Königer Miklós kiállítása a berlini Magyar Házban.

Magyar filmsztárok Berlinben? A Königer Miklós által Fénylõ csillagok címmel rendezett kiállítás látogatói közül sokan meglepetéssel értesültek arról, hogy a húszas-harmincas évek emlékezetes színészei közül hányan érkeztek Magyarországról Berlinbe. Miközben „Marika Rökk”-rõl, a Németországban a „magyarost” (temperamentum, csárdás és paprika) alighanem az idõk végezetéig jelképezõ, a közönség részérõl egykor ünnepelt, a szakma által ugyanakkor „dragonyosszerû megjelenésével” és „ijesztõ vitalitásával” jellemzett színésznõrõl ez köztudott, az már kevésbé ismert, hogy többek között Peter Lorre, Fritz Lang klasszikusának, az M – Egy város keresi a gyilkost fõszereplõjének németesen, vagy a Varietében 1925-ben világsikert aratott Lya de Putti egzotikusan csengõ neve szintén magyar származást takar.
A rendezvény kurátora, Königer Miklós – aki az elmúlt három évben hat kiállítást rendezett e témáról Berlinben és Budapesten – saját anyaga mellett ezúttal is olyan gazdag gyûjteményekre támaszkodhatott, mint a berlini -- eredeti foglalkozására nézve szerszámkészítõ -- Werner Mohr százezer(!) pedánsan rendezett színészképeslapja és a Magyar Filmintézet egykorú filmplakátjainak archívuma.
Lehet, hogy a viszonylag rövid ideig, három hétig nyitva tartott bemutató elsõsorban látványával, a bársonyt és brokátot idézõ színes paravánbevonatok hátterére helyezett régi képekkel és mûsorfüzetekkel, öreg gramofonjaival és lemezeivel, nippjeivel, csodás nõi kalapjaival, frakkjaival és cilinderjeivel, egyszóval nosztalgikus hangulatával csalogatta a nézõket (a mintegy ezer látogató ennyi idõ alatt feltûnõen soknak mondható Berlin páratlan kiállítás-kínálatához és a környék, vagyis a városközpont galériáinak számához viszonyítva), de aki vette a fáradságot némi elmélyülésre, többet láthatott egy letûnt kor vonzóan megfakult csillogásánál.
Ha a Frankfurter Allgemeine Zeitung a látottakkal amúgy elégedett kritikusa hiányolta is a politikai hangsúlyokat a Fénylõ csillagok mellõl, e jellegzetesen németes elvárás még a mûvészeti megközelítés kapcsán is – noha az anyag a weimari köztársaságtól a hitleri diktatúráig tartó idõszakot érinti – nehezen lehetett a kiállítás feladata. Amellett a német látogató pontosan tudhatta, mirõl van szó: mire utalnak a kiállításon elhelyezett bõröndök és utazóládák, a képeket kísérõ közel harminc színészi életrajzból pedig megérthette, hogy a magyar filmcsillagokat sem kímélték hivatásuk kockázatai, különösképpen pedig a történelmi kor tragédiái.
Kezdetben persze a siker valószerû lehetõsége hívogatta a fiatal magyar dívák, naivák és szubrettek seregét a húszas évek Berlinébe; egy olyan korba, amely a háború pusztítása után elképesztõ lendülettel habzsolta az életet, s amelyben hallatlan feszültség jött létre a világháborút követõ nyomor és a város sokszínû ragyogása, a „máról-holnapra minden elveszett és a mégis minden azonnal lehetséges” érzése, az élet teljes reménytelensége és annak mohó akarása között. Talán éppen e feszültség hiánya miatt nem érhette el Berlin soha többé ennek az évtizednek a csillogását: a hasonló korszak, az újraegyesítés lázában égõ kilencvenes évek fellendülésének hátterét már a békés polgári jólét biztosítja.
Amennyiben Berlin vonzása, úgy a tágasabb régió, Közép-Európa mobilitása is sajátos vonása volt e kornak; a kettõ együttesen kölcsönzött egyedülállóan kozmopolita jelleget a városnak. Berlin most is az szeretne lenni, ami akkor volt: Közép-Európa fõvárosa, metropolisza. Ehhez azonban túl sok minden hullott darabokra az utolsó hatvan évben, mindenekelõtt az német polgári kultúra, amely – nem utolsó sorban a zsidó polgárság közvetítésével – egybe kapcsolta Közép-Európát. Ez az összefüggés elsõsorban a nyelven alapult, s ezért a magyar színészek berlini jelenléte a hangosfilm beköszönte után sem volt kevésbé magától értetõdõ.
A konkrét keresletet a német film ugyancsak páratlan idõszaka hozta létre, amelyben nem tûnt képtelenségnek, hogy a berlini UFA-filmgyár Hollywood egyenrangú vetélytársának igényével lépjen fel. Még ha ennek nem sikerült is megfelelni, az elképzelés nem volt annyira illuzórikus, mint Volker Schlöndorffé, aki jó fél évszázaddal késõbb, a kilencvenes évek elsõ felében azért költözött az UFA elhagyatott, éppen újra mûködni kezdõ babelsbergi filmgyárába, hogy megteremtse az amerikaival versengõ európai film otthonát.
A húszas években magukkal hozott bõröndökbe néhány év, legfeljebb egy évtized múltán azonban sokan ismét pakolni kezdtek a színészek közül, akik a fotókon az évtized filmjének jellegzetes maszkjában, homlokba fésült hajjal, fehérre sminkelve, kihúzott, mély szemekkel áthatóan, szenvedélyesen, elbûvölõen vagy álmodozóan tekintenek ránk. Lya de Puttit még szerzõdés hívta idejekorán Amerikába, de a legtöbbek sorsát az UFA, az új idõket pontosan érzékelõ, már 1933 márciusában megszületett elnökségi határozata pecsételte meg: „Tekintettel a nemzeti jellegû forradalmi átalakulásra, fel kell bontani a zsidó munkatársakkal kötött szerzõdéseket.”
Elõbb vagy utóbb azoknak is menniük kellett, akiket nem kötött szerzõdés az UFA-hoz. Peter Lorre, született Löwenstein László, Alpár Gitta (Kalisch Regina) és a népszerû komikus Karl Huszar-Puffy (Huszár Károly) az elsõk között, már 1933-ban elhagyta Berlint, de legkésõbb 1939-ben Gaal Franziska, eredeti nevén Silberstein Szidónia és Darvas Lili, férjével Molnár Ferenccel az oldalán, vagy Eggerth Márta, a híres német színész, Hans Albers gyakori partnere is a többnyire Amerikában végzõdõ, tragikus sorsokba torkolló emigrációra kényszerült.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu