Pálcika helyett nagykanállal Japánból és Japánról.
Elsõ megközelítésben egy kimondottan Japánról
(kimondatlanul a szerzõrõl) szóló könyv
csak érintõlegesen tartozna egy filmes szaklap látókörébe,
még akkor is, ha a munka egyik terjedelmesebb (a 175-tõl
a 227. oldalig tartó) fejezete a Film címet viseli, de ennél
többrõl van ez esetben szó. Hogy mást ne mondjunk,
már a 17. oldalon kiderül: “Miközben ezt írom,
az eredeti, 1954-es Godzilla megy videón...”, de ez még semmi,
hisz a 19. lapon már véget is ér, bizonyságául
leginkább annak, hogy az író jól megfontolja
minden szavát. A privát közlés árulkodóbb,
mint afféle mûhelytitok, a dolgozat leginkább azért
vizsgálandó e hasábokon, mert olyan könyv, ami
egyértelmûen filmesre van véve. Képekre hangszerelt
szöveg. Ha nem is végig a Godzillára, sõt.
A Tokyo Underground olyan, mint egy japáni tárgyú
Tarantino kalandfilm lehetne, ha lenne. A távoli és roppant
egzotikus ország, mint tudjuk (tudatni Vágvölgyi sem
mulasztja el), kétségtelenül hatással volt Tarantino
munkásságára is. Mint ahogy az meg VBA-ra, így
a kör, mondhatni, bezárult. Egy kollázs-technikára
alapozott, egyes szám elsõ személyû akciófilmet
olvasunk, végig egyöntetûen stílben hagyva: ha
akarom jól felszerelt (akár kézikönyvként
is forgatható, valóságos információkkal
terhelt) lektûr, nagy kalandom Távol-Keleten, ha akarom posztmodern
magas irodalom, ember és helyfelismerés elsõ látásra.
Mit tehet az ember, ha már odavetõdött (részletezett
önerõk mozgósításával), mozizik,
néz, mint a moziban, és úgy adja tovább a látottakat,
hogy a személyes áttétel annyi csupán, mint
színszûrõ egy felvevõgép optikáján:
felerõsíti a láthatót; kamerázás
tollal és fegyverrel. A fegyver neve (fegyverneme): ego. Ego, ez
különben is elég japánosan hangzik. Nincs okunk
elhallgatni, a szöveg bizonyos részei elsõül a
Magyar Narancs “egotrip” rovatában jelentek meg, kimerítve
mindannak maximumát, amit e címke takarhat. Szerencsére
arról szó sincs, hogy Vágvölgyi egyszerûen
sajtó alá rendezte volna korábbi publikációit,
kis szerkesztgetés, kis ez-az, kiveszem-beteszem, a korábbi
két-három flekkes darabok mára, inkább afféle
cédulázgatásnak tetszenek, amirõl tudható:
írók kedvelt módszere.
V. B. András tehát író, filmes és
egoista egyszemélyben, ha ehhez hozzácsapjuk, hogy mindeme
tekintetben a végletekig maximalista is: Japánnal nem lesz
semmi problémánk. Pontosan azokra a kérdésekre
kapunk választ e majd’ négyszáz oldalnyi szóomlás
során: amit mindig tudni akartunk a japánokról, de
soha se mertük megkérdezni. Mert ez a mûalkotás
elsõdleges céljaként arra hajt, hogy megvegye kilóra
a befogadót. Nem kevesebbet óhajt, mint rabul ejteni, elvarázsolni.
Hogy a mesés Távol-Kelet önmagában is alkalmas
ilyesmire, az eddig sem volt kétséges, a szerzõ elõtt
nyilván legkevésbé. Ezért aztán a szelektálással
nem sokat törõdik. Dolgozata finoman szólva is mellérendelõ
szándékú, és ez voltaképpen megható.
Sonny Chiba a maga módján ugyanakkora csávó,
mint Ozu Yasujiro vagy Takeshi Kitano. Ezt persze nagyon is könnyen
lehetne másként látni, csupán tiszta esztétikai
szempontok szerint is, de az adott körülmények közt
az ilyesmi legfeljebb terjedelmi kérdés vagy vitatkozási
alap. Ám Vágvölgyi B. A.-val csak elõre elhatározott
szándékból, fenemód keresett keretek közt
lehetne ezúttal vitatkozni. Értelmezési lehetõségeket
alig is enged készítõi módszere, mely akkor
is megmutatni akar elsõsorban, amikor minõsít. Márpedig
a textus, természetébõl akadóan gesztus szintû
minõsítések láncolatán át ábrázol.
Ilyetén módon nyilván lehetne vele vitatkozni, csak
nem érdemes. Annál is kevésbé, mert gondolom
csak a miheztartás végett, a könyv végén
olyan jegyzetapparátus, irodalom-jegyzék van, aminek teljes
feldolgozásához három elvakult kutató élete
is karcsú lenne. Az ilyesmi a legjobb lektûrök sajátja.
Vágvölgyi olyan, mint Kuroszava Machbethje: mer, mit férfi
merhet. Pálcika helyett, mint jó magyar, nagykanállal.
Új Mandátum Kiadó, 2000
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu