A tévé csupán betölti az ûrt, mely bennünk keletkezett.
Megkezdtük az Olvasás Évét. Ez várható
volt magunktól, hisz amivel baj van, ami döglõdik avagy
ki is múlt már, annak Éve, Hete, Napja hirdettetik,
hátha életre támad. Az effajta kampányok a
törzsi társadalmak hiedelemvilágát idézik:
a meghívott szellemnek el kell jõnie. Ebbõl a szempontból
pontos az elnevezés, véletlenül sem a Könyvnek
van éve – abból a kelleténél jóval több
is napvilágot lát, mintha a hagyományos könyv-kultúra
torsluszpánikjában nekivadultak volna a kiadók –,
és végképp nem az Írásnak, amely tudvalévõleg
terapikus célokat szolgál, márpedig az ország
betegállományban van. Könyvet gyártunk és
veszegetünk (kicsit polgárosodván immár sikkes
árunak tartjuk), írni írunk doszt – de nem olvasunk.
Somolyog az esztéta Radnóti Sándor a közszolgálati
képernyõn, hogy lám, milyen kötelességtudóan
kampányol ez ügyben a televízió is, az a televízió,
amely köztudomásúlag a legtöbb embert tántorította
el az olvasástól. Csakhogy nincs igaza neki sem, a köznek
sem. Az egyébként sokmindenért joggal ócsárolható
tévét végre föl kéne mentenünk a
kollektív lelkiismeret megnyugtatására született
vád alól, miszerint a készülék mintha
valami istencsapásaként termett volna a szobánkban,
s tartana fogva. Nem. A tévé csupán betölti a
hiányt, az ûrt, mely egyre nõtt bennünk azután,
hogy tömegesen nem volt szükségünk többé
az olvasásra. Olvasó Nép voltunk korábban,
igen, elképesztõ példányszámokra emlékezhetünk,
mert emlékiratokat faltunk pofonegyszerû történelmi
igazságok kimondása híján, útleírásokat
utazás híján, verseket politikai agórák
híján, Fekete bulát (Kolozsvári Grandpierre)
nyilvános szubkultúra híján, Antik eclogát
(Weöres) pornó híján. Az olvasás volt
minden. Író-olvasó találkozók egykori
meghívottjai, tegyétek a szívetekre a kezetek, hány
irodalmi kérdést kaptatok az évtizedek során?
A nyitott társadalom kialakulásával nem az irodalom
veszítette el a presztízsét és varázsát
(akiknek a szemében megvolt, meg is maradt), hanem az olvasás.
A nap huszonnégy órájában egyre több és
több csatornán özönlõ tévémûsor
már fokozatosan légüressé vált teret töltött
ki: minthogy az élet egyébként kínálja
mindazt, ami korábban kényszerûen és virtuálisan
az olvasáshoz kötõdött, az emberek a puszta kikapcsol(ód)ásnak,
a rohanás és robot kellõs közepén a megpihenésnek
természetesen a lehetõ legkevesebb erõfeszítéssel
járó módon engedik át magukat. A sorból
az útleírások példáját választva:
az elõzõ nemzedékek arra rendezkedtek be, hogy a világot
idõben is, térben is csak képzelet (olvasás)
útján ismerhetik (a film önmagában ezt a beállítódást
nem változtatta meg!), s nálunk a ‘45 utáni fejlemények
a kötöttségeket abnormális mértékûvé
fokozták; a ma embere viszont úgy gondolja, mindössze
pénz kérdése, mit birtokolhat, azaz merre járhat
s merre nem, ezért van, hogy a televíziók (túlnyomó
részt idegenforgalmi indíttatású) úti-mûsorai
nem a megismerés, hanem az ottlevés vágyaira játszanak
rá. A televízió tehát csupán megtalálta
azt a közönséget, amelyiknek – úgy hiszi – többé
nincsen szüksége szellemi és lelki áttétekre
ahhoz, hogy az élményéhez hozzájusson.
Megfigyelhetõ, hogy az igazán tömegesen olvasott
(képes) bulvárlapok ma már milyen mértékben
élõsködnek a tévék sorozatainak, magazin-mûsorainak,
„sztárjainak” témáin, ezek nélkül egyszerûen
éhkoppon maradnának. A tévé nem elvonja az
embereket az olvasástól, hanem más olvasmányokat
teremt nekik. S ha egykor katasztrofálisnak minõsíthettük
a televízió „kultúrpolitikai” próbálkozásait
a szépirodalom adaptálós népszerûsítésére,
ma teljesen anakronisztikusnak érezhetjük a Nyitott könyv
föltámasztásának mégoly nemes elképzeléseit.
A Discovery Channel nemrég kitûnõ osztrák
filmet sugárzott az írás történetérõl,
a suméroktól Gutenbergen át az Internetig. Napjaink
vitáit illusztrálandó faggatták a digitális
kultúra feltétlen híveit, akik lelkesen ecsetelték,
mit kínál a világnak a tudás sosemvolt bõségszaruja
sosemvolt demokratikus feltételeivel, illetve meghallgatták
azokat, akik fenntartásaikat hangoztatták, egyebek közt
a számítógép-analfabéták tömeges
leszakadása miatt. A disputa igazán szemléletesen
összefoglalta a legismertebb nézeteket, forgatták a
dolgot az írás, a szó, a szöveg funkciói
szerint, „csak” egy szempont maradt ki (jellemzõen): a nyelvé.
A magát kifejezõ képernyõs ember nyelvi gazdagságának,
illetve szegénységének, nyelvi életmódjának
– szerintem – kardinális kérdéséé. Szerencsére
a magyar változat munkatársai alkotó módon
pótolták e hiányzó dimenziót, s a honi
televíziózás nyelvi állapotával teljes
összhangban fordították, feliratozták a kísérõszöveget:
„az írás nem volt egy hirtelen feltalálás”,
„Gutenberg bebukott”, „fizikai érintkezésbe közelítenek
egymáshoz”, „a betûk jól megkülömböztethetõk”
stb., stb., stb.
Így olvashattuk, hol is tartunk.
Reményi József Tamás
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu