Simplon, Újbuda, Alfa, Szabadság, Bartók – öt név, egy mozi. Történeti kiállítás az Ernst Múzeumban.

Ha a világ valamelyik szupermúzeumában meglátok egy tökéletesen rekonstruált, mindentudó dinoszauruszt, amint élethûen egy másik dinót fogyaszt, már ott sem vagyok, mint ahogy semmi kedvem egy dollárért virtuálisan leereszkedni a Holdra. Viszont felballagván az Ernst Múzeum emeletére, hogy kicsit megmártózzam A budapesti mozi 100 éve kamara kiállításának hangulatában, egybõl szíven üt a látvány. Hiszen itt engem is installáltak! Mozibolond volnék magam is, ennek az úgymond évszázadnak a felét az itt felidézett kisbüdösökben és filmpalotákban töltöttem. Hát, mit tudtam én arról, kicsoda Mándy Iván, amikor kölyökhaverjaimmal a Bodográfba jártunk Tom Mix meg Tom Tiller kovbojfilmeket nézni? Anyám még ismerte a Décsiéket, volt is protekciója náluk, engem, mint a többi mozifaló srácot, csak és kizárólag az éppen esedékes bejutás érdekelt. Volt egy Konzella nevû profi jegyüzér barátom (nekem alapáron adott az elsõ sorba!), annyira nagyban ûzte az ipart a Vörös Csillag meg a Május 1. elõtt, hogy két évre kitiltották a fõvárosból. A jegyüzérkedés komoly, jövedelmezõ szakma volt!
Szerény a kiállítás, mégis ékesen bizonyítja, hogy a magyar mozi története (építészet, filmgyártás, közönség), különféle (politikai, tulajdonlási, ízlésbeli) kacskaringók dacára, egyik legsikeresebb ága volt újkori mûvelõdéstörténetünknek. Jó így egyben látni, olvasni: hányan, hányféleképp dolgoztak a hazai kinematográfiáért. Hiszen ez egy nagy, népes „tábor”. Épp ezért nem gondolnám, hogy a televízió és a multiplex kétfelõli szendvics-szorításában a mozi-hús örökre kiveszne. Mit tudjuk mi, miféle lázongások, forradalmak jönnek még az örök film kedvéért?
Karinthyék, Babitsék kezdeti nagy mámora lohadt a szörnyûséges tömegfilm-dömping láttán, honnét sejthették volna az érett filmmûvészet késõbbi hullámíveit? Ma könnyedén szidalmazzák Révai Józsefék sztálinista filmpolitikáját (joggal), de én emlékszem, hogy a szovjet filmdömpingben számtalan korszakos remekmûvet is vetítettek (becsúsztak?), s az olasz neorealizmus megrendítõ opusait is tûrték. „SUSA” – „fiúk a rács mögött” – mond valamit? A kisbüdös csõmozik telente melegedõül szolgáltak. A Kopár sziget ment valamelyikben. Egy villamoskalauznõ végigcsókolózta a filmet, oké. De náthás volt, és két smár között hangosan szürcsölt az orrán át. Ölni tudtam volna. A Duna/Lloyd/Duna mozgóban „nézhetõ mûsor” – kánikulában nyitott tetõ –, fentrõl egy dilettáns zongorista visszhangos klimpírozása. A nézõk kórusban üvöltöttek, hiába, persze.
Saját, különbejáratú mozitörténetembõl nem tudom kifelejteni az Országútont, bemutatója után alig egy héttel, 40-ed magunkkal néztük a Puskinban. Nem gyõztem magam a nézõtéren prolongálni. A mozinak akkor még nem volt olyan rejtélyes, kifertõtleníthetetlen dögszaga. Egyébiránt nálunk Fellini kultusza az Édes élettel kezdõdött (lásd: hard pornó), és befogadása enyhén szólva fokozatos volt.
Nagy mozi, sokszázas nézõtér, zsúfoltság. A szokásrendben olyan cucilista anarchia honolt. A Vörös Csillagban kérlelhetetlenül levetkõztették a nézõt (vetítés után ménkû hosszú sorok a ruhatár elõtt), bezzeg az Alfában mindenki úgy gyûrte, gyömöszölte felöltõjét, cókmókját, ahogy bírta. Tudni kellett, hol árulnak rendes sósperecet, hol vajasat, néhol még kétfélét is. Híradó, kísérõfilm, rajzfilm – mire a fõfilmhez (gong, függöny, kék fény kialvása) értünk: a ropogtatással rendes mozinézõ már felhagyott. Engem, személy szerint, üldöztek az alkalmi narrátorok. Többnyire mögöttem ült két nõ, az egyik már látta a filmet és félhangosan sutyorogva magyarázta a másiknak: mi jön?! Mi lesz a poén! Hová rejtették a hullát?! Tízbõl hatszor viszont kifogtam az elõttem ülõ kalaposat, aki sokszoros ösztökélésre, nagy nehezen szabadult meg tollas fövegétõl. Holott ezt régi rendelet is elõírta. Némelyik mozgóképszínház jegyszedõnõjét rendezõi kvalitásokkal vert meg a sors: ráment a film fõcíme, eleje, míg minden késõnjövõt, önkényeskedõt – zseblámpájával hadonászva – helyre ültetett. S ott volt még a pénztári játszma is. Kezdés elõtt, mi, makacs filmbuzik, lestük, hány elõre rendelt, félbe hajtott mozijegy maradt? S vajon megjönnek-e a telefonos nyomoroncok a híradó utáni rövid szünetig? Hogy aztán, ha nem: leperkálni a pénzt, és uzsgyi, be.
Ha valaki azt hinné, nosztalgiázom: téved. A nyugati nagyvárosokban honos: „sorba állsz kezdés elõtt, fizetsz, bejutsz, nézel, jól látsz, az üleped kényelemben, az ájer kellemesen hûtött” –, azaz a multiplex demokratikus elvét, gyakorlatát könnyû megszokni. A vetített hideglelõs baromságokat nem lehet megszokni. Errõl azonban az Ernst Múzeumbeli kiállítás nem szól. Aki látta, jól járt, mert a figyelmeztetõ jegyeket „kiolvashatta”.

Ernst Múzeum. A kiállítást rendezte: Lencsó László.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu