Esõzene, apokaliptikus talpalávaló.

Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelõtt, hogy az irgalmatlanul hosszú õszi esõk elsõ cseppjei lehullottak, az ember kénytelen belenyugodni, mert hiszen mást úgysem tehet, hogy ettõl fogva minden nap rövidebb az elõzõnél és a szobán kívüli világ színskáláját eluralja a szürke; egy ilyen baljós évszak bármely pillanata alkalmasabb körülményeket kínált volna ennek a lemeznek a megjelenéséhez, mint a ragyogó tavasz a rengeteg zölddel, a vakító nappal, amikor az ember ablakot nyit, hogy mindezt megpróbálja behívni a falak közé, és ilyenkor a fénnyel meg a színekkel együtt beröppen a szobába a madarak felhõtlen trillázása is, ami könyörtelenül választásra kényszerít: vagy a természet kínálta vidám csicsergés és a zöld, vagy az emberi kéz alkotta szürke árnyalatai. A kettõ együtt nem megy, kizárják egymást. A félhivatásos zenehallgató ebben a kényszerben dönt, bezárja az ablakot, lehúzza a redõnyt, és egyszer csak ott találja magát a Krasznahorkai László szavaiból, Tarr Béla képeibõl és Víg Mihály hangjaiból születõ világban, ahol a szürke az úr, ahol örökké zuhog vagy eleredni készül az esõ, ahol reménytelen alakok népesítenek be füstös kocsmákat, mert ezekben még mindig otthonosabban érzik magukat, mint bárhol máshol. Bõ egy óra múlva, amikor elhallgat ennek a nevetést nem ismerõ, komor világnak a zenéje, nemigen jut szóhoz az ember, vagy ha mégis, leginkább csak annyit képes kinyögni, hogy milyen szép, milyen szomorú, igen, nagyon szép, nagyon szomorú, pedig félhivatásos zenehallgatóként mondatokba kellene foglalnia, hogy mitõl hat, megfejteni, mi a titka, ha van neki. A legkorábbi darab, az Õszi almanach (1983) hangjai – noha mind közül a leghûebben õrzik a kor Trabant-hangulatát, és beszédrészletekkel is idézik a mozit – talán a rossz hangminõség, talán a nem igazán kibontott, inkább vázlatszerû témák miatt kevésbé hatásosak, ám ami utánuk következik (és ekkor jön a lemez hat hetede), a Kárhozat (1987), a Sátántangó (1993) és a Werckmeister harmóniák (2001) zenéje, az fenséges, és a hozzá tartozó konkrét képek vagy azok emléke nélkül is mûködik, legyen szó csille zörgésérõl vagy harang zúgásáról, énekelt vagy instrumentális számról, mulatós vagy gyászos, egyedi vagy egyik filmbõl a másikba vándorló melódiáról. A sorból bizonyos tekintetben kilóg a Kész az egész, amely Víg Mihály együttese, a Balaton repertoárjából került át a Kárhozat Titanic bárjában szereplõ (a lemezborítóról hiányzó, s emiatt sajnos ezúttal nevén nem nevezhetõ) énekesnõ mûsorába: ez az egyetlen dal itt, amelynek szövege van, akár a himnusza is lehetne ennek a menthetetlenül a vég felé csúszó világnak; egy fantasztikus deprimált sláger lehetõsége van benne, de persze pár száz emberen kívül a kutya sem dúdolja. A félhivatásos zenehallgató e ponton kissé bizonytalanul, de Bachot emlegeti és a Wohltemperiertes Klavier zongoraskáláját, amit ezen a dalon kívül a lemez néhány másik darabja is felidéz, és szeretné szavakba foglalni ennek a filmzenének talán legbámulatosabb vonását: éteri tisztaság keveredik a kocsma sûrû levegõjébe, amitõl valahogy a kocsmazene megtisztul, megemelõdik, de a zene ugyanakkor megmarad annak is, ami eredetileg: talpalávalónak egy talponállóban. És a másik bámulat: attól, ahogyan itt nyomják, a tangóharmonika õsi magyar hangszerré lett. Az, hogy a zenészek vendéglátós stílben játszanak, meg hogy a fúvós szólista népies jellegû cifrázásokkal fut neki a dallamnak, tõsgyökeres magyar zenévé változtatja az argentin tangót. Mintha ezen az ugaron született volna száz éve, hogy aztán kitántoroghasson. A filmzeneileg párba állítható Kárhozat és Sátántangó után a Werckmeister harmóniák kamarazenéje: külön világ. Két tétel mindössze, az egyik Valuskáé, a másik az Öregé: a végtelen szomorúság végtelenített melódiái keringenek, akár egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelõtt, hogy az irgalmatlanul hosszú õszi esõk elsõ cseppjei lehullottak…

Bahia, 2001

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu