A jövõ zenéjét tizenkét ujjra írták. Belehallgathatunk a Gattacában.
A következõ század zongoristája talán
már hét-hét ujjal száguld a billentyûkön.
A harmadik évezred Rubinsteinje alighanem már harminckettõvel.
A jövõ egyre tökéletesebb, s nincs visszaút.
Haladunk, ahogy a varsa egyre szûkülõ köreiben úszik
elõre a csalétek illatába bódult áldozat.
A tökéletesség a csali, amelynek évezredek óta
nem tudunk ellenállni.
Boldog korokban nem írnak utópiákat. Csak az elégedetlenek
álmodoznak, csak a boldogtalanoknak vannak rémálmaik.
És mégis, addig lehetünk nyugodtak – már amennyire
–, amíg vannak álmaink. A boldog kor – Édenkert, Árkádia,
Cokaygne, Eldorádó – lakója ébren álmodik.
Olyan mézédes álmot, amibõl nincs többé
ébredés.
A Szép új világ Bergyajevtõl vett mottója szerint, nem az a kérdés, hogyan valósítsuk meg utópiáinkat, hanem az, hogy miképp kerüljük el õket. Teljesnek látszik a siker, utópiák már nincsenek, a tökéletes társadalom – a mindenkori világjobbítás legfõbb tárgya – nem téma többé. Letaroltuk a politikai képzeletet, minden agyrémet valóra váltottunk már. A politikai gondolkodásban apokalipszis utáni csönd van. Az az egyenlõség-eszme, amely a társadalom jobbításának jelszavával lépett fel, hogy aztán a félelem és a nyomor egyenlõségét szabadítsa a világra, nemzedékekre kizárta magát a politikából. A társadalmi utópia csõdje természetesen az utópikus gondolkodás kritikáját is magával sodorta, az 1984 óta nem születtek eredeti politikai anti-utópiák, s nincs ami ebben a pillanatban divatjamúltabb lenne, mint az orwelli jóslat. Nem félünk a zsarnoktól. Pedig volna rá okunk, a valóság-sebészet az átépítés alatt is zavartalanul üzemel, csak épp nem az ideológia adja hozzá a szabásmintát. A Nagy Testvér többé nem az eszmék pengeélével metszi ki a nagybeteg társadalom testébõl a rosszat. A szenvedés enyhítésének hathatósabb és kíméletesebb eszközei is vannak: az új évezred optimista sugallata szerint a korlátlan tudományos-technikai fejlõdés (a számítógép, a világháló, az ipari robotok, a nanotechnika, a génsebészet és a média virtuális valósága) minden bajunkból kigyógyít. Még néhány év és nincs többé szegénység, nincs lélekölõ robot, nincs többé betegség, nincs többé halál. Ennyi eufória láttán legfõbb ideje, hogy moziba menjünk.
Az éden foglyai
Gattaca, Dark City, Strange Days, 12 majom, 13. emelet, Johnny Mnemonic,
A kocka, Truman Show, eXistenZ, Mátrix. Az utópiának
vége, és a mozi mégis tele sötét jövõképpel.
Mintha Hollywood lekésett volna a nagy korszakváltásról,
mintha démodé lenne, pedig az ezredfordulós techno-noirok
vagy média-szatírák már nem a régivágású
– politikai – disztópiák szellemében festik feketére
a jövõt. Ezek már Eldorádó rémálmai.
A Szép új világ volt az elsõ anti-utópia,
amely észrevette, hogy nemcsak a politikai rémuralom, de
a boldogság zsarnoksága is lehet horrorisztikus. Akár
még tíz éve is a gonosz Big Brother kezemunkáját
láttuk a zseniális Alfák, a törekvõ Béták,
az igénytelen Gammák, a félidióta Delták
kasztjaira osztott falanszterben, ma Huxley szándékához
hûen, a futószalag-társadalom, a modern társadalmi
munkamegosztás keserves paródiájaként olvassuk.
“Tucat vagyunk, tégy eggyé, Ford, társadalmi óceánban
cseppek; együttfutásunk mindent megold, mint gyors, ragyogó
T-modelled.” Egyéni ambíció (“az ipari civilizáció
csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás”)
+ kiszámítható egyformaság (“nincs társadalmi
stabilitás egyéni stabilitás nélkül”):
erre a paradoxonra épül a mai világ is. A különbség
legfeljebb annyi, hogy a “neo-pavlovi kondicionálás” nem
in vitro, a lombikban folyik, hanem nyíltan és önkéntes
alapon, a reklámok szentképecskéirõl, meg showmûsorok
igehirdetéseibõl vesszük magunkhoz a fogyasztói
hitelveket. Az eredmény szempontjából édesmindegy:
tanulunk ezerrel. (Persze nem Stendhaltól, hanem Mónikától,
Rékától, Ákitól, Jenõtõl,
Picitõl: “Lehetek-e egyszerre több fiúba szerelmes?”
“Milyen a jó nõ, a jó pasi?” “Hason vagy háton?”
) S jönnek végtelen sorban a klónok: Alfák, Béták,
Gammák. Nemcsak az amazonasi õserdõért kellene
aggódni, naponta eltûnik egy szerelmes gesztus, egy páratlan
tekintet, félévente kihal egy ritka fajta nõ vagy
férfi (a költõket és egyéb deviánsokat
már idejekorán gondosan kiseperték). A Szép
új világ és az Alphaville, miként az összes
képes és mozgóképes életmód-magazin,
tele van csodálkozó hülyékkel, a létezõ
világok legjobbikában élnek, s el nem tudják
képzelni, hogy ott túl a rácson, egy szebb világ
van. Miféle rács? Alphaville-ben sorra tûnnek el a
szavak: vörösbegy, sírni, õszi fény. Az
1984 zsarnoki rendszere módszeresen cenzúrázza és
idomítja saját kényszerképzeteihez a nyelvet:
a szép új világból természetes módon
halnak ki a szavak, nem létezik már, amit megneveznek. Szabadság?
Ez a szó a politikai elnyomás számára éppoly
érthetetlen, mint a fogyasztói rendben. “Ez a kifejezés
nem értelmezhetõ” – mondja Alpha 60, az Alfaváros
fölött zsarnokoskodó államgép. “Nem tudom,
mire gondolsz: Én szabad vagyok. Szabadon eltölthetem az idõm
a legcsodálatosabb dolgokkal. Manapság mindenki boldog” –
értetlenkedik a szép új világ mesterséges
evolúciójának csúcsmodellje, a klisékbe
bódult Alfa-nõstény, Lenina. Szabadnak lenni annyi,
mint kiválni, kiválni pedig annyi, mint kétségbe
vonni a többség akaratát. A szabadság obszcén.
Szégyenteljesen illetlen. “Tök ciki.” A közhely illedelmes,
ezért szeretik annyira a zsarnokok.
A Truman Show idilli, nett és udvarias kertvárosában
mindenki elmondhatná a szép új világ boldogság-hiszekegyét.
Az idillben az idõ körbeforog. Truman nem azért nem
veszi észre, hogy ugyanazok a mondatok, ugyanazok az autók
járnak körbe-körbe a hús-vér élet-szimulációban,
amit õ valódi életnek hisz, mert figyelmetlen, hanem
mert mindennapi élet-ideálunkban a változatlanság
a boldogság pillére. Faust, a modern ember õstípusa
még azért köt könnyû szívvel alkut
az ördöggel, mert nem hiszi, hogy valaha is kedve támadna
megállítani a pillanatot: ma a fordítottjáért
adjuk el a lelkünket. Mindannyian a Bermuda-szindrómában
szenvedünk: mindenki az örökkévaló nyaralás
délibábjáért robotol.
Jövõ-sokk terápia
2001 idillje gépesített és felturbózott
idill. Fénysebességgel járunk helyben.
De hogyan fér össze idill és sebességmánia?
1965-ben egy Gordon Moore nevû elektromérnök (késõbb
az Intel egyik alapítója – az õ processzoruk dolgozik
minden valamire való kompjúterben) pofonegyszerû összefüggéssel
mérte meg a haladás sebességét: az integrált
áramkörök fejlõdését vette alapul,
és rájött, hogy a mikrochipen elhelyezhetõ elemek
száma évente megduplázódik, s ha ez a trend
folytatódik, az akkor még mindössze hatvannégy
elem a következõ tíz év során 65 ezerre
gyarapszik. A vég(?)eredményt ismerjük, a személyi
számítógépek tömeges elterjedése,
mobil telefónia, szatellitek, világháló, tenyérnyi
DVD lejátszók és kamerák, a Citroen gyár
robot-Picassói. Egyszóval csúcstechnológia
és információrobbanás. Gépesített
csodavilág, techno-Kánaán.
És mégis: van valami baljós ebben a hihetetlen
fejlõdésben. Csak épp máshol, máshogy
következik be a baleset, mint ahogy Fritz Lang, Kubrick vagy Virilio
várta. Nem egy-egy találmány rejtett veszedelme fenyeget,
hanem a tudomány egésze. A társadalom és a
kultúra hagyományos szerkezete nem bírja el a tudás
osztódásának hatalmas terhét. Nemcsak arról
van szó, hogy a gépek fölfalták a teret, semmissé
tették az idõt. (És egyszersmind komikussá
tették a történelmet, minden korábbi vívmányt
leértékeltek, a maratoni futó teljesítménye
a mobiltelefonok korában értelmezhetetlen: nincs többé
aurája.) Nagyobb veszedelem, hogy a megismerés sebessége
felülmúlja a praxis, az alkalmazás (és alkalmazkodás)
ütemét. A jövõ-sokk, amit Alvin Toffler már
a hatvanas évek végén pontosan diagnosztizált,
mára abszurddá fokozódott. Az új találmányok
(és a technológiák) olyan hihetetlen sebességgel
követik és érvénytelenítik egymást,
amihez sem az egyes ember, sem a társadalom nem tud alkalmazkodni.
(De maga a tudomány sem. Bruce Sterling szerint a “holt médiák
korában” élünk, soha ennyi információ
nem veszett el a jövõ számára, mint a digitális
információrögzítés fénykorában,
a szoftverek és hardverek olyan sebességgel frissülnek,
hogy már a pár évvel ezelõtt írt programokat
sem tudjuk lejátszani. Mintha évente lecserélnénk
az írást és a nyelvet.)
Nincs, aki fel tudná venni a ritmust: a Modern idõk (különben
az elsõ jelen idejû anti-utópiából, a
Miénk a szabadságból kikopírozott) futószalag-jelenetében
érezhetjük magunkat. A világ nagy szerelõmûhelyében
ugyan csak egyetlen csavar meghúzása vár ránk,
de még ahhoz sem vagyunk elég gyorsak, a selejt máris
megy tovább a következõ ember-robothoz, a hiba számtani
haladvány szerint akkumulálódik, míg végül
már fürtökben lógnak a munkások az elfuserált
munkadarab fölött. Ami Chaplin és René Clair idején
még komikusan hatott, mára vérkomoly lett. Pániktársadalomban
élünk. A jelen nem tud múlttá válni, a
jövõ pedig beérni. Csak jelen idõ van, s a pillanatok
úgy torlódnak egymásra, mint a jégtáblák.
Elvesztettük a tájékozódási pontjainkat,
nincs idõnk a mérlegelésre, nincs terünk a menekülésre,
csak egy szabály van, a pillanatnyi érdek szerint kell dönteni.
Ami annyit tesz: azonnal, áron alul kell eladnunk mindenünket.
“Drágán add az életed” – hiú reménység.
Életünk akciófilm lett ugyan, de nem a hollywoodi bóvli
romantikája, mint inkább Tarantino fekete gengszterkomédiái
szerint mûködik. Hiába képzeljük magunkat
nagyfiúnak, underdogtól a nagyfõnökig mindenki
vesztes, moccanni sem tud a kutyaszorítóban.
Elmentett jövõ
A kilencvenes évek techno-noirja a virtuális világok
labirintusában játszódik.
A virtuális valóság a Frankenstein-mítosz
ezredvégi variánsa. A svájci doktor embert teremtett,
a számítógép programozója emberi világot.
Mindkettõ istenkísértés. Mindkét teremtésbe
hiba csúszik, az új Ádám szörnyeteg lesz,
a virtuális éden pedig, ahelyett hogy tágasabbá
tenné a világot, végül a valóságot
is elemészti. A teremtés kozmoszt teremt a káosz helyén,
az õrült tudós, az õrült programozó
épp a fordítottját mûveli, a kozmoszból
káoszt kavar.
A Trontól a Nirvánáig, a Strange Daytõl
a Dark City-ig, a 13. emelettõl az eXistenZig minden virtuál-világ
összeomlik. Nem azért, mert a játékos kiismerhetetlen
labirintusba keveredik, hanem mert a virtuális világban semminek
sincs tétje, ahány valóság, annyi élet.
A virtuális játék hõseiként halhatatlanok
leszünk, bármikor elmenthetjük az állást,
vagy új sorsot választhatunk. “Ez az itt és most világa”
– mondja Allegra Geller, az eXistenZ-játék tervezõje.
Azaz – tehetné hozzá – a soha és sehol világa.
Üres játék, amelyben egy virtuális lény
harcol képzeletbeli életéért.
A Mátrixban a valóság csak káprázat
csupán, képfüggöny, amit a gonosz és energiára
éhes gépek húznak a rabszolgasorban tartott, biológiai
energiaforrásként tenyésztett emberek szeme elé.
Sokkal jobban mi sem járunk, ha még nem lett is belõlünk
tartós elem, életünk nagy részét a valóságon
kívül töltjük, szappanoperák, reality show-k
és számítógépes játékok
hõsei közt, vagy épp a reklámok édenében.
Kulturális klónok vagyunk. A valóságos életet,
a saját sorsot csak a gazdagok tudják megfizetni. Nem kérdés,
mit hoz a jövõ: a jelent. Az abszolút, minden mást
felemésztõ jelent.
Midász-tudás
De hát ki pörgeti fel a futószalagot? Az õrült
tudós? A telhetetlen kalmár? A profitéhes gyáros:
Ford, a szép új világ elégedett Alfáinak
istene? Valószínûleg mindhárman együtt,
s még valószínûbb, hogy a pániktársadalom
belénk költözött szelleme. Ahol csak a pillanat létezik,
ott az élvezet is csak egyetlen pillanatra szûkül, nincs
múltja, jövõje, aurája, a pániktársadalom
magányos fuldoklója a gyönyörben is kielégíthetetlen.
A régi techno-noirt luddita, gépromboló, tudományellenes
düh hatotta át. Ma már, mély szimbiózisban
a technikával, bedrótozva, ember-géppé válva
(Tetsuo, Robocop, Karambol, eXistenZ) minden gépromboló gesztus
értelmetlen, a gépre mért csapás eleven húsba
vág. “Amit az ész rontott el, az észnek kell helyrehoznia.”
A tudomány ellentmondásos szerepérõl már
nem elég annyit mondani, hogy minden találmány áldás
és átok, jóra és rosszra egyaránt használható.
Fontosabb kérdés, hogy miért és hová
rohanunk? A tudomány ugyanúgy magáévá
tette a kommersz emberképet, mint a mindennapi élet. A tudós
a telhetetlenség szolgálatába állt: a nagy
idillt akarja szolgálni, akkor lenne elégedett, ha minden
szükségletünkre megadná a választ. A tudomány
vágyának titokzatos tárgya: a bõségszaru.
Csakhogy az a pillanat, amikor már nem tudunk lehetetlent, teljesíthetetlent
kérni – a vég pillanata. A mindentudás – midászi
átok.
Mitõl tébolyult meg a tudomány? Az õrült
tudós – a film minden tudóst annak lát – nem attól
õrült, mert rosszra használja a találmányát,
azért veszedelmes figura, mert olyan erõt szabadít
el, amirõl igazából alig tud valamit. Az õrült
tudósnak nem a mindentudás a vétke, hanem a gõg,
amellyel véges tudását mindentudásnak hiszi.
A “rossz tudomány” azért gonosz, mert féltudás.
Az õrült számítógép sem attól
õrült, hogy helytelen döntéseket hoz; õrültté
az teszi, hogy nincs a helyén. Nem eszköz már, hanem
cél, az ember helyébe lép. A 2001. Ûrodisszeia
fedélzeti számítógépe nagyon is logikus
döntést hoz, amikor szabadulni igyekszik a tökéletlen,
a grandiózus vállalkozás, az ûrodisszeia sikerét
veszélyeztetõ emberektõl, csakhogy a vállalkozásban
épp a sohasem meghibásodó Hal a gyenge láncszem.
Odüsszeusz története – hibák és erények,
tévedések és helyes döntések láncolata,
nem a tökéletes döntéseké. A vakmerõ
és leleményes, folyton hibázó, s folyton talpra
álló Odüsszeusz paradox módon épp a tökéletlenségével
múlja felül a tévedhetetlen számítógépet.
Amikor a végül is diadalmaskodó ûrhajós
kikapcsolja Hal áramköreit, a számítógép
egy gyerekdalocskát énekel, mintha valaha is lett volna gyerekszobája,
lelke, sorsa. Techno-giccsnek éreznénk, ha nem volna paródia.
A számítógép nem emberszabású.
Hiába táplálnak a memóriájába
emberi emlékeket, mindentudása nem emberi. Ahogy a görög
isteneket halhatatlanságuk örökre elzárja az emberi
sorstól (befolyásolhatják, de nem élhetik át),
a precíz logikába zárt elektronikus agy, ha megveszekszik
sem tud embermódra gondolkodni. Nem tud hibázni, ebben áll
a gyengesége. A gépember lehet komikus (mint Lem Kiberiádájának
és a Csillagok háborújának robothõsei)
vagy félelmetes (Alien, Terminátor), de sohasem lehet tragikus.
A szárnyas fejvadász replikánsait nem a beléjük
táplált érzelmek, emlékek, hanem tökéletlenségük
teszi emberivé. Halandóak, akár Odüsszeusz. Minden
kockadobásuk tétre megy.
A modern utópia – Morustól Marxig – kollektív
utópia volt. A posztmodern utópia – ezért is nehéz
felismerni benne a közös jövõt – egyéni utópia.
Ha a világot, a társadalmat nem tudod megváltoztatni,
“változtasd meg önmagad”. A Nagy Testvér vagy Alpha
60 kollektivista falanszterének lakói gõzerõvel
radírozzák ki magukból az egyéniséget,
a Big Mac és a Coca Cola gyermekei a közösséghez
fûzõdõ szálaktól igyekeznek hasonló
vehemenciával (és naivitással) szabadulni. Egyik utópia
sem juthat el az eszményéig, a közösség
ábrándjából a közöny valósága
lesz, az egyéniség eufóriája az egyformaság
unalmába fullad, nincs az a zsarnoki ideológia, amely ennyi
uniformizált embert teremtett volna, mint a gyönyör rabszolgasága.
A vezényszóra masírozó fejében még
különös gondolatok foroghatnak, amikor a szívek dobbannak
egyszerre, kevesebb az esély.
Van kiút? El nem sorolt ellenérv? Ne felejtsük minden
utópia titkos záradékát: semmi sem tökéletes.
Talpalatnyi valóság
“Sosem fogom megérteni anyámat, mi vitte rá arra,
hogy a körzeti genetikus helyett Istenre bízza a sorsomat.”
Az ironikus mondat a kilencvenes évek képben, dramaturgiában
legalaposabban végiggondolt és kivitelezett techno-noirjában,
a Gattacában hangzik el. A fõhõs selejt, “degénerált”,
aki még hagyományos módon jött a világra:
szerelemben fogant egy Riviéra hátsó ülésen.
Génjeit a szeszélyes természet keverte egybe, Gattaca
genetikai apartheidre épülõ kasztrendszerében
az alantas osztályban lenne a helye, ha beletörõdne.
De õ nem hagyja annyiban, szorgos tanulással és hibátlan
kamuflázzsal (egy übermensch vér- és vizeletmintáit
kölcsönvéve játssza ki a mindennapos ellenõrzést)
bekerül a kiválasztottak, a Titánra készülõ
ûrhajósok csapatába. Ez eddig csak kriminális
izgalommal fûtött és utópisztikusra dizájnolt
hollywoodias karriertörténet volna, csakhogy mire sikerül
a terv, a bravúros beépülés, addigra értelmét
is veszti, a “tökéletesek” arctalan tömegébõl
csak a “selejt” arcára emlékezünk, szemünk láttára
formálódik egy, a szabályokat diktálók
világánál teljesebb univerzum, ahol a szerelem és
a barátság is megterem. Egy élõhalálra
ítélt megszökött.
Ahogy az Alphaville-ben is egy senkiházi nyomja le négy
lépésben az elvágólagosan tökéletes
Alfa 60-at. Lemmy Caution, Óvatos Lemmy, a durva arcú és
faragatlan modorú csillagközi kém, aki rozzant Peugeot-val
cirkál a galaxisok között. Iszik, mint a gödény,
és fél a haláltól, de hozzászokott,
mert “egy szegény titkosügynök életéhez
az úgy hozzátartozik, mint a whisky.” Lelövi a
halálsugárt, meg a gonosz számítógép
feltalálóját, Von Braunt, és magával
viszi a logika Szodomájából az utolsó nõt,
akiben még felderenghet a réges-rég kicenzúrázott
mondat: “Szeretem magát.” Ez a film és Anna Karina végszava.
Ami persze vadromantika.
Egy talpalatnyi sterilizálatlan, ráncba nem szedett õstermészet.
A hídfõ, ahonnan visszahódítható
Utópia.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu