Mit szólna ehhez a filmhez Bridget Jones, akit Helen Fielding könyveibõl megismertünk? Ha éppen csömörletes magányában nézné -- természetesen nem moziban, hanem a tévén --, oly napon, midõn az „alkoholegység 14, cigaretta 22,  kalória 5424”, elvihogna rajta, ám öntudatosabb napjain morogna, hogy õ azért nem ennyire hülye, mint amilyennek a mozgókép mutatja. Hiába, lektûrben mulatságos lehet egy józan ítéletû, tájékozott nõ, vásznon viszont az érzelmi intelligencia (középpontjában a maró öngúny) túláradása is elegendõ a burleszk-jelenetek egész sorához. Könyvben szórakoztató a játék Jane Austen Büszkeség és balítéletének gyöngéd világa és a barbár valóság között, filmben viszont elég, ha személyesen megjelenik Colin Firth, és Mark Darcynak hívják.
Pedig egyébként a moziváltozat alkotói -- köztük az okos és alkalmazkodó Fielding -- sokkal határozottabban építenek Austen eredeti történetére és dramaturgiájára, azaz lényegében a Büszkeség és balítélet paródiáját látjuk. A paródia viszont nem árnyalt személyiségekkel, hanem kifigurázott mintákkal mûködik, így hát a két férfihõs szerepében Hugh Grant és Colin Firth önnön idolját játssza el. Ez azért is termékeny ötlet, mert Bridget Jones -- napjaink álmodozó és szerencsétlenkedõ leányzója -- környezetének valamennyi önáltató, képmutató magatartásformájától és életmintájától elborzadva valóságos férfiakban nem, csak megelevenedõ vágyképekben bizakodhat.
Renée Zellweger kedvesen komédiázik, s noha a Betty nõvér címszerepéhez hasonlóan itt is túlterheli alakítását az amerikai grimasz-iskola agresszív hatása, elfogadjuk õt a Bridget Jones-hasonmások egyikeként.
Reményi József Tamás

Gyorsbüfék, gyors nõk, hosszú-lassú utóhatású, keserédes „vigalom” – Amos Kollek trilógiává sikeredett (Sue, Fiona) filmjeinek harmadik darabját tavaly Cannes-ban az Ökonomikus Zsûri díjra méltatta.
Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be, avagy értekezés arról, hogy ami a legkönnyebb, az a legnehezebb… élni – kölcsönözhetnénk a film alcíméül akár a klasszikus mondást. S azt is meg kell jegyeznünk, látva a boldogságkergetõ megnyomorítottak, a kegyetlen hüllõérzékiségben/érzéketlenségben vegetálók – Bella (Anna Thomson), a pincérnõ és vonzáskörében élõk – sorsának szinte dokumentumélességû föltérképezését, hogy Kollek filozófiai, pszichológiai elõképzettsége vagy könyve (Ne kérdezd, szeretek-e) mintha elõtanulmánya volna a kegyetlen-illúziótlan, lehangoló bonc-mûveknek.
Kollek az elrontott emberrõl értekezik, akiben még megvan a normális ember. A mérték, a szenvedély devalvációjáról szól, hiú, kevély, megalázható, didergõ nõkrõl és férfiakról. A mindenáron boldogságot akarókról, hûtlen „boldogokról”, komisz egoizmusról, bakfis öregasszonyokról. Brunóról (Jannie Harris), a meghunyászkodás és hetykeség taxis-bajnokáról, aki mintha elfelejtette volna észrevenni, hogy kétgyermekes családapává „cseperedett”; Belláról – akit ide-oda ráncigál cinizmus és frivolitás, az egyedüllét rémülete, mikor tíz éve ragaszkodik értelmetlenül, érdemtelen Broadway-rendezõ, nõs szeretõjéhez. Kapcsolatuknak a boldogsághoz semmi köze, annál inkább a szenvedéshez. Kibúvónak, védekezésnek, hazugságnak épp megfelel. De: senkit nem lehet önmagától megmenteni. Így élni mindhalálig – a szeretetlenség mint betegség, melynek kórokozóját a tudomány még nem ismeri.
Kollek hõsei minél többet tudnak a perspektívátlan kapcsolatokról – ahol a valódi dialógus tilos mûvelet –, úgy tûnik, annál kevésbé képesek változtatni rajta. Mielõtt elviselhetetlenül nyomasztóvá válna a gyorsbüfé beltenyészete, egyetlen, felragyogó pillanatban kitüntetett ponttá sûrûsödik a szeretet. Egy négy év körüli kislány szólal meg, õszinte természetességgel és igaz tekintettel. A kulisszahasogató felnõtt (emberi és színészi) maszkok – minden, ami fals, szemet-fület sértõ – azonnal leleplezõdnek. Kollek még egy ilyen pillanatot engedélyez: amikor az agg gavallér könnyed eleganciával fölsegíti a lengyel emigráns örömlány kiskabátját. A benne élõ kiskamasz még valódi nyelven beszél.
Emma fantáziátlan szenvedése ott ér véget, mikor Miskin és Aljosa félkegyelmûségét, az „ostoba ártatlanságot” követve, ösztönösen megment egy ismeretlen, idõs nõt. Azaz, a lényébe kódolt parancsot teljesíti: „A jót elõször tenni kell, és csak azután akarni és gondolni”.
Mit is honorálhatott a zsûri a – végül befejezetlen tündérmesévé kerekített – Gyorsbüfék, gyors nõkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története nem fullad bele a vigyorgásba – az aljasságon, a gyarlóságon, a generálõrületen. Talán, hogy hírt ad a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány pillanat erejéig is.
Tamás Amaryllis

Miközben a középkori francia várúr (Jean Reno) lakodalmát üli, rosszakarója valamit belekever az italába. Az újdonsült férj rövid idõre megzavarodik, és hallucinációs rohamában megöli ifjú feleségét. Majd kétségbeesésében varázslóval próbálja visszaforgattatni az idõt a gyilkosság elõtti pillanatig. De a varázsló a nagy sietségben kifelejt valamit a varázsitalból, hõsünk pedig eltéveszti a házszámot: nem a múltban köt ki, hanem a jövõben, és nem Franciaországban, hanem – Amerikában.
Innentõl kezdve nincs a filmben egyetlen poén sem, amit akár a leghumortalanabb nézõ is ki ne tudna agyalni, ha nagyon muszáj. Vetítés közben gyermekkorom nagy élménye, az Oké Néró jutott eszembe. Nem mintha remekmû lett volna, dehogy. De abban legalább volt önirónia! Márpedig ebbõl a két távoli kultúrát ütköztetõ francia–amerikai filmbõl épp a csúfondáros kajánság, az amerikai világ ironikus (ön)kritikája hiányzik a legjobban.
XII. századi idõutazónk – miért, miért nem – a chicagói Történeti Múzeumban landol. Értesítik is azonnal a csinos muzeológust, aki nemcsak a korszak kutatója, hanem – micsoda véletlen! – szegrõl-végrõl leszármazottja is a várúrnak. De a fiatal nõ csak ide-oda rohangál a városban mellvértes vendégével, annak ügyes-bajos dolgait intézve, és eszébe se jut megkérdezni: igaz is, öreg, hogy ityeg a fityeg ott nálatok a középkorban?
Ez a filmbeli muzeológus – hát miféle kutató az ilyen? – egyszerûen kihasználatlanul hagyja a páratlan tudományos lehetõséget, mármint hogy ilyen szenzációs "adatközlõvel" került kapcsolatba. Bár ki tudja, lehet, hogy neki van igaza. Mert ebben a XII. századi lovagban van valami gagyi. Lerí róla, hogy – cselekmény ide vagy oda – nem a középkori Franciaországból érkezett Chicagóba. Hanem Disneylandbõl...
Ádám Péter

A Tomb Raider se kerülhette el végzetét: jó hollywoodi szokás szerint megfilmesítették, kivesézték, megszentségtelenítették. Az „eseményt” óriási csinnadrattával harangozták be, Lara-jelöltek jöttek és mentek, míg rá nem bukkantak a mellbedobással nyerõ Angelina Jolie-ra. Hogy miért pont õ lett a kiszemelt, s nem egy B-szériás modell, esetleg hasonló (valószínûleg még elõnyösebb) anatómiai tulajdonságokkal bíró pornósztár, csak az alkotók (?) és a marketingguruk tudják. Merthogy Jolie kisasszony színészi produkcióját – az egyetlen John Voightot leszámítva – csak a többi, valószínûleg D- és E-kategóriás aktor múlja alul. Na és a rendezés, a forgatókönyv, a produceri munka. A vizualitás csak-csak eldöcög, igaz, ennyi a minimum, amit egy mai hollywoodi mozitól elvárhatunk. Szerencsétlen egybeesések következtében, adott esetben (sajnos) a maximum is.
Hiába száguld a hõsnõ kontinensrõl kontinensre, mégis döcög a történet, kidolgozatlanok (pontosítsunk: egyáltalán nincsenek kidolgozva) a karakterek, a szokásos giccsbe hajló szentimentalizmus (apa-lány viszony), high tech csúcsbutaságok, amúgy akció akciót követ, változatos gyilok-módozatok (elsõ, s leghatékonyabb az õsi hasba-rúgás), gigászira (galaktikusra, sõt univerzálisra) turbózott, mitikus szósszal (popularizált kabbala, popularizált buddhizmus) lebutított összeesküvés-elmélet. A szálakat – mint az utazási irodák pompás katalógusaiban – angol kastélyokban, velencei palotákban, Angkor erõdtemplomaiban, örök hófedte sarki tájakon szövik. Illuminátusok a fõszereplõk: szegény Robert Anton Wilson, tõle is zanzásítottak a „szerzõk”… Egyéb források: Indiana Jones, Mátrix stb., stb. Az eredeti Larát, a cyberhõsnõt viszont elfelejtették. Kár.
Kömlõdi Ferenc

Tapasztalt lótenyésztõk világszerte alkalmaznak egy roppant visszataszító, mindazonáltal kétségkívül praktikus módszert fedeztetéskor, amelynek lényege, hogy a tenyészcsõdör értékes idejét és energiáját kímélve a nászt megelõzõ hosszadalmas (valamint igen belsõséges) udvarlást mezítlábas ménekre bízzák. A hoppon maradt võlegényeket a kellõ pillanatban elvezetik kancájuktól, csupán messzirõl figyelhetik, miként élvezi a gyakorlott rangidõs munkájuk gyümölcsét. A szerelmi háromszögek rút fintorai iránt fogékony írók, rendezõk régóta ellesték már a lóvilágból ezt a szívszorító momentumot mûveik számára. Motívuma gyakran felbukkan kimondatlan hátsó gondolatként cowboy-sorstragédiákban (mint az Arthur Miller-John Huston páros Kallódó emberekjében), sõt esetenként elõfordul, hogy egész melodrámát építenek rá (lásd Sacher-Masoch gróf hírhedt Bundás Vénuszának 1968-as olasz filmfeldolgozását).
1999-ben két hollywoodi produkció is elõkotorta a sötét hálóistálló-titkot: míg azonban Stephen Frears High-Lo Country címû regényadaptációjánál a huston-i csapást követi, a Sam Shepard darabja nyomán forgatott Simpatico már-már az Equushoz fogható következetességgel viszi végig választott musztáng-metaforáját. A történet szerint két nyeretlen kétéves kiterveli élete legnagyobb derbi-szélhámosságát – a cinkelt futam révén befolyt dollárhalmot azonban csak úgy tarthatják meg, ha közös szerelmüket kiszolgáltatják a versenybizottság dörzsölt csatalovának. A kényes ügy darabokra zúzza az édeshármas napfényes harmóniáját, majd húsz évvel késõbb Halloween idején feltámad a karámba zárt múlt emléke, hogy egy 30 milliós csodacsõdör képében a fõhõsök szembenézhessenek bûneikkel.
Matthew Warchus, brit színházi rendezõ filmdebütálása érthetõ, ám eltúlzott tisztelettel kezeli az élõ klasszikus darabját, amelyet nyilvánvalóan eredetileg nem forgatókönyvnek írtak; ráadásul a sztáristálló telivérjeinek is jót tett volna egy kicsit szorosabb gyeplõ és több ösztönzés, mivel makacsul minimálformájukat hozzák, versenyrutinból. Botlásai ellenére azonban a Simpatico – névadó paripájához hasonlóan – lassú léptû, nemes tartású munka, amely kevés eséllyel indul a mai versenypályákon, de ereiben ott csörgedezik még valamennyi a nagy õsök tiszta vérébõl.
Varró Attila

Ivan Reitmanról egyszer azt jósolták, hogy elõbb-utóbb filmgyári mogul válik belõle. Diadalútja a fenomenális sikerû Szellemirtók-szériával indult, majd az osztrák testépítõ-kolosszus, image-ének finom-hangolása következett (Ikrek, Ovizsaru), végül pedig az óvódások bevételére került sor a süket zeneszerzõrõl elnevezett bernáthegyivel. Reitman minden sáncot bevett, keze alatt minden arannyá változott. A csehszlovákiai születésû, kanadai kitérõvel Hollywoodban kikötõ producer-direktor már-már olyan magaslatokra jutott, ahol a filmes, ha arra van igénye, nagy pénzbõl akár személyes hangvételû projekteket is finanszírozhat. De nem, Reitman megmaradt a biztos nyugdíjjal kecsegetõ kaptafánál: a nép egyszerû gyermekét a Fehér Házba (Dave), a kalandor természetû pilótát egy lakatlan szigetre (Hat nap, hét éjszaka) delegálta. Ha humoránál van, a nézõ elégedett, ha azonban csak reciklálja a gegeket, olyan katyvaszt kapunk, mint most is. Az Evolúció egy sokak által ígéretesnek tartott horror-szkript vígjátéki átirata, igazi fából-vaskarika mutatvány. A „horrortalanítás” sterilizációs folyamata után a guberálás nem kevésbé viszolyogtató munkafázisa következett: a díszletraktárból elõbányászták a Flinstones és a Jurassic Park hátrahagyott kreatúráit, kéz alatt hozzájutottak tucatnyi leértékelt látványelemhez, végül pedig alaposan szemügyre vették a filmgyári szemétkosarakat, amelyek mélyérõl értékes forgatókönyvfoszlányok kerültek napfényre. Az eredmény láttán, most már egészen bizonyos, hogy Ivan Reitman igazi hollywoodi mogullá érett.
Köves Gábor

Párducmintás mini, spagettipántos top, világoszöld körömcipõ, kárminvörös ajakrúzs – ilyen egy kisvárosi femme fatal. Döglenek is érte a pasik. Ha a teremtés koronái közé tartoznék, ilyen meggyõzõ küllemnek én sem tudnék sokáig ellenállni. A belbecs szintén figyelemreméltó, bár a ruházkodásnál mindenképpen egysíkúbb: a démon álma egy komplett hifi berendezés DVD-lejátszóval.
A producer, Michael Douglas fekete komédiájában a farce hagyományát igyekezett újjáéleszteni, de az sajnos csupán pár perc erejéig tért magához – az Elvis frizurás bingó-megszállott Douglas vagy a szado-mazo bõrszerkóban pózoló Paul Reiser látványa a harmadik perc után már inkább kínos, mint mulattató.
A mozi, mely formáját, tartalmát és élvezeti értékét tekintve leginkább a
Dögölj meg, drága Mona! címû mozgóképpel tart rokonságot, elõdjéhez
hasonlatosan egy bûntény körül bonyolódik, melyet a kisvárosi vamp, Liv Tyler követ el. A segítségére sietõ három testõr (Matt Dillon, Paul Reiser, John Goodman) álmaik és fantáziájuk által vezérelten látják mind a gyilkosság éjszakáját, mind magát Jewelt, aki a vágy titokzatos tárgyaként egyszerre szende szûz, élvhajhász lotyó és belevaló kiscsaj.
A Rashomon-technikával elmesélt/bonyolított történetet (a kérdéses éjszakát a három férfi szemszögébõl háromszor szenvedhetjük végig) a flashbackek, a rossz arányérzékkel felépített helyzetkomikumok, valamint a szereplõk eltúlzott, karikatúraszerû megjelenítése tovább rontja; a mozi megítéléséhez jelzõ sem kell, egyszerûen: csalódás.
Hungler Tímea

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu