A jövõ zenéjét tizenkét ujjra írták. Belehallgathatunk a Gattacában.

A következõ század zongoristája talán már hét-hét ujjal száguld a billentyûkön. A harmadik évezred Rubinsteinje alighanem már harminckettõvel. A jövõ egyre tökéletesebb, s nincs visszaút. Haladunk, ahogy a varsa egyre szûkülõ köreiben úszik elõre a csalétek illatába bódult áldozat. A tökéletesség a csali, amelynek évezredek óta nem tudunk ellenállni.
Boldog korokban nem írnak utópiákat. Csak az elégedetlenek álmodoznak, csak a boldogtalanoknak vannak rémálmaik. És mégis, addig lehetünk nyugodtak – már amennyire –, amíg vannak álmaink. A boldog kor – Édenkert, Árkádia, Cokaygne, Eldorádó – lakója ébren álmodik. Olyan mézédes álmot, amibõl nincs többé ébredés.

A Szép új világ Bergyajevtõl vett mottója szerint, nem az a kérdés, hogyan valósítsuk meg utópiáinkat, hanem az, hogy miképp kerüljük el õket. Teljesnek látszik a siker, utópiák már nincsenek, a tökéletes társadalom – a mindenkori világjobbítás legfõbb tárgya – nem téma többé. Letaroltuk a politikai képzeletet, minden agyrémet valóra váltottunk már. A politikai gondolkodásban apokalipszis utáni csönd van. Az az egyenlõség-eszme, amely a társadalom jobbításának jelszavával lépett fel, hogy aztán a félelem és a nyomor egyenlõségét szabadítsa a világra, nemzedékekre kizárta magát a politikából. A társadalmi utópia csõdje  természetesen az utópikus gondolkodás kritikáját is magával sodorta, az 1984 óta nem születtek eredeti politikai anti-utópiák, s nincs ami ebben a pillanatban divatjamúltabb lenne, mint az orwelli jóslat. Nem félünk a zsarnoktól. Pedig volna rá okunk, a valóság-sebészet az átépítés alatt is zavartalanul üzemel, csak épp nem az ideológia adja hozzá a szabásmintát. A Nagy Testvér többé nem az eszmék pengeélével metszi ki a nagybeteg társadalom testébõl a rosszat. A szenvedés enyhítésének hathatósabb és kíméletesebb eszközei is vannak: az új évezred optimista sugallata szerint a korlátlan tudományos-technikai fejlõdés (a számítógép, a világháló, az ipari robotok, a nanotechnika, a génsebészet és a média virtuális valósága) minden bajunkból kigyógyít. Még néhány év és nincs többé szegénység, nincs lélekölõ robot, nincs többé betegség, nincs többé halál. Ennyi eufória láttán legfõbb ideje, hogy moziba menjünk.

Az éden foglyai
Gattaca, Dark City, Strange Days, 12 majom, 13. emelet, Johnny Mnemonic, A kocka, Truman Show, eXistenZ, Mátrix. Az utópiának vége, és a mozi mégis tele sötét jövõképpel. Mintha Hollywood lekésett volna a nagy korszakváltásról, mintha démodé lenne, pedig az ezredfordulós techno-noirok vagy média-szatírák már nem a régivágású – politikai – disztópiák szellemében festik feketére a jövõt. Ezek már Eldorádó rémálmai. A Szép új világ volt az elsõ anti-utópia, amely észrevette, hogy nemcsak a politikai rémuralom, de a boldogság zsarnoksága is lehet horrorisztikus. Akár még tíz éve is a gonosz Big Brother kezemunkáját láttuk a zseniális Alfák, a törekvõ Béták, az igénytelen Gammák, a félidióta Delták kasztjaira osztott falanszterben, ma Huxley szándékához hûen, a futószalag-társadalom, a modern társadalmi munkamegosztás keserves paródiájaként olvassuk. “Tucat vagyunk, tégy eggyé, Ford, társadalmi óceánban cseppek; együttfutásunk mindent megold, mint gyors, ragyogó T-modelled.” Egyéni ambíció (“az ipari civilizáció csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás”) + kiszámítható egyformaság (“nincs társadalmi stabilitás egyéni stabilitás nélkül”): erre a paradoxonra épül a mai világ is. A különbség legfeljebb annyi, hogy a “neo-pavlovi kondicionálás” nem in vitro, a lombikban folyik, hanem nyíltan és önkéntes alapon, a reklámok szentképecskéirõl, meg showmûsorok igehirdetéseibõl vesszük magunkhoz a fogyasztói hitelveket. Az eredmény szempontjából édesmindegy: tanulunk ezerrel. (Persze nem Stendhaltól, hanem Mónikától, Rékától, Ákitól, Jenõtõl, Picitõl: “Lehetek-e egyszerre több fiúba szerelmes?” “Milyen a jó nõ, a jó pasi?” “Hason vagy háton?” ) S jönnek végtelen sorban a klónok: Alfák, Béták, Gammák. Nemcsak az amazonasi õserdõért kellene aggódni, naponta eltûnik egy szerelmes gesztus, egy páratlan tekintet, félévente kihal egy ritka fajta nõ vagy férfi (a költõket és egyéb deviánsokat már idejekorán gondosan kiseperték).  A Szép új világ és az Alphaville, miként az összes képes és mozgóképes életmód-magazin, tele van csodálkozó hülyékkel, a létezõ világok legjobbikában élnek, s el nem tudják képzelni, hogy ott túl a rácson, egy szebb világ van. Miféle rács? Alphaville-ben sorra tûnnek el a szavak: vörösbegy, sírni, õszi fény. Az 1984 zsarnoki rendszere módszeresen cenzúrázza és idomítja saját kényszerképzeteihez a nyelvet: a szép új világból természetes módon halnak ki a szavak, nem létezik már, amit megneveznek. Szabadság? Ez a szó a politikai elnyomás számára éppoly érthetetlen, mint a fogyasztói rendben. “Ez a kifejezés nem értelmezhetõ” – mondja Alpha 60, az Alfaváros fölött zsarnokoskodó államgép. “Nem tudom, mire gondolsz: Én szabad vagyok. Szabadon eltölthetem az idõm a legcsodálatosabb dolgokkal. Manapság mindenki boldog” – értetlenkedik a szép új világ mesterséges evolúciójának csúcsmodellje, a klisékbe bódult Alfa-nõstény, Lenina. Szabadnak lenni annyi, mint kiválni, kiválni pedig annyi, mint kétségbe vonni a többség akaratát. A szabadság obszcén. Szégyenteljesen illetlen. “Tök ciki.” A közhely illedelmes, ezért szeretik annyira a zsarnokok.
A Truman Show idilli, nett és udvarias kertvárosában mindenki elmondhatná a szép új világ boldogság-hiszekegyét. Az idillben az idõ körbeforog. Truman nem azért nem veszi észre, hogy ugyanazok a mondatok, ugyanazok az autók járnak körbe-körbe a hús-vér élet-szimulációban, amit õ valódi életnek hisz, mert figyelmetlen, hanem mert mindennapi élet-ideálunkban a változatlanság a boldogság pillére. Faust, a modern ember õstípusa még azért köt könnyû szívvel alkut az ördöggel, mert nem hiszi, hogy valaha is kedve támadna megállítani a pillanatot: ma a fordítottjáért adjuk el a lelkünket. Mindannyian a Bermuda-szindrómában szenvedünk: mindenki az örökkévaló nyaralás délibábjáért robotol.

Jövõ-sokk terápia
2001 idillje gépesített és felturbózott idill. Fénysebességgel járunk helyben.
De hogyan fér össze idill és sebességmánia?
1965-ben egy Gordon Moore nevû elektromérnök (késõbb az Intel egyik alapítója – az õ processzoruk dolgozik minden valamire való kompjúterben) pofonegyszerû összefüggéssel mérte meg a haladás sebességét: az integrált áramkörök fejlõdését vette alapul, és rájött, hogy a mikrochipen elhelyezhetõ elemek száma évente megduplázódik, s ha ez a trend folytatódik, az akkor még mindössze hatvannégy elem a következõ tíz év során 65 ezerre gyarapszik. A vég(?)eredményt ismerjük, a személyi számítógépek tömeges elterjedése, mobil telefónia, szatellitek, világháló, tenyérnyi DVD lejátszók és kamerák, a Citroen gyár robot-Picassói. Egyszóval csúcstechnológia és információrobbanás. Gépesített csodavilág, techno-Kánaán.
És mégis: van valami baljós ebben a hihetetlen fejlõdésben. Csak épp máshol, máshogy következik be a baleset, mint ahogy Fritz Lang, Kubrick vagy Virilio várta. Nem egy-egy találmány rejtett veszedelme fenyeget, hanem a tudomány egésze. A társadalom és a kultúra hagyományos szerkezete nem bírja el a tudás osztódásának hatalmas terhét. Nemcsak arról van szó, hogy a gépek fölfalták a teret, semmissé tették az idõt. (És egyszersmind komikussá tették a történelmet, minden korábbi vívmányt leértékeltek, a maratoni futó teljesítménye a mobiltelefonok korában értelmezhetetlen: nincs többé aurája.) Nagyobb veszedelem, hogy a megismerés sebessége felülmúlja a praxis, az alkalmazás (és alkalmazkodás) ütemét. A jövõ-sokk, amit Alvin Toffler már a hatvanas évek végén pontosan diagnosztizált, mára abszurddá fokozódott. Az új találmányok (és a technológiák) olyan hihetetlen sebességgel követik és érvénytelenítik egymást, amihez sem az egyes ember, sem a társadalom nem tud alkalmazkodni.
(De maga a tudomány sem. Bruce Sterling szerint a “holt médiák korában” élünk, soha ennyi információ nem veszett el a jövõ számára, mint a digitális információrögzítés fénykorában, a szoftverek és hardverek olyan sebességgel frissülnek, hogy már a pár évvel ezelõtt írt programokat sem tudjuk lejátszani. Mintha évente lecserélnénk az írást és a nyelvet.)
Nincs, aki fel tudná venni a ritmust: a Modern idõk (különben az elsõ jelen idejû anti-utópiából, a Miénk a szabadságból kikopírozott) futószalag-jelenetében érezhetjük magunkat. A világ nagy szerelõmûhelyében ugyan csak egyetlen csavar meghúzása vár ránk, de még ahhoz sem vagyunk elég gyorsak, a selejt máris megy tovább a következõ ember-robothoz, a hiba számtani haladvány szerint akkumulálódik, míg végül már fürtökben lógnak a munkások az elfuserált munkadarab fölött. Ami Chaplin és René Clair idején még komikusan hatott, mára vérkomoly lett. Pániktársadalomban élünk. A jelen nem tud múlttá válni, a jövõ pedig beérni. Csak jelen idõ van, s a pillanatok úgy torlódnak egymásra, mint a jégtáblák. Elvesztettük a tájékozódási pontjainkat, nincs idõnk a mérlegelésre, nincs terünk a menekülésre, csak egy szabály van, a pillanatnyi érdek szerint kell dönteni. Ami annyit tesz: azonnal, áron alul kell eladnunk mindenünket. “Drágán add az életed” – hiú reménység. Életünk akciófilm lett ugyan, de nem a hollywoodi bóvli romantikája, mint inkább Tarantino fekete gengszterkomédiái szerint mûködik. Hiába képzeljük magunkat nagyfiúnak, underdogtól a nagyfõnökig mindenki vesztes, moccanni sem tud a kutyaszorítóban.

Elmentett jövõ
A kilencvenes évek techno-noirja a virtuális világok labirintusában játszódik.
A virtuális valóság a Frankenstein-mítosz ezredvégi variánsa. A svájci doktor embert teremtett, a számítógép programozója emberi világot. Mindkettõ istenkísértés. Mindkét teremtésbe hiba csúszik, az új Ádám szörnyeteg lesz, a virtuális éden pedig, ahelyett hogy tágasabbá tenné a világot, végül a valóságot is elemészti. A teremtés kozmoszt teremt a káosz helyén, az õrült tudós, az õrült programozó épp a fordítottját mûveli, a kozmoszból káoszt kavar.
A Trontól a Nirvánáig, a Strange Daytõl a Dark City-ig, a 13. emelettõl az eXistenZig minden virtuál-világ összeomlik. Nem azért, mert a játékos kiismerhetetlen labirintusba keveredik, hanem mert a virtuális világban semminek sincs tétje, ahány valóság, annyi élet. A virtuális játék hõseiként halhatatlanok leszünk, bármikor elmenthetjük az állást, vagy új sorsot választhatunk. “Ez az itt és most világa” – mondja Allegra Geller, az eXistenZ-játék tervezõje. Azaz – tehetné hozzá – a soha és sehol világa. Üres játék, amelyben egy virtuális lény harcol képzeletbeli életéért.
A Mátrixban a valóság csak káprázat csupán, képfüggöny, amit a gonosz és energiára éhes gépek húznak a rabszolgasorban tartott, biológiai energiaforrásként tenyésztett emberek szeme elé. Sokkal jobban mi sem járunk, ha még nem lett is belõlünk tartós elem, életünk nagy részét a valóságon kívül töltjük, szappanoperák, reality show-k és számítógépes játékok hõsei közt, vagy épp a reklámok édenében. Kulturális klónok vagyunk. A valóságos életet, a saját sorsot csak a gazdagok tudják megfizetni. Nem kérdés, mit hoz a jövõ: a jelent. Az abszolút, minden mást felemésztõ jelent.

Midász-tudás
De hát ki pörgeti fel a futószalagot? Az õrült tudós? A telhetetlen kalmár? A profitéhes gyáros: Ford, a szép új világ elégedett Alfáinak istene? Valószínûleg mindhárman együtt, s még valószínûbb, hogy a pániktársadalom belénk költözött szelleme. Ahol csak a pillanat létezik, ott az élvezet is csak egyetlen pillanatra szûkül, nincs múltja, jövõje, aurája, a pániktársadalom magányos fuldoklója a gyönyörben is kielégíthetetlen. A régi techno-noirt luddita, gépromboló, tudományellenes düh hatotta át. Ma már, mély szimbiózisban a technikával, bedrótozva, ember-géppé válva (Tetsuo, Robocop, Karambol, eXistenZ) minden gépromboló gesztus értelmetlen, a gépre mért csapás eleven húsba vág. “Amit az ész rontott el, az észnek kell helyrehoznia.”
A tudomány ellentmondásos szerepérõl már nem elég annyit mondani, hogy minden találmány áldás és átok, jóra és rosszra egyaránt használható. Fontosabb kérdés, hogy miért és hová rohanunk? A tudomány ugyanúgy magáévá tette a kommersz emberképet, mint a mindennapi élet. A tudós a telhetetlenség szolgálatába állt: a nagy idillt akarja szolgálni, akkor lenne elégedett, ha minden szükségletünkre megadná a választ. A tudomány vágyának titokzatos tárgya: a bõségszaru. Csakhogy az a pillanat, amikor már nem tudunk lehetetlent, teljesíthetetlent kérni – a vég pillanata. A mindentudás – midászi átok.
Mitõl tébolyult meg a tudomány? Az õrült tudós – a film minden tudóst annak lát – nem attól õrült, mert rosszra használja a találmányát, azért veszedelmes figura, mert olyan erõt szabadít el, amirõl igazából alig tud valamit. Az õrült tudósnak nem a mindentudás a vétke, hanem a gõg, amellyel véges tudását mindentudásnak hiszi. A “rossz tudomány” azért gonosz, mert féltudás.
Az õrült számítógép sem attól õrült, hogy helytelen döntéseket hoz; õrültté az teszi, hogy nincs a helyén. Nem eszköz már, hanem cél, az ember helyébe lép. A 2001. Ûrodisszeia fedélzeti számítógépe nagyon is logikus döntést hoz, amikor szabadulni igyekszik a tökéletlen, a grandiózus vállalkozás, az ûrodisszeia sikerét veszélyeztetõ emberektõl, csakhogy a vállalkozásban épp a sohasem meghibásodó Hal a gyenge láncszem. Odüsszeusz története – hibák és erények, tévedések és helyes döntések láncolata, nem a tökéletes döntéseké. A vakmerõ és leleményes, folyton hibázó, s folyton talpra álló Odüsszeusz paradox módon épp a tökéletlenségével múlja felül a tévedhetetlen számítógépet.
Amikor a végül is diadalmaskodó ûrhajós kikapcsolja Hal áramköreit, a számítógép egy gyerekdalocskát énekel, mintha valaha is lett volna gyerekszobája, lelke, sorsa. Techno-giccsnek éreznénk, ha nem volna paródia. A számítógép nem emberszabású. Hiába táplálnak a memóriájába emberi emlékeket, mindentudása nem emberi. Ahogy a görög isteneket halhatatlanságuk örökre elzárja az emberi sorstól (befolyásolhatják, de nem élhetik át), a precíz logikába zárt elektronikus agy, ha megveszekszik sem tud embermódra gondolkodni. Nem tud hibázni, ebben áll a gyengesége. A gépember lehet komikus (mint Lem Kiberiádájának és a Csillagok háborújának robothõsei) vagy félelmetes (Alien, Terminátor), de sohasem lehet tragikus. A szárnyas fejvadász replikánsait nem a beléjük táplált érzelmek, emlékek, hanem tökéletlenségük teszi emberivé. Halandóak, akár Odüsszeusz. Minden kockadobásuk tétre megy.
A modern utópia – Morustól Marxig – kollektív utópia volt. A posztmodern utópia – ezért is nehéz felismerni benne a közös jövõt – egyéni utópia. Ha a világot, a társadalmat nem tudod megváltoztatni, “változtasd meg önmagad”. A Nagy Testvér vagy Alpha 60 kollektivista falanszterének lakói gõzerõvel radírozzák ki magukból az egyéniséget, a Big Mac és a Coca Cola gyermekei a közösséghez fûzõdõ szálaktól igyekeznek hasonló vehemenciával (és naivitással) szabadulni. Egyik utópia sem juthat el az eszményéig, a közösség ábrándjából a közöny valósága lesz, az egyéniség eufóriája az egyformaság unalmába fullad, nincs az a zsarnoki ideológia, amely ennyi uniformizált embert teremtett volna, mint a gyönyör rabszolgasága. A vezényszóra masírozó fejében még különös gondolatok foroghatnak, amikor a szívek dobbannak egyszerre, kevesebb az esély.
Van kiút? El nem sorolt ellenérv? Ne felejtsük minden utópia titkos záradékát: semmi sem tökéletes.

Talpalatnyi valóság
“Sosem fogom megérteni anyámat, mi vitte rá arra, hogy a körzeti genetikus helyett Istenre bízza a sorsomat.”
Az ironikus mondat a kilencvenes évek képben, dramaturgiában legalaposabban végiggondolt és kivitelezett techno-noirjában, a Gattacában hangzik el. A fõhõs selejt, “degénerált”, aki még hagyományos módon jött a világra: szerelemben fogant egy Riviéra hátsó ülésen. Génjeit a szeszélyes természet keverte egybe, Gattaca genetikai apartheidre épülõ kasztrendszerében az alantas osztályban lenne a helye, ha beletörõdne. De õ nem hagyja annyiban, szorgos tanulással és hibátlan kamuflázzsal (egy übermensch vér- és vizeletmintáit kölcsönvéve játssza ki a mindennapos ellenõrzést) bekerül a kiválasztottak, a Titánra készülõ ûrhajósok csapatába. Ez eddig csak kriminális izgalommal fûtött és utópisztikusra dizájnolt hollywoodias karriertörténet volna, csakhogy mire sikerül a terv, a bravúros beépülés, addigra értelmét is veszti, a “tökéletesek” arctalan tömegébõl csak a “selejt” arcára emlékezünk, szemünk láttára formálódik egy, a szabályokat diktálók világánál teljesebb univerzum, ahol a szerelem és a barátság is megterem. Egy élõhalálra ítélt megszökött.
Ahogy az Alphaville-ben is egy senkiházi nyomja le négy lépésben az elvágólagosan tökéletes Alfa 60-at. Lemmy Caution, Óvatos Lemmy, a durva arcú és faragatlan modorú csillagközi kém, aki rozzant Peugeot-val cirkál a galaxisok között. Iszik, mint a gödény, és fél a haláltól, de hozzászokott, mert “egy szegény titkosügynök életéhez az úgy hozzátartozik, mint a whisky.” Lelövi  a halálsugárt, meg a gonosz számítógép feltalálóját, Von Braunt, és magával viszi a logika Szodomájából az utolsó nõt, akiben még felderenghet a réges-rég kicenzúrázott mondat: “Szeretem magát.” Ez a film és Anna Karina végszava.
Ami persze vadromantika.
Egy talpalatnyi sterilizálatlan, ráncba nem szedett õstermészet.
A hídfõ, ahonnan visszahódítható Utópia.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu