több annál: alapvetõen színészközpontú
munka, melyben a parádés alakításoknak jut
a fõszerep. A mozi talán egyetlen hibája csöppet
elnagyolt, a második felében felhíguló szerkezete.
McGuigan meséje a bûnrõl azonban e hibáival
együtt is az év egyik meglepetésfilmje lehet nálunk.
A Gengszterek gengsztere aprócska gyöngyszem, de valódi.
Pápai Zsolt
Micsoda élet! A zsidó hõsnõ (Christina Ricci)
még kisgyerek, amikor elszakad imádott apjától,
aki Amerikába megy szerencsét próbálni. A kislányt
ide-oda veti a sors: az orosz stettl, ahol született, porig ég,
de õ csodával határos módon eljut Angliába,
ott örökbe fogadják, és felnevelik; már
felnõtt fejjel Párizsba megy, Párizs német
megszállása után ismét menekülnie kell,
de megint hóna alá nyúl a véletlen: barátnõjétõl
kap egy hajójegyet. A hajót bombatalálat éri,
õ ezt is megússza, eljut Amerikába, és apját
is megtalálja.
A viszontagságos életútból a rendezõnek
nem sikerült filmet csinálnia. Erre még a párizsi
idõszakban lett volna legtöbb esély, de a nárcisztikus
operaénekes (John Turturro) meg az orosz táncosnõ
(Cate Blanchett), illetve a fõhõs és a Johnny Depp
alakította cigány lovászfiú párhuzamos
románca önmagában kevés. Azt pedig, hogy voltak-e
identitásproblémái a katolikusok nevelte zsidó
fõhõsnek, akit a fél világon végigkergetett
a történelem vihara, a film nem bolygatja.
Lehet, hogy a témául szolgáló tragikus
sors bõvelkedett fordulatokban, de a film – nagy ívû
életút ide vagy oda – feltûnõen üres, és
mintha a kevés beszédû fõhõs sem volna
más egy naiv tekintetnél. Egyébként csak annyit
tudunk róla, hogy zsidó, tud énekelni, és meg
akarja találni az apját Amerikában. Ez a cél
adhat értelmet egy életnek, de a mozivászont, sajna,
nem tudja bebútorozni.
A torokszorító jelenetek, megható pillanatok valahogy
nem állnak össze: a szereplõkbõl nem lesz jellem,
az eseményekbõl nem lesz cselekmény. Persze, hogy
ott a rendezõi szándék: egy tragikusan megindító
életút felmutatásának igénye. Csakhogy
nagy érzelmekkel – mondta már Gide is – nem lehet irodalmat
csinálni. Hozzátehetnénk: mozit sem.
Ádám Péter
A Late Night Shopping (nem vagyok hajlandó azt az iszonyú,
bizonyára a komplexusokkal terhes KISZ-múlt és a hatvanas-hetvenes
évek újmagyarja ihlette, bornírt magyar címet
használni) négy hétköznapi (vagy annál
azért mégiscsak kissé fotogénebb) angol fiatal
néhány napjának laza, pergõen színdarabszerû
dialógusokkal és sallangmentes, de azért kellõen
divatos (vagy jóindulatúan: korszerû) stílusban
elõadott, zeneileg ugyancsak korszerûen megtámogatott
története. Hõseinkben egy dolog közös: mindannyian
éjszaka végzik egyformán egyhangú, közepesen
embertelen munkáikat: Sean kórházi betegtologató,
Vincent segédmunkás egy szupermarketben, Lenny telefonos
tudakozóban dolgozik, Jodey pedig elektronikus alkatrészeket
szerel. Munka után ugyanabban az éjjel-nappal nyitva tartó
presszóban ücsörögnek, innen származik ismeretségük,
amit több-kevesebb erõfeszítéssel próbálnak
barátsággá feltornázni. Fiatalokról
lévén szó, a konfliktust természetesen szerelmi
életük váltja ki, ami, természetébõl
adódóan, kusza, olyannyira, hogy a szálak a kis közösségen
belül is váratlanul összefonódnak. Hogy ki kinek
a barátnõjével mikor, hogyan és miért
mit csinált, az majd a moziban kiderül. Ennél talán
fontosabb itt megemlíteni, hogy a hosszú évek óta
kiváló-megbízható brit filmtermés újabb
darabbal gazdagodott (noha ezúttal inkább az utóbbi
fajtából). Ha eddig nem fejtettük meg ennek az irigylésre
méltóan egyenletes színvonalnak a titkát, most
sem fogjuk: nem valószínû, hogy a képzetlen
angol melósok nagy átlagban ezekhez a fiúkhoz-lányokhoz
hasonlóak, a forgatókönyv is inkább színpadi,
mint filmes erényekben gazdag, a százszor látott tárgyi
környezet, látványvilág sem tölt el a felfedezés
élményével, a zene meg pont olyan jellegtelen-noha-érzelemdús,
mint a minket Pesten ha kell, ha nem körülvevõ hangkulisszának
a fiatal értelmiség által kedvelt változata.
Azonban a film lezser, formás, szellemes, szórakoztató,
még ha a nézõben a moziból kilépve nem
is marad meg sokkal több, mint (némileg átalakítva)
a filmbéli fiatalok sokszor elhangzó, ám mindannyiszor
válasz nélkül maradó kérdése: és
akkor most mi van?
Ágfalvi Attila
Elég egy futó pillantást vetni a moziba járók
statisztikai adataira, hogy kiderüljön, a fizetõ nézõk
zömét a tizen- és huszonévesek teszik ki. Nem
számíthat jelentõs sikerre, dús bevételre
az a film, amelynek témája és/vagy megközelítése
kívül esik a fenti korosztály érdeklõdésén.
Nem csoda, ha egyre több olyan mozival találkozunk, ami a tizenévesek
célcsoportjának készült. Mondani könnyû,
csinálni nehéz, mármint nem egy ilyen filmet, hanem
azt, hogy meglegyen benne a sikerhez szükséges mennyiségû
stimulus, mégse kapjon 14 éven felülieknek besorolást.
Az amerikai minõsítési rendszer híresen prûd
és szigorú, különösen ha a szexrõl
van szó: a népszerû tinédzserhorrorok teli vannak
kibelezett hullákkal, de keblet még beültetésre
elõkészített szilikon formájában sem
mutathatnak.
Erõs a gyanúm, hogy a Rózsatövis címû
francia ifjúsági filmet, amely 13–15 éves kamaszokról
szól, Amerikában csak nyugdíjasigazolvánnyal
látogatható pornómozikban vetíthetnék.
A tinédzserkor számos és szerteágazó
zûrforrása közül itt (szinte) kizárólag
a szexre összpontosítanak az alkotók, ezt viszont igyekeznek
teljes mélységében föltárni, a csoportosan
elkövetett maszturbálástól a fiatalos anyukák
molesztálásán és a meleg csábításon
át egészen az élesben menõ heteroszexuális
akcióig. Hõseink barátkoznak a szexszel verbálisan,
álló és mozgó képen, sõt animáció
formájában is, ébren és álmunkban, valamint
autopszia útján. Közben adódik számos
abszurd és mulatságos helyzet és eset, lehet nevetni,
lehet izgulni, hogy összejön-e végül Roudoudou és
Romain, illetõleg örülni annak, hogy a francia szerzõpárosnak
sikerült megtalálni az igaz utat a sokkhatásra vadászó
naturalizmus és a felnõttek (szülõk) vágyképeinek
megfelelõ, mûkamasz ábrázolatok között.
Bori Erzsébet
Filmrendezõ, márkanév, üzletember: Luc Besson.
Utóbbi két minõségében mostanában
egyre többször. Tolassunk vissza a Taxiig. Komolytalan marháskodás,
mégsem lehetett nem szeretni. Elõször is a politikai
korrektség színpadán, amit ma filmkészítésnek
hívunk, Besson lehülyézi a németeket, vértolulásos,
bigott rasszistaként vezeti elõ a francia rendõrfõnököt,
hõsének egy szimpatikus arab srácot tesz meg. És
van képe amerikai filmet csinálni, chase-movie-t. Nyárra
tökéletes, szimpátiánk a producer Bessoné.
Taxi 2: enyhe izzadságszag csapja meg az orrot. Most meg ez a Yamakasi:
fiúk a térrõl, a lakótelepi dzsungel hõsei,
mellesleg (dehogy mellesleg!) csupa kisebbség, brahiból házfalakat
másznak, megõrjítik a fakabátokat, nem utolsósorban
példát mutatnak. Törvényt, elvbõl, nem
szegnek, mígnem becsületük és egy kisfiú
életének (“kisebb” õ is, a rendszer nem törõdik
vele!) megmentése úgy kívánja, hogy Robin Hood
nyomdokaiba lépjenek. Klassz, szép, éljen, hurrá!
Nem egészen, de majdnem. A Yamakasi a majdnemek és minthák
filmje. Mintha ismét egy tökös filmet látnánk,
mintha a lázadás szükségességérõl
szólna a mese. A fenéket! Átverés az egész,
a krakélerség kimódolt, a bohémság kidekázott,
fejlett csomagolástechnika és hipp-hopp akrobatika kérdése
az egész. Besson túlontúl cool, egyre olyanabb. Gyanús,
ahogy tetszeni akar. Házra gyûjt talán, vagy saját
filmgyárra? Mindenesetre egyre dörzsöltebb üzletember.
Lehet, hogy titokban divatlapból öltözködik?
Köves Gábor
A háborús románc mûfaja kimeríthetetlen.
A színhely ezúttal a görögországi Kefalinía
szigete a második világháború idején.
Az ide érkezõ, megszálló olasz csapatokat ellenséges
érzésekkel fogadják a helybéliek, de az olaszok
habitusa, kedvessége és életöröme feloldja
az ellentéteket, lassanként baráti kapcsolatok szövõdnek
közöttük. Ez adja a hátterét az olasz kapitány
és egy szépséges görög lány között
kibontakozó szerelemnek, kiemelve õket a szokások
és elvárások hétköznapiságából.
Végül az idilli sziget is áldozatává válik
a háborúnak, ám a szerelmesek nem kerülhetik
el a kötelezõ, boldog befejezést. A kiszámíthatóság,
a sablonok alkalmazása jellemzi a rendezést. A képeslapokra
illõ tájak látványa, az idegenforgalmi programok
folklór rendezvényei vagy a Zorba a görögbõl
ismerõs táncok a mindig kéznél lévõ,
kiszínezhetõ brosúrák kellékei. Ennél
is nagyobb problémát jelent viszont a hitelesség kérdése.
A fasiszta Mussolini hadseregében a diktátornak egyetlen
híve sincs, a szigetre bevonuló német erõk
tisztje pedig szemlesütve szégyenkezik Hitler nevének
említésekor. Az alkotóknak ez a fajta naivitása
kimeríti a történelmi hazugság fogalmát.
A film az egymás ellen uszított népek háborúja
során az azonos kultúrájú emberek egymásra
ismerésének és együttérzésének
szövetségét hirdeti az öldöklés felett.
Azt az ideát, amelyet Renoir A nagy ábrándban búcsúztat,
ahol a gyûlölet a humánum utolsó fellegvárait
is lerombolja.
Tíz évvel ezelõtt a Mediterraneo a legjobb külföldi
filmnek járó Oscart kapta. Ugyanez a történet,
háború és népek barátsága, szerelem
és a nagy kékség. Déja vu mondhatnánk
most az amerikai változat láttán, bár másutt
ezt lopásnak hívják, és a törvény
bünteti.
Mátyás Péter
Lássuk, mi kell ma egy sikeres hollywoodi produkcióhoz.
Sztár, technika, sztori. Nagyjából ebben a sorrendben.
A sztárnak elsõsorban a nevére van szükség.
Jelen esetben Eddie Murhpyéra. Miután most nem villoghat
egy filmen belül tucatnyi szerepben (lásd Bölcsek kövére
és folytatása), lévén szó családi
moziról, nem is trágárkodhatja-szemtelenkedheti végig
a cselekményt (A Beverly Hills-i zsaru és folytatásai),
Murhpy azt csinálja, hogy nem csinál semmit. Azaz jóformán
nem végez színészi munkát. Nincs is rászorulva,
hiszen ott van körülötte a (tökéletes szájmozgással)
beszélõ – valódi vagy hagyományosan és
számítógéppel animált – állatok
tömege. Tehát Murphy helyett ezúttal a technika virtuóz.
Hugh Lofting Dr. Dolittle-történetei harmadszor kerülnek
filmvászonra. Az 1967-es, Rex Harrison címszereplésével
készült musical-változat meghagyta az állatorvost
eredeti, viktoriánus környezetében, a harminc évvel
késõbbi feldolgozás (írásom témájának
elõdje) modernizálta a fõhõst és viszonyait.
A mostani sztori már mindössze arra szolgál, hogy közlekedési
rendõrként irányítsa a sztárt a technika
forgatagában. Ahogy az manapság szokás: a rendezõ
egyetlen hangulatot sem tart ki, vázlatfigurákat rohantat
a végkifejlet felé.
Mindazonáltal többnyire kellemesen szórakozunk:
vannak ötletek, az állatok jópofák, és
közegükben hatványozott szellemességgel hatnak
a parodisztikus utalások A Keresztapára, A bárányok
hallgatnak egy jelenetére, a Madarakra. Még Poe Hollója
is elkárogja magát: “Soha már!” A jó mulatság
ízét azonban olykor megkeserítik az ízlésficamok.
A családi filmbe nem illõ szexuális viccek mellé
még a Bölcsek kövére szellentés-poénjai
közül is beszivárgott egy.
Harmat György
Isten hozta Spielberg vidám- és õslényparkjában!
Erre az attrakcióra már kétszer befizettük a
gyereket (a bennünk lévõt, a rajtunk kívülit),
eddig jól szórakoztunk, volt kukorica és kóla,
guvadt a szemünk, képeskönyvekbõl és kifestõkbõl
ismerõs õslények rohangáltak jobbra-balra,
tehetséges karakterszínészek statisztáltak
a látványnak – ritkán ásítottunk, s
ez már jó, megérte. Mágusunk, tanítónk
és minden jó ügy bajnoka ezúttal, egyéb
elfoglaltságai miatt – Kubrick örökül hagyott vázlataiból
forgatott ízlésficamos, önmaga fontosságától
elbûvölt filmet – megbízható kollegája
(Joe Johnston – Rocketeer) kezébe adta az irányítást,
hogy újra megnyílhasson Miki Mókatára, na meg
a pénztárcánk. Õslények jobbról-balról
– eddig ismerõs. Nini, papa, az ott repül, az meg úszik,
az meg ott Indiana Jones, ja, mégsem, csak a kalapja (a kalap alatt
egy jobb sorsra érdemes ausztrál színész)!
A mester nagy újítása: a harmadik rész
ragadozói már nemcsak vérszomjas dögök,
ó nem kérem, ezek a sátánfajzatok megfontolt
stratégák, kommunikációs hálózatuk
fejlett (a korszellem!), csapdába csalnak, csatasorba rendezõdnek,
és csak akkor ölnek, ha már biztosak a dolgukban (nagyvállalati
stratégia!). Egyre ijesztõbbnek tûnnek, egyre több
az emberi vonásuk. Hogy mire emlékeztetnek leginkább?
Képzelj hozzájuk öltönyt nyakkendõvel, s
megtudod. A Jurassic Park harmadik része a sorozat eddigi leghatásosabb
darabja.
Elek Kálmán
Történik napjaink New York-jában, hogy a még
mindig gyönyörû Kim Basinger életébe a család
fekete báránya, a narkomán húg újból
betoppan, a viszontlátás örömére hóna
alatt egy újszülött csecsemõvel. A lányka
a nagynéni vigyázó szemeinek kereszttüzében
cseperedik; fura típus kissé: tányérokat pörget
puszta akaraterejével, éjszakákon át falba
veri a fejét – az orvosi diagnózis sem késik soká:
autista a gyermek.
Aki attól tart, újabb Rain(wo)mannel szaporodott a filmgyártás,
ne essen kétségbe: a mozi abba a misztikus vonulatba illeszkedik,
mely az ezredfordulóra prognosztizált világvége-hangulatot
transzcendentális tematikájú filmekkel igyekezett
megragadni – arra azért vigyázva, hogy a klasszikus hollywoodi
sémán túl ne lépjen: a filmek középpontjában
a Jó és a Rossz, a Messiás és a Sátán
évezredek óta zajló meccse áll (Stigmata, End
of Days, Pokoli szolgálat, A kilencedik kapu).
A nézõ tökéletes teológiai tudatlanságát
feltételezve a bibliai párhuzamokat egy arámi nyelven
kiválóan beszélõ és a keresztény
ikonográfiában jártas fõfelügyelõ
magyarázza el: a kislány, Cody érkezését
a betlehemi csillag felbukkanása elõre jelezte, születését
rejtélyes manhattani halálesetek, az aprószentek lemészárlása
árnyékolta be, kézrátétellel gyógyít
betegeket, halott galambokat támaszt fel, nincs mese: itt a Messiás.
A dolgot nem csupán õ, hanem a Sátán földi
helytartója, az Új Hajnal vallási szekta vezére
is hasonlóan gondolja, aki Codyt elrabolva megpróbál
elkötelezett Antikrisztust, helyesebben Antikrisztát faragni
a lánykából – a tét pedig nem kisebb, mint
az emberiség üdvössége. Persze, hogy a nézõé
eltörpül ekkora kihívás mellett.
Hungler Tímea
Szellemes mulatság, meglepõ fordulatokban bõvelkedõ
bonyodalom az Élni tudni kell!, a történet a pénz/pénztelenség,
a hatalom/a hatalomnélküliség köreit járatja
hõseivel. A buszsofõr (a Lábad között címû
filmben megismert búsképû lovag, Carmelo Gomez alakításában)
és a pincérnõ (Salma Hayek elementáris, vibráló
tehetséggel játssza) katartikus találkozása
izgalmas, örök konfliktusok végiggondolására
készteti a történések Ariadné fonalát
nyomon követõ nézõjét.
Annyit elárulhatunk, anélkül, hogy lelõnénk
a számtalan meglepõ ötletet, hogy a film az abszolút
mélypontról indít. Martin elõször buszos
ámokfutásba kezd, majd magára nyitja a gázt,
ezt a viaduktos ugrási szándék követi – végezni
akar az életével mindenáron, mert szerencsétlen
nyomorultnak érzi magát. Egy ismeretlen „jótevõ”
– Salva, a „könyvelõ” ideiglenesen lebeszéli róla,
elkíséri a Zöld Mezõk Idõsek Otthonába,
hogy nem csekély haszon reményében uzsorásoktól
egy hétre százötmillió pesetát vetessen
föl az öngyilkosjelölttel. A terv ördögi: a balek
kétlábon járó befektetéssé válik,
de legalább kiélvezi az életet, mielõtt meghal
–, így szól az alku. Martinból „trendi gyerek” lesz,
mobiltelefonnal, bankszámlakártyával, végre
kiélheti beteges vonzalmát a távirányítókkal,
zabálhat számolatlanul („gazdag ember akkor is eszik, ha
nem éhes”), álompartit rendezhet iraki kaviárral,
kígyóemberrel, Jacuzzis fürdõtermében
pezsgõvel töltheti fel az úszómedencét.
A parti lesz a végzete, itt pincérkedik ugyanis Lola, alias
„Frida Kahlo” (ez Salma Hayek következõ filmszerepe), aki temperamentumos,
egzotikus és szabadszájú. A Nagy Életet vivõ
Martinnal pillanatok alatt elvernek néhány milliócskát:
divatbemutató – egy másodpercre föltûnik Sophia
Loren is –, Eiffel torony…
Mindenki mást alakít, mint ami, és mást,
mint amit hisznek róla. A film a „vége” feliratig bírja
szusszal, sziporkával. Miközben Lola, Martin, Salva „reciklálnak”
százmillió pesetányi összeget, mindhárman
megtanulnak örülni annak, amijük van/amijük nincs.
És rádöbbennek a szakállas igazságra:
hogy az életet végig kell játszani. Hogy is mondta
Hippokratész? Ahol a méreg, ott a gyógyszer is. Burjánzik
körülöttünk a „nyomor”, a „dõzsölés”
– lármáját, szagát is érezzük.
Egyszer fenn, máskor lent. Mint fent, úgy lent… élettörténetünk
párkái – mi magunk vagyunk.
Tamás Amaryllis
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu