A ponyva nemcsak a regény, hanem az élet is.

Korunk hõse a pizzás. Korábban tékás volt, de láthattuk kerékpáron, robogón, esetleg taxiban, a bõre lehet fehér, fekete, barna, szlenget beszél, de cifrázza, s persze jó és friss zenéket hallgat, munkából él s nem a munkának, a nõje jó, amellett jó fej, ahogy õ is – s én inkább szeretem õt így, mint született gyilkosként. Hívásra házhoz megy, s a szíveden kívül, mást nem rabol el, gyorsabb a night ridernél, így a pizza is meleg, s még lidérces óráiban sem téveszti el a szobaszámot. Körülötte meg nõk, nincs szaguk, de poszter szinten hengerelnek.
Korunk hõse most sem képvisel mást, mint régen, csak önmagát, igaz, ezt az identitást már a reklámok és ajándékba kapott divatos tárgyak alakítják ki, s korunk hõse már hírbõl sem ismeri a rezignáltságot, csak valami irónia szorult belé, illetve a csápolással díszített színészi játék alá kevert dalokba, vagyis a zenei kíséret formájában ott a többszólamúság. Erre egy alkoholmentes habkönnyûség, ami generációs szívvel könnyen érthetõ.
A zenei betét lett a XXI. századi kultuszfilm stigmatikus jegye. Hallgasd meg a zeném, s döntsd el, értjük e egymást?! Enrico Morricone vagy John Lurie, Dés László vagy Sub Bus Munster. Hipp-hopp, kezet nyújt a vásznon a transz a punknak, itt-ott techno villog, dub dübörög, a film a videóklip része lett, a film a moziban az elektronikának kinagyított fotójává nemesedett: olyan lett, amelyik mozog.
S már itt is vagyunk kritikánk tárgyánál, a Pizzás címû magyar filmnél, meg a hazai Mátrixnál, illetve egy matematikai számsornál, aminek lényege, hogy nem analóg módon mutat, hanem eredetiség nélkül csak az eredetit, vagyis az, amit látunk, csak önmagával azonos, mással nem. A Forgács–Balogh kettõs ezen a talajon kel versenyre önmagával, s a pixelen csillogó világgal, megmutatják például Budapestet, illetve azt, ami rá emlékeztet a jövõbõl. Felhõkarcolóktól sûrû várost, tereket és tornyokat képez, kivilágítatja azt, ami sötétbe van, tehát digitálisan hazudik, valóságot épít, olyat, ami a mozi kenyere. Az esztétika hátrál, elmúlik minden, a tér és az idõ szoros kapcsolata, az itt és most kényszere, csak plánok vannak és minden pontjában változtatható hátterek, ezért jobb, ha a szemednek hiszel, a mátrixnak, a speednek, a szteroidokkal édesített répalevednek, könyvelõdnek, az Úristennek. (Haumann Péter, s hogy most nem szerep, arról õ nem tehet.)
Miért zavar az, ami amúgy tökéletes ? Tökéletes a reneszánsz perspektíva meg azt létrehozó szoftver program is, megcsalja a szemet, fõleg ha mögötte nincs rendõrként az agy. Budapest olyan lélegzetû város, mint a többi, pizzásunk olyan pizzás, mint a többi, a tékák hasonlítanak egymásra a kerek világon. Forgács Gábor operatõri munkája semmi kívánni valót nem hagy maga után, ami több mint dicséret, hisz ott van mögötte Hollywood konzervben, meg a fashion, meg a design, meg az MTV, a másik, a zenében létezõ, illetve Transpotting, Extrémek, szimpatikus az egész blöff és füstölög a lefûrészelt puskacsõ, ponyva nemcsak a regény, hanem az élet is. De ki ne szeretné, ha kedvenceit idézik, jól-rosszul, tetszetõsen vagy magyarosan, mindegy. Egyszerûen, most tényleg így csinálnak filmet, hülye aki nem érzi a dzsesszelést a mûfaji filmmel. A vágyak a mûhely melegére vágynak, hozzád tartozom testvér, én is leszívom a zsírt az arcomról, s én is úgy csinálok a filmet a pusztában, mint testvérem a nyugati parton, tehát tengeren túlról is idézek, pontosan.
Vagyis a Pizzás minden eresztékében az újat másolja, tökéletes ellentéte a Meseautónak, s más exhumált pilotoknak, van célközönsége és stílusa, fegyelmezett szürrealizmus, én ötöst adnék érte a suliban. Bocs, fogalmazásra négyest, nagyon ósdi dumákkal van kitömve a dialógus, pedig helyes a törekvés, hogy aktualitása éppen a  nyelv legyen, amin kifejezi, s amit kifejez magából. De nem az. A szub-kult.-ban ilyenkor hagyják fejlõdni az embert, aki nem szól, fülel, mert csak pontosan játszhatja a féljuppi-félszellemi világban a bohóc szerepét. Figyelni kell a ritmust, a fordulatot, a hasonlat hosszát, különben nyelv helyett helyzet kell, szituáció, ami viszont nincs. Tudom, hogy megy ez, valaha a Magyar Narancs a nyelvében élt, s szorongattuk vele a fiatalok lelkét. Ez itt nem ilyen. De miért is baj ez ? Tarantino miatt, aki hamburgerrõl áriázó olasz-amerikai, de annyira nem hülye, hogy elfelejtse a dialógusok terén végzett úttörõ-levéltárosi munkáját. Õ kérdezheti meg az alkotókat, nem én, hogy miért e közepes, csak ritkán jó duma, amibõl nem érdemes megtanulni egy sort sem. Pedig azért írják, hálónak, ami megfog, nem enged. A Pizzás elõadja magát, mint egy rossz fehér rapper Belgiumból, neki drukkol a nézõ, hogy végre higgye el magát. Ha lenne benne valamiféle speciális, belelátnám korunk  valódi, idézet nélküli hõsét, de így nehéz. Inkább látok egy színészt a szerep alatt, aki tévében látható délutáni mûsorvezetõkre hajaz, hasonlít is pechére, csak nem tudom, kire.  Így nem is értem a nõket, akik megkattannak ettõl az olaszos machótól, s mindig jól nevelten szexisek, ha adásba kerülnek a vásznon. Mi van, mindenki impotens és frigid, vagy csak simán átment a fagyireklám emberképe?
Vagy csak azért zavar Budapest virtuális világa, a benne élõ összes színésszel és színésznõvel, mert az nem olyan férfi és nõ, amilyenre Shakespeare gondolt? Lehet, hogy szocializáltságom és iskolázottságom nem engedi látni azt, hogy a filmben sehol-mindenütt vagyunk, s nem Kelet-Európában, annak is közepén, Magyarországon (ami olyan, mintha skótok lennénk ), ráadásul Budapesten, ami messzirõl gyönyörû, közelrõl Fredi Krugereket megszégyenítõ módon rémisztõ? De az is lehet, hogy már rég ilyen minden pizzás és nõ, a szívbéli vallomásaik a reklám szlogenek maradványai, a szerelmes lehelete pop-corntól tacós, s a szex sem fergeteges kefélés immár, hanem ajakrúzs. Akkor a Mátrix tényleg él, hisz van magyar tagozat, aminek ezen darabja nem is oly csúnya, inkább értelmetlenül profi, forgalmazni kéne széles e világban. S mi van akkor, ha a magyar magára ismer álmatlan álmodásában, s a Pizzás igazi Zorró, a szituáció akkor jó, ha probléma mentes, utazás van, road-show, vetítés, reality-show és túlélés, kis emberekhez igazított szürrealizmus. Álmok, vágyak, képek az üvegbúra alatt. Nem tudom, hogy izguljak-e, vagy csak hallgassam, easy listening, hisz a mozi álom, digitális, én mondom, aki végleg megunta a filozófiai filmet. De mirõl fogom megjegyezni ? Talán a képeirõl, amikbõl süt a Mátrix s egy csomó szellemi haver csókja, mondom, most ez van, s ha a szolgáltatóipar ügynökei beszorítanak a plazák közé, ezt nézem meg, nem a pilotokat. De miért zavarja a kamera a színészt ? Látom az arcán. Mi van, mégis van valóság (kurva kamera) vagy csak annak állítása. A színész, ha izgul, a filmen mindig látszik. Esetleg hinni is kellet volna a szerepben, akkor talán…
Így nem maradt más, mint drukkolni a forgalmazásnak, hogy pénzügyileg is igazoljon mindent, ami amúgy szép a filmben, mert ez a film tényleg, minden mozdulásában, minden pillanatában közönségnek készült, a fõhõs is a moziban ül a végén, minden film vagy élõ közvetítés, nincs hely elbújni a mátrix elõl, minden életben játszott szerep film, ami rögzíthetõ. De akkor legyen így! Szeresse a közönsége a filmet és benne önmagát, mert az átlagos harmincezres nézõsereg az egész ideológiát, virtualitással, marketinggel, feelinggel + az aktuálisan menõ zenékkel sem menti meg, szart sem ér az úttörés Alice szoftver országában. Majd meglátják, ha rendelnek maguknak egy pizzát a moziban.
 

Pizzás – magyar, 2000. Rendezte és írta: Balogh György. Kép: Forgács Gábor. Zene: Czutor Zoltán. Díszlet: Hujber Balázs. Vágó: Major Klára. Hang: Perger István. Producer: Forgács Gábor. Szereplõk: Kovács K. András (Pizzás), Haumann Péter (Mester), Szacsvay László (Pontos úr), Kreitzer Éva (Mannácska), Csisztu Zsuzsa (Eladó a Fusi Shopba), Détár Enikõ (Ezoo Terézia), Gubás Gabi (Lány a Hét szobából), Incze Ildikó (Emancika). Gyártó: Extreme Rabbit Film. Támogató: RTL Klub, Globus, Nokia, Il Treno, Marosport, Omo. Forgalmazó: InterCom/Mokép. 101 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu