Japán fantasy anime találkozása hollywoodi sémákkal.

A Final Fantasy csodálatraméltó. Ugyan nem jó film, de a készítõk a technika szintjén mindenképpen bámulatos teljesítményt nyújtottak. A legtöbb animált szereplõ olyannyira elképesztõen életszerû, hogy nemcsak a Szárnyas fejvadász-féle Tyrell Corporation replikánsai bújhatnának el mögöttük, hanem még a valóságos filmsztárok is aggódni kezdhetnek kenyérkeresetükért. Nincs az a blazírt nézõ, aki a megdöbbentõen valósághû mozdulatok vagy az arcvonásokon tükrözõdõ érzelmek finom rezdüléseinek láttán ne kapkodna leesett álla után. (Egy amerikai újságírót állítólag annyira megtévesztett ez a technológia, hogy cikkében gratulált a színészek alakításához…) Bár a legtöbben azért még mindig nem keverjük össze a rajzolt számítógépes grafikát a valósággal; Aki, a film hõsnõjének arcmimikája idõnként tényleg annyira emberi, hogy egész biztosan fanatikus rajongók ezrei fognak a szó igazi értelmében beleszeretni a digitális sztárba. (William Gibson Mona Lisa Overdrive-jának víziója beteljesedni látszik…)
A készítõk minden bizonnyal rengeteg pénzt öltek a filmbe, ezért végül is érthetõ, hogy nemcsak technikai téren, hanem a dramaturgia tekintetében is biztosra mentek. Szó sem lehetett arról, hogy ebbe az amerikai és európai piacra szánt termékbe az eredeti japán Final Fantasy-játékok – részben az anime, részben a konzoljátékos kultúrából táplálkozó –, idõnként nevetségesen naiv, gyermekien mesés, varázslatos és hõsies bája teret nyerhessen. Szinte érezni a film történetén, ahogy a forgatókönyvíró elõszedte a hagyományos „a nyolcadik utas: a Schwarzenegger csillagközi inváziója”-stílusú sci-fi akciófilmek agyonhasznált (igaz, jól bevált) kliséit, hogy az amerikai rágógumi ízéhez szokott nézõ otthon érezhesse magát. Csak a legszembetûnõbb motívumokat kiragadva: ide sorolhatjuk az õrült felettesével bátran szembeszálló férfias és szívdöglesztõ amerikai fenegyerek tiszt, a súlyos sebbel hátrahagyott, a csapatot üldözõ rémeket élete árán is feltartó katona, a minden technikához értõ, de érzelmileg csökött, jópofi ezermester, vagy a nem csak jellegében, de külsejében is feltûnõen az Alien 4 kommandós nõi karakteréhez hasonlító „GI Jane” figuráit.
A védtelen Földre támadó, rovarszerû idegen lényeket is jól ismerjük már: eleinte mindenkit lemészárolnak, mint a Csillagközi invázióban, de aztán persze kiderül, hogy õk is Isten állatkái, és igazából csak egy szenvedélyes nõ és egy férfias hõs értheti meg lelkivilágukat, mint A mélység titkában. No és persze nem hiányozhat az összképbõl az elfajzott és velejéig romlott ezredes sem, aki csakazértis el akarja pusztítani az idegeneket, mert azok lemészárolták családját, és õ egyébként is már csak ilyen.
Az amerikai szépségideál már-már nyomasztó mértékben képviselteti magát a filmben: szinte mindenki tökéletes, gyönyörû és fiatal, sõt, a rajzolók ügyességének köszönhetõen még az idõsebbek is szépen öregedtek meg.
Az elkerülhetetlen giccs a csodálatos képek révén még plasztikusabb: a történet poros sablonjai nemhogy feltûnés nélkül megbújnának a háttérben, hanem még szembetûnõbbé válnak. Egyedül a „lélekegyesüléses” történetszál emlékeztet a Final Fantasy-játékok vagy az igényesebb anime filmek eredeti szellemiségére, ezt viszont olyannyira túlbonyolították, hogy a legtöbb nézõ a film második felétõl már semmit sem ért belõle, s csak diszkréten fészkelõdve unatkozik.
A szédületes látványvilág miatt a Final Fantasy-t mégis mindenképpen érdemes egyszer megnézni, de hogy mi lehetett volna ebbõl a filmbõl, ha a kopottas sci-fi klisék helyett a japán fantasy anime elemeit használják fel, annak elképzelését már csak saját fantáziánkra bízhatjuk.
 

Final Fantasy – A harc szelleme (Final Fantasy: The spirits within) – japán, 2001. Rendezte: Sakaguchi Hironobu és Motonori Sakakibara. Írta: Jeff Vintar és Sakaguchi Hironobu. Kép: Motonori Sakakibara. Zene: Elliot Goldenthal. Gyártó: Chris Lee Productions/Square Co. Forgalmazó: Intercom. Szinkronizált. 97 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu