Több, mint félszáz magyar film bizonyította, hogy a tudományos ismeretterjesztõ film mûfaja csak tetszhalott.

A Lumiere-testvérek egy pillanatig sem hittek a mozi jövõjében. Úgy vélték, az újdonság varázsa gyorsan megfakul, az emberek csömörig telnek a tengert, vonatot, forgalmas tereket, reggelizõ kisbabákat mutató kurta mozgóképekkel, s néhány év után újabb szórakozást keresnek maguknak. Lumiere-ék és a többi pionír igazából a kinematográf, azaz a mozgást megörökítõ készülék tudományos hasznában bízott. A mozi (és a mozijegy) fölfedezésének évét 1895-re teszik, ám az emberek már jó két évtizede néztek mozgóképeket: Reynaud, Marey, Muybridge, Edison és a többiek megmozgatott fotográfiáit. Nem mozibolond nézõk, hanem tudós elmék, tudományos érdeklõdéssel és szenvedéllyel. A mozgóképet szigorú tudósok találták föl – maguknak, hogy segítségével tanulmányozzák az égitestek mozgását, a virágok nyílását és hervadását, az állatok futását, a sérült emberek járását. Születésekor a tudomány jelölte meg a kinematográfot, nem a mûvészet.
A film, ez a kivagyi, tékozló fiú sokáig megtagadta szerény szüleit. Annyi köze maradt csak a tudományhoz, hogy új tudományokat ihletett: filmelméletet, filmesztétikát, melyek mind az õ mûvészi dicsõségét hirdették. A tudományos vagy tudományos-ismeretterjesztõ mûfaj máig lenézett kissé; mintha a szégyellt származásra emlékeztetné a puccos mozgóképet. Nála még az animációs és a dokumentumfilm is elfogadottabb. Igazából csak a tévé, majd a tematikus csatornák megjelenésével enyhült valamelyest e pária-sors. Igaz, annak meg súlyos ára volt: a pionírok szenvedélyes kutatásait a megismerés lustító válfaja váltotta fel. A parádés kínálatot nyújtó tematikus csatornák célja nem az ismeretterjesztés, hanem – s ebben nem különböznek bármely más tévécsatornától – a nézõ fogva tartása. Az ismeretszerzés aktív tevékenység, karosszékbõl nem pótolható. Azok a bravúros operatõrök, akik méregdrága kameráikkal helyettünk mennek el a tengerek mélyére, az Antarktisz jégvilágába, a gleccserek csúcsaira, a világ egzotikus tájaira, ahová halandó nem jut el, nem a felfedezés izgató személyes élményét közvetítik, hanem a tévécsatorna erejét, hatalmát hirdetik. Ma már több gyerek látta a Hold túlsó oldalát, mint ahányan fészkelõ gólyát, fára ugráló mókuscsapatot. Fantasztikus képek tûnnek elénk lávakitörésekrõl, nukleáris reakciókról, ám ki kísérletezget manapság a konyhában papírral, pohár vízzel, szál gyertyával? A világ kinyílt, s egyszersmind be is zárult: a közvetlen tapasztalás élményét a képi közvetítés passzív szórakoztatása váltotta fel. A tudományt, a technikát, a természet csodáit ugyanúgy bekebelezte az infotainment, mint a politikát, a bûnügyeket, a személyes-családi tragédiákat. A káprázatos csillagászati filmeket, Hold-utazást, Mars-expedíciót bámuló gyereknek nem jut eszébe, hogy látcsövet ragadjon, könyvet vegyen a kezébe, s maga fölnézzen az éjszakai égboltra, úgy tanulmányozza az égitestek mozgását. Többet tud, mint elõdei – s kevesebbet. Nyereség az egyik oldalon – veszteség a másikon.
A szegényes honi tudományos és/vagy ismeretterjesztõ filmezés nem versenyezhet a nagy csatornákkal, de szûkösségébõl elõny kovácsolható – ez volt az idei Szolnoki Tudományos Filmszemle legfontosabb tanulsága. Személyes, közvetlen, barátságos filmekkel lehet pótolni a pénz és a csúcstechnológia hiányát. Olyanokkal, amelyek világunk aktív fölfedezésére buzdítanak. Igazából ez volt a titkuk az Öveges József-féle legendás mozgóképes fizika- és kémiaóráknak. Nem voltak benne trükkök, vizuális bravúrok, látogatások a Föld nagy laboratóriumaiban, távoli tájain, csak egy lelkes bácsi, aki kizavarta a gyerekeket a konyhába pohárért, vízért, papírért, gyertyáért – s mindenki maga fedezhette föl otthonában a világegyetem törvényeit. Egyik útja csak ez az ismeretterjesztésnek, de rokonszenves, s számunkra járható. Vélhetõen akadnak ma is érdekes tudós egyéniségek, akik szellemi kalandozásokra képesek rábeszélni a fogékony nézõket. Egyikõjük minden bizonnyal Ráday Mihály, aki az Egy állati jó hely címû filmjében a budapesti Állatkert építészeti kincseit mutatja be, kedvesen, közvetlenül, újdonságokkal szolgálva még az intézményt, s benne Kós Károly épületeit jól ismerõknek is. Alighanem az agykutató Freund Tamás is megnyerhetõ lenne ilyen feladatra. Róla Belsõ világunk címmel portréfilm készült, Monostori Károly rendezésében. Freund izgalmas, színes egyéniség, minden, csak nem szobatudós: muzsikál, kórusban énekel, egy nagyra nõtt gyermek tágra nyílt szemével bóklászik a világban – s mellesleg világtekintély a szakmájában, titkok tudója, olyan bonyolult dolgok ismerõje, amilyeneken egyszerû halandó gondolkodni sem mer, õ meg úgy beszél róluk, olyan természetesen, mint mások a töltött káposzta receptjérõl.
Igen, van valami ellentmondásos abban, hogy – mint minden tévémûsor – az úgynevezett természetfilmek is roskadoznak a hightech súlya alatt. Márpedig a zöld mûsorok természetüknél fogva modernitásellenesek – paradox, hogy épp a legmodernebb eszközökkel hatolnak be a természetbe, s csiszolják e bestiálisan rideg technikával csillogóra, klipesre-reklámosra a róla készült képet. Ebben a filmmûfajban – tán a dokumentumfilm még ilyen – a technikai tökély hiányáért bõséggel kárpótolhat a közvetlenség és a bensõségesség édes sutasága, a leskelõdés közben remegõ kamera, a meddõ várakozás, az idõnkénti sikertelenség, hogy nem látunk mindent pontosan, mint az Úristen, mert a természet nem adja meg magát, és nem lehet mindent pontosan látni. A mostani szolnoki szemlén nem a csillogóra lakkozott, tökéletes formájú „spektrumos” ismeretterjesztõ munkák voltak a legizgalmasabbak, hanem azok, amelyeken érzõdött az erõfeszítés, hogy az alkotó megpróbál mélyre hatolni anyagába, küszködve annak természetes ellenállásával. Hibáikkal együtt is izgalmasak és rokonszenvesek voltak ezek a munkák. A bõ félszáz magyar versenyfilm azt mutatta, tetszhalott csupán e mûfaj; készülnek ilyen tárgyú mûvek, csak épp láthatatlanok, rejtõzködõk, nem jutnak el a közönséghez. A helyük a képernyõn lenne, ám még a közszolgálati csatornák is csak hébe-hóba szánják rá magukat egy-egy tudományos-ismeretterjesztõ filmecske sugárzására – helykitöltésül, holtidõben. S még egy helyen otthon volna a most látott film legtöbbje: az iskolákban. Földrajz-, történelem-, biológia-, fizika- vagy kémiaórán. Csak a hazai mozgóképekbõl hasznos kis videótéka volna összeállítható az iskolai könyvárak számára. A mostani mezõnybõl – és csak a magyar mûhelyekbõl – végtelen hosszan sorolhatjuk a címeket: Kormos Ildikó Szõrmenténje, ifj. Kollányi Ágostontól a Jövõbelátó chip és a Tisza(fok, gazdálkodás), Zsigmond Dezsõ Szamos-menti útifilmje, Paulus Alajosé szintén a Tiszáról, Sáfrány Józsefé a Dráváról és a fóti boglárkáról, Csubriló Zoltáné a Tiszavirágzásról, Moldoványi Judité a szitakötõkrõl, a Homo Faber-sorozat szépen megmunkált etûdjei a kihalóban lévõ mesterségekrõl, sorolhatnám, sokakat kihagytam, de talán e töredékes listából is érezhetõ a bõség, a címekbõl pedig az, hogy milyen rokonszenves lendülettel fedezik fel a filmesek azt, ami csak vagy elsõsorban idehaza fölfedezhetõ: folyóinkat, tájainkat, jellegzetes állatainkat.
Ugyanilyen megkerülhetetlenül fontosak a Kárpát-medencei folklórkincset, szokásrendszert megörökítõ etnográfiai filmek. Dénes Zoltán Toronyvigyázója, Kocsis Péter Csaba filmje a mezõségi bozgorokról, Mohi Sándoré a moldvai szakrális népköltészetrõl, Rák Józsefé Kalotaszeg nagyasszonyáról, sorolhatnám hosszan megint, elnézést az indokolatlanul kimaradtaktól, elvégre e mûfajt nemigen kényezteti el a sajtó. További terjedelmes felsorolást igényelnének az értékõrzõ és -közvetítõ kultúrtörténeti munkák: Lakatos Iváné a honfoglaló magyarok mûvészetérõl, Fuzik Jánosé az ezredfordulós régészeti leletekrõl, a Magyar Történelmi Arcképcsarnok darabjai, a Hungaria Litterata-sorozat – ott lenne a helyük minden iskolában –; s egy szívemnek különösen kedves kultúrfilm a Divald fotográfus-famíliáról, Vékás Péter gondos és pontos munkája. S akkor még nem szóltunk a hagyományos dokumentumfilmekrõl, Varga Ágota megrendítõ Porrajmosától Gulyás János balladisztikus szépségû Mámójáig – de ebbe az újabb fölsorolásba már bele sem, fogok, reménytelen, nagy a mezõny.
Nemzetközi volt a szemle, az alkotások mintegy fele külföldrõl érkezett, köztük olyan virtuóz remeklés, mint az Egy kõ repülése, a német Suzanne Horizon Franzel munkája; egy másik német hölgy, Birgit Lehmann szellemes áldokumentumfilmje Hitchcock állítólagos németországi kalandjáról, s annak hatásáról filmjeire; a tudományos-ismeretterjesztõ munkák közül Gary Marcuse-tól, a Nukleáris dinamit; a német Günther Bludszuweit és Ilona Riehl mûve az õsi garnélákról; a francia Gilles Sévastos precíz, türelmes alkotása egy középkori koporsó aprólékos feltárásáról.
Ha volt különbség a magyar és a külföldi versenyfilmek között, az elsõsorban nem a bõségesebb költségvetés, annak minden jó és rossz következményével – hanem a didakszis jelenléte illetve hiánya. A magyar filmek egy része megengedhetetlenül didaktikus: nemcsak a mondandót, hanem a levonandó tanulságot is gondosan a szánkba rágja – poroszosan, ómódian iskolás, akárcsak a magyar oktatási szisztéma. Sok közülük fantáziátlanul egysíkú: beéri a tudományos vagy természeti jelenség bemutatásával, ám azt nem helyezi szélesebb összefüggésekbe, nem szól a kölcsönhatásokról, összefüggésekrõl. A ritka kivételek közé tartozott – többek között – a már említett Freund Tamás-portré, továbbá Ecsedy Márton nagydíjjal jutalmazott alkotása, Az élet átmenet, a fák kidõlnek, amely az emberi depressziót a maga ellentmondásosságában és bonyolultságában mutatja be, harmonikusan ötvözve az orvosi, lélektani és mûvészettörténeti megközelítés szempontjait, egyszerre ábrázolva a kedélybetegség pusztító hatalmát és inspiratív erejét az emberi kultúra történetében.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu