Amikor egy eredetileg másfél órás film hatvan perces változatával találkozunk, aligha érezhetjük úgy, hogy láttuk a filmet.

Sok-sok évvel azelõtt, hogy az elsõ DVD-re kihagyott jeleneteket írtak volna, még azelõtt, hogy az elsõ rendezõi változatot bemutatták volna, az idõ vasfoga, illetve néhány ismeretlen filmszabó gondoskodott róla, hogy a mozgóképes alkotások ne egyetlen változatban létezzenek ezen a világon. Ha egy 1920-as évekbeli klasszikust több évtizede, esetleg bemutatója óta nyûtt szalagról nézünk, biztosak lehetünk benne, hogy csak romjait látjuk az eredeti mûnek, és nemcsak a képminõség, hanem a tartalom tekintetében is. A 73 perces Dr. Caligari például 47 perces maradványával szerepelt a Magyar Televízió Száz éves a mozi-sorozatában. Hogy ez csak az évek során összejött filmszakadások vagy tudatos csonkítás eredménye-e, ki tudja, mindenesetre egy ilyen kópia láttán aligha érezhetjük úgy, hogy „láttuk a filmet”.
Ebben az elkeserítõ helyzetben érkeznek segítségünkre a filmrestaurátorok, akik a világ különbözõ archívumaiban kutatják fel egy-egy klasszikus fennmaradt képsorait, és ezekbõl igyekeznek minél teljesebb változatot létrehozni, amely azonban szinte soha nem lesz már azonos az eredetivel. Az Amerikában és Európában az utóbbi két évtizedben buzgón folyó restaurációk között a németek munkája különösen figyelemreméltó. Legutóbb a Berlini Filmfesztiválon mutatták be Fritz Lang Metropolisának képben és hangban felújított változatát, amely egyben az elveszett eredeti után a valaha létezett legteljesebb változat.
Esetenként eltér, mennyiben csonkult egy-egy mû véletlen roncsolódás vagy tudatos beavatkozás révén, ám ez utóbbinak Fritz Lang mûveiben gyakran jutott fõszerep. Másként nemigen volna elképzelhetõ, hogy a még monográfiákban is 195 percesnek feltüntetett Dr. Mabuse, a játékos hogyan tûnhet fel 297 perces terjedelemmel az 1996-os restaurálás után. Ilyen mértékû csonkítást követõen csak akkor marad érthetõ és élvezhetõ a film, ha a rövidítést valamennyire ihletett szakember végzi el. A Metropolis Németországban is átvett amerikai rövidítésével és átszerkesztésével például Channing Pollock drámaírót bízták meg, aki nemcsak közel 40 perccel kurtította meg az eredetit, hanem drámai tartalmát is megváltoztatta.
A kopás és a rövidítés érdekes összjátékát mutatja a kétrészes Nibelungok (1923/24), amelynek már 1988-ban elkészült a 143+151 perces restaurált változata, miközben VHS-kazettán még ma is a siralmas 90+58 perces roncsot árusítják Európa-szerte. (A különbségben a filmrõl videóra való átírási aránynak is szerepe van: egy tökéletesen azonos képsor kb. 20%-kal gyorsabban fut le a rövidebb változaton.) A kettõt összehasonlítva feltûnõ, hogy a nyilvánvalóan véletlen hiányok mellett milyen következetes rövidítést végeztek el rajta. A nemzeti eposznak jelentésbeli változtatásokat nem kellett elszenvednie, viszont méltóságteljes ritmusát dirib-darabra törték, énekekre tagolt szerkezetét pedig megszüntették. Egész jeleneteket nem távolítottak el, de minden jelenet rövidebb lett – a két rész teljes hosszában.
A film talán leghíresebb képsora, a vadászat, amelyen valójában Siegfriedre vadásznak árulói, Gunther király és elsõ embere, Hagen Tronje. A 9 és fél perces jelenetbõl az átírási sebességkülönbséget figyelembe véve is majdnem másfél perc hiányzik, egy-egy hiány nem több 10 másodpercnél, de a film teljes hosszán órákat lehetett így spórolni. Az ilyen rövidítések levonnak ugyan a film értékébõl, de mégsem zavarják a megértést úgy, mint azok a hiányok, amelyek épp ezért feltehetõen nem szándékosan jöttek létre. Ilyen például az a drámailag kulcsfontosságú pillanat, amikor a Siegfriedet sirató Kriemhild észreveszi, hogy Hagen belépésekor megindul a vér férje halálos sebébõl, vagyis Hagen a gyilkos. Ez indítja arra, hogy (egész filmet kitevõ) bosszút esküdjön – a csonka verzióban a seb nem látszik, Kriemhilde csak úgy villámcsapásszerûen felismeri a helyzetet.
A filmeposz második része az elsõhöz képest katasztrófába illõen jó másfél órát veszített el úgy, hogy a rövid változat még egy, az elsõ részbõl átemelt jelenetet is használ flashbackként: Siegfried harcát a sárkánnyal. A restaurált változat szép, de gyakorlatlan szemnek nehezen olvasható gótbetûs inzertjei helyett a kurta verzió igénytelenül szimpla feliratokat használ, ráadásul Etzel nagyúr itt Attila lett.
Az elsõ részhez hasonlóan itt sem egész jelenetek hiányoznak, csak mintha a Száz híres regény módján száguldanánk végig a cselekményen. Az özvegy Kriemhilde elfogadja a hunok vezérének, Etzelnek házassági ajánlatát, meghivatja palotájukba bátyját, Gunther királyt kíséretével, majd a vendégjogot felrúgva bosszút áll rajtuk. A befejezés Shakespeare tragédiáin messze túltevõ, teljes (és tömeges) pusztulás.
A film legizgalmasabb és mai akciófilmekhez szokott szemmel is borzongató része, amikor a palotában rekedt burgundiakat ostromolják a katonailag (is) primitívebb hunok tüzes nyilakkal, létrákkal és karddal, míg Kriemhilde a bosszú démonaként a távolból figyeli a féktelen öldöklést. A jelenet megõrizve minden fordulópontját – és a nézõ élményét megcsorbítva – 19 percrõl 6 és félre rövidült.
A legköltõibb képek egyike egy trükk, amelyen a végzetes vadászatra induló Siegfried mellett álló fûzfa – áttûnéssel – halálfejjé változik. A restaurált változat ezt a képet akkor vágja be, amikor Kriemhilde-nek meghozzák férje holttestét, akkor emlékszik vissza ilyen sötét látomással búcsújukra, míg a rövidített verzióban kétszer látjuk ezt a trükköt, elõször a búcsú pillanatában rossz elõérzetként, majd a második rész végén, amikor a bosszú beteljesült.
Fritz Lang szûk egy évtizeddel késõbb készült hangosfilmjei már szerencsésebben jártak. Az M – Egy város keresi a gyilkost 115 perces eredeti hossza ugyan ma sincs meg, de az 1960-ban M – Dein Mörder sieht dich an (A gyilkosod néz rád) címen újra forgalmazott és megrövidült kópia is csak 97 percre soványodott. A Magyarországon a nyolcvanas években videón cseh fõcímmel és magyar felirattal megjelent átirat pedig alig egy perccel volt rövidebb a 2000-ben Németországban svájci és holland segítséggel restaurált változatnál.
Lang utolsó német filmje, az 1933-as Dr. Mabuse végrendelete ehhez képest igazi kalandot kínál. A világpremierjét 1933. április 21-én Budapesten megért filmet Németországban elkészülte után azonnal betiltották, és csak 1951-ben mutatták be, igaz, az eredetileg 119 perces bûnügyi történet akkorra már 107 percre rövidült. A 2000-ben restaurált változatnak 116 percig sikerült eljutnia, és ettõl csak alig marad el a Magyar Televízió 113 perces szinkronos, gyatra képminõségû verziója. Ez utóbbi kettõ között a hosszbeli különbség szinte észrevehetetlen, néhány másodperc. A történet végén a vegyiüzem elleni támadás látványossága csorbult például néhány robbanással, lángoló épülettel és összeomló kéménnyel.
Ezektõl kriminálisan eltér a nyolcvanas évekbeli magyar és cseh feliratos, archívumi példányról átírt videókiadás, amely 83 perc alatt ér ugyanannak a történetnek a végére –,  teljes jelenetek érthetõséget zavaró kihagyásával és folyamatos kurtítgatásokkal. Vannak azonban részek, ahol teljesebb a jóval hosszabb szinkronos verziónál, mint például abban a jelenetben, ahol Lohmann felügyelõ beépített emberével beszél telefonon, akit közben megtámadnak a bûnözõk. Kihuny a világítás, a sötétben csak kiáltásokat és lövéseket hallunk (a restaurált változat itt a pisztolyok torkolattüzében felvillanó szobabelsõt is mutat), majd az elnémult telefonvonal végén türelmetlenkedõ felügyelõre vált a kép. A szinkronos változatban egyszerûen megszakad a vonal, és errõl is csak Lohmann szavaiból értesülünk.
Ez a szörnyen romos, 83 perces archívumi példány viszont izgalmas meglepetést is tartogat, amely a 2000-es restaurátori munkából hiányzik. A film itt Lohmann felügyelõ irodájában indul, akit öregített maszkban pillantunk meg, amint éppen 50 éves szolgálati jubileuma alkalmából interjút ad egy újságírónak. Kellemes szivarozgatásuk közben hamar a halálbüntetésre terelõdik a szó, amely mellett Lohmann keményen kiáll, mondván, a veszedelmes bûnözõktõl akkor is meg kell védeni a társadalmat, ha nincsenek döntésképességük birtokában. Példának pedig Dr. Mabuse esetét idézi, és itt kezdõdik a történet… Lehet, hogy ez a majd’ 3 perc hiányzott a német restaurátoroknak, akik elfelejtettek Magyarországon is körülnézni?
Egy-egy film különbözõ hosszúságú változatainak összehasonlítása nagy zûrzavarhoz vezethet, amelybõl csak a legigazibb változat összeállításának célja mutathat kiutat. De mi a legigazibb változata egy filmnek? A leghosszabb? Az elõször bemutatott változat? Esetleg a rendezõ szívéhez legközelebb álló?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu