Hazaérkezni jó, kivéve, ha horrorfilmben teszi az ember.

A civilizáció abortuszt hajtott végre a természeten, amikor kimetszette méhébõl az emberi fajt. A magzatburkából kiszakított ember azonban úgy tûnik, képtelen elviselni a rajta elkövetett erõszakot, így egész életét áthatja a biztonságot adó zárt terek reprodukálásának vágya: boldogságához családi házat, térbeli mozgásához jármûvet, halálához koporsót és kriptát épít.
Röpke életünk voltaképp nem más, mint a test és a lélek idõbeli áramlása a létezés három tartálya, – az anyaméh, az otthon és a koporsó – között. Az anyaméh lélekkel és sejtekkel felpumpálódó embertömlõ, a koporsó meglékelt, üresen hagyott emberzsák, a családi otthon pedig szorosan legumizott befõttesüveg, melynek feladata a boldogság tartósítása. A kandalló és a hintaszék, meg a reggeli napfényben fürdõ konyha, azaz az utópikus otthon kellékei az anyaöl melegét keltik életre; a pókhálókkal és bánattal teli sötét folyosók, vagyis a kísértetház alapelemei a koporsó rettenetét vetítik elõre az otthonba. A boldogság otthona: az egyedfejlõdés flashbackje. A tragédiával megtöltött ház: elkapkodott flash forward.
A ház, a családi otthon a filmmûvészet egyik legkedveltebb motívuma. A horrorfilmek (Usher ház), a krimik (Meghívás egy gyilkos vacsorára), a komédiák (Reszkessetek betörõk), a lélektani drámák (A Halál és a lányka), a társadalmi szatírák (Nagy zabálás), a pornófilmek (Szerelem Hotel) állandóan visszatérõ színtere a ház. Lakói végletesen különböznek egymástól, egy közös dolog azonban van bennük: mániákus reprodukciós vágy hajtja õket, a zárt közeg kényszerítõ hatására sikolyokat, hullákat, gegeket, könnyeket vagy épp testváladékokat termelnek eszelõs ütemben.
A civilizáció bûnlajstromában a szellemirtás is ott szerepel. A mitológiában a szellemek lakhelye a tágas túlvilág, melyrõl széles horizontú tájkép készíthetõ. A középkorban az egyház már csak triptichonjainak szûk oldalszárnyát hagyta szabadon a pokol lidércei elõtt, s bár a pogány ízû hõskölteményekben és lovagregényekben tovább élnek a mágia kreatúrái, azonban õk is visszaszorulnak a zárt várak, kastélyok védõbástyái közé: Beowulf egy titokzatos éji csarnokban vív meg a birodalmát romlásba döntõ gonosz lidérccel, Sir Gawain pedig egy falból kiröppenõ dárdákkal, mennyezetrõl hulló kardokkal, fojtogató ággyal teli épületben tölti el élete legnyomasztóbb éjjelét. A túlvilágból pokolba, majd kísértetkastélyokba visszaszoruló szellemek hosszas pihenõ után, a viktoriánus rémregényben, pontosabban Horace Walpole Otrantói kastély címû könyvében kelnek életre ismét: mozgásterük azonban itt is szigorúan szûkre szabott, pusztán az épület titokzatos helységeire korlátozódik.
Walpole nem csak az elsõ „modern” kísértetregény szülõatyja, hanem az egyik legelsõ neo-gótikus kastély építtetõje is: a zegzugos kiszögellésekkel, kéményekkel, tornácokkal, tornyokkal teli Strawberry Hill-en elsõ ránézésre érezhetõ, hogy ugyanaz az elme teremtette, mint a gótikus horror-regényt, hiszen lényege a zárt formát megbontó aszimmetria, a nyugalmat megzavaró áramlás, az érzelmi eksztázist kiváltó túlburjánzó képzelet. A materialista elme számára a neo-gótikus torony és neo-gót mondat rákos fantázia-daganat, képzelet-pattanás a ráció testén; a romantika azonban képzelet-rügyeket lát bennük, melyek a barokkos fantázia káprázatos virágait nyitják meg az olvasó és a szemlélõ elõtt.
A kísértetház motívuma Horace Walpole-tól Edgar Allen Poe-n és Lovecrafton keresztül Stephen Kingig és Clive Barkerig végigvonul a modern horror történetén, és a rémségek háza a filmes ikonográfiának is alapvetõ kelléke lett. Nem számít, hogy az átok háza „hagyományos” evilági épület (Psycho, Temetetlen múlt) vagy ûrben lebegõ, futurizált kísértetkastély (Alien, Halálhajó), a lényege az, hogy egyesíti magában az anyaöl és a koporsó funkcióját, a születést és a halált.

Babaházak bakacsinban
A rettenet háza a természeti erõk tombolásával nyitja meg hatalmas kovácsoltvas kapuját: villám cikázik alá az égbõl, záporesõ szakad, szél szaggatja a csupasz faágakat, ködtenger nyaldossa az épület falait. Az energiakisülés, melyet az irracionalitás (ház) és ráció (látogató) erõszakos násza hívott életre, galvanizáló õserõvel hat az épületre, a természet pedig, Frankenstein doktort meghazudtoló ügyességgel új életet lehel a málló falakból, száraz indákból, düledezõ kéményekbõl összeeszkábált, sírjából elõásott épület-tetembe.
A borzalom háza környezetétõl izolált mikrokozmosz, amely dombtetõn (Psycho), tengerparti sziklán (A kút és az inga), mocsárból kiemelkedõ szigeten (Az Usher ház), tó közepén (Gothic – A szellem éjszakája), erdei tisztáson (Gonosz halottak 1., 2.), havas hegytetõn (Ragyogás) áll. Kapuja foghíjas száj, csipkefüggönnyel és pókhálóval beszõtt ablakai szürkehályogos szemek, kéménykürtõje vagy bástyája gigászi orr: az Amityville címû horrorfilm hírhedt épülete vörösen ragyogó ablakpárjaival valóban arcot formáz, az Átok egyik jelenetében a festett üvegablakok igazi szemekké változnak át. A Psycho óta szinte mindig ott látjuk az ablakban az érkezõket mozdulatlan transzban figyelõ titokzatos lakót: ha az ablak a ház szeme, akkor õ az ablak pupillája, a hosszú álmából felébredt épület tisztuló, ámde keretbe zárt, bebörtönözött tekintete.
A kísértetkastély belsejét a gótika vagy a szertelen szecesszió béleli ki buja formáival, ám a látogatók mindig a hatalmas, üres térben találják magukat, és a nézõt rögtön hatalmába keríti a horror vacui érzése. Az érkezõt nekrofil öleléssel vonzzák a magasba a hatalmas lépcsõk; a lengõ függönyökkel vagy zárt ajtókkal feltagolt folyosókon különös alakok bukkannak fel: mélabús házigazda, furcsa titkokat ismerõ komornyik, komor házvezetõnõ, sebesen tovairamodó fekete macska. Némaság és üresség tölti meg a kastélyt: az architektúra barokkos zsúfoltságát az emberi gesztusok minimalizmusa ellenpontozza, és ez a diszharmónia különös feszültséget teremt. A kísértetház lakói, úgy érezzük, voltaképp tehetetlen bábok, akiket valamilyen ismeretlen erõ mozgat láthatatlan marionett-madzagokkal.
A kísértetház: nekrofil babaház. A gyerekszobák babaháza épület-keresztmetszet és szociális tabló: térszerkezete és társadalmi viszonyrendszere elsõ látásra áttekinthetõ. A kísértetházról nem készíthetõ semmiféle metszet: térszerkezete és interperszonális kapcsolatrendszere labirintus szerû, kiismerhetetlen. A babaházat ultra-totál plánból látjuk, a kísértetházban sikló kamera csak a részleteket mutatja. A gyerekszoba-babaház nyugalmat sugall, mert áttekinthetõ, a nekrofil-babaház feszültséget áraszt, hisz kiismerhetetlen.

A paranoia panoptikumai
Roman Polanski a Rosemary gyermeke kezdõképein hosszasan elidõz a történet színhelyül szolgáló, madárperspektívából felvett Dakota Buildingen: a híres manhattani épület zárt tömbjével és toronyszerû központi magjával gigászi bérház és kísértetkastély egyszerre.
A városi kísértetház: kafkai paranoia-kastély. A tornyokat, tornácokat, kéményeket itt kopott tûzfalak; a titokzatos, néma lakókat ûzött tekintetû vagy épp irritálóan kíváncsi, gyanúsan nyájas kispolgárok helyettesítik. Polanski Lakójának fõhõse, Mr. Trelkovsky egy kicsiny párizsi bérlakásba költözik: a sötét szobák, a csõszerû lépcsõház, a lift és gang klausztrofóbikus rettegést sugall. A bérlõ, ablakán kitekintve mozdulatlan szomszédokat lát a szemközti lakásokban, akik naphosszat bámulnak maguk elé: a kísértetkastély néma marionettfiguráit itt mozdulatlan viaszbábúk váltják fel. Ha a kísértetház nekrofil babaház, a városi bérkaszárnya a paranoia panoptikuma. A szobák által tagolt folyosókat itt ablakok által felszabdalt tûzfalak váltják fel, a hatalmas kõornamensek helyett a szakadó tapéta, beázott tetõ és a málló vakolat teremt feszültséget. A horror vacui-t a horror vakolat rettenete váltja fel.
A rémségek háza néha egészen szelíd külsõt ölt. Az Átkozottak otthona, a Temetetlen múlt, a Fõbérlõ a halál otthonai békét sugalló kertvárosi villák, és az Ördögûzõ családi házáról is csak a különös beállítások és nyugtalanító megvilágítások sugallják, miféle szörnyûségek készülõdnek a mélyén. Míg a kísértetkastélyba érkezõ idegent a környezet cinizmusa, közönye és agresszivitása, a bérkaszárnya lakóját pedig a paranoia teszi kiszolgáltatottá, addig a kertvárosban a nyárspolgárok demagóg katolicizmusa és a pletykás szomszédok gépies boldogsághite teremti meg az elszigeteltséget. A sziklaoromra kapaszkodó kísértetházban a bánat, a kertvárosban a kollektív boldogsághit tesz izolálttá. A kísértetház kripta, míg a bérkaszárnya és a kertváros tömegsír. Ha az elsõ nekrofil babaház, a második pedig a paranoia panoptikuma, akkor a kertváros diabolikus terepasztal: a metszet helyett itt a madárperspektíva uralkodik, a kriptaszag és dohos levegõ helyett a boldogság pillanatragasztójának illatát érezzük.
A kertvárosi kísértetházat az ismerõs bútorok, meleg színû tapéták, a gyerekszoba csillárjára felszerelt csilingelõ játékok teszik otthonossá: míg a kísértetkastély filmekben a rémület forrása az ismeretlen tér, addig a kertvárosi átokházban épp az ismeretlenné átlényegülõ családias környezet hordozza a borzalmat. A sátáni költészet kelléktárában a kísértetkastély hasonlat, ahol a ház a kriptához hasonul; a családi átokház viszont metafora, ahol a lakás az éjszakai gyerekszoba félelmeit testesíti meg. A kísértetkastélyban azért félünk, mert nem tudjuk, mi micsoda, a gyerekszobában azért, mert azt nem tudjuk, mi mivé változik át. A kísértetház rémületének forrása az idegen forma. A gyerekszobáé a metamorfózis.

Temetetlen múlt
Az elátkozott ház mélyén mindig valamilyen borzalmas titok rejtõzik: ha a viktoriánus otthon központi magja a családi tûzhely, a borzalom fészke voltaképp a sátáni nucleus köré szervezõdõ architektonikus rendszer. Az Usher-házat a családot sújtó õsi átok üli meg, a kastély kriptájában, egy lelakatolt koporsóban az élve eltemetett Madeline Usher fekszik. A Kút és az inga kísértetkastélyának gyomrában, egy pókhálós pincében az épület egykori urának inkvizíciós kínzókamrája található. A Poltergeist háza temetõre, a Ház a temetõnél villája sírkert mellé, az Átkozottak otthona sátánista rítusoknak helyt adó bányára épült. A Megkísértve gyönyörû vidéki kúriájában a Meriell család három sarja, Robert, Simon és a szépséges Christine égett bent. A Rosemary gyermekében az új lakás történetét különös haláleset árnyékolja be (érdekes adalék a forgatás helyszínéül szolgáló Dakota Building történetéhez, hogy itt lakott Boris Karloff, a híres horror-sztár, továbbá a ház elõtt lõtték le 1980-ban John Lennont). A lakó fõhõse az elõzõ bérlõ rejtélyes öngyilkosságának, a Fõbérlõ a halál fiatal gondnoka viszont a korábbi gondok halálának „köszönhetõen” kapja meg a lakást. A Manderley ház asszonya és a Temetetlen múlt fiatal arái azért oszthatják meg férjurukkal a hálószobát, mert az elõzõ feleség nyoszolyája a tengerfenék; az Amityville házikójának szobáit, a Ragyogás hoteljének folyosóit a feleségét és gyermekeit lemészároló apa múltbéli bûne tölti meg.
A temetetlen múltra rengeteg apró jel emlékeztet az átok házában. A dicsõséges családi pantheon itt a kripta vagy az emeletre vivõ rozoga lépcsõfolyosó, amelynek falán degenerált õsök portréit látjuk. A letakart bútorok, a lelakatolt szobák, a tapétát bemocskoló különös nyomok, a ládák és fiókok mélyére rejtett, kivágott újsághírek, a naplórészletek és levelek mind-mind az bizonyítják: a szobák félig lezárt dobozok, melyek a jelen csomagolópapírjaival ügyetlenül próbálják betakarni a múltat. Az idõ különös módon változik meg az átok házában: a múlt-jövõ-jelen helyett a megfelelõ sorrend a jelen-múlt-jövõ.
 
Idegroncsok és idegenek
Az átok házának lakói szánalmas idegroncsok, akik a depresszív neurózis és a hisztérikus pszichózis határán egyensúlyoznak. Poe Usher-házának ura, a Vincent Price által oly zseniálisan alakított Roderick Usher a melankólia törékeny porcelánvilágában él, s úgy tûnik, õ maga is sérülékeny bánat-fajanszból van, mert fizikai fájdalmat okoz neki, ha hozzáérnek, vagy ha hangosan beszélnek a jelenlétében. Máshol épphogy beteges exhibicionizmus és hiperaktivitás jellemzi a kísértetház urait: az Addams Family eszelõs családját és az Agyatlan apartman tulajdonosát infantilis kriptahumor élteti, a Rocky Horror Picture Show Frank-N-Furtherje narcisztikus tánc- és énekorgiákban tobzódik. Az Operaház fantomja mintha képtelen lenne elviselni, hogy neki a színfalak mögött kell élnie, tébolyult akrobatikus koreográfiát komponál magának: folyton rohangál, mászik és ugrándozik a díszletek között. A Casper szellemei (Gizda, Böhöm, Büffencs) idétlen anyagcsere-humorral és mimikri-parádéval szórakoztatják és rémisztgetik a vendégeket, a Delicatessen eszelõs ámokfutói igazi bolondokházává változtatják a pusztaságból kiemelkedõ bárházat. A ház lakóinak hangulata néha pillanatonként ingadozik, a tömeggyilkosok lelke például az apátia és a hisztérikus kitörések pólusai közé van kifeszítve: az elsõ csendes katatóniára, a második késsel vagy fejszével levezetett ideg-kisülésekre kényszeríti õket.
A kísértetházba érkezõ vendéget többféle motiváció hajthatja. A betolakodó lehet hiperaktív figura, aki inkvizítori ügybuzgalommal kutatja az épület titkát: az Usher-ház fõhõse szerelmének rejtélyes betegsége miatt érkezik az elátkozott kastélyba; A kút és az inga fõszereplõjét nõvérének különös halála hívja a tengerparti erõdítésbe. A Megkísértve és az Átok magabiztos, fiatal pszichiátereit szakmai bizonyításvágy hajtja: az elõzõ a halott Meriellek szellemeitõl rettegõ nagynéni hívására, az utóbbi tudományos kutatás céljából érkezik a vidéki kísértetházba. Máskor baleset vagy véletlen sodorja az épülethez az idegent: a Psycho Lila Crane-je az éjszakai vihar és a lerobbant autó miatt kénytelen megszállni a Bates Motelben, a Rocky Horror Picture Show nászutasait ugyancsak az éjjeli sötét és a tomboló zivatar ûzi a kísérteties épületbe. A „betolakodók” legtöbbször többgyermekes, boldog családok: az Amityville, az Átkozottak otthona, a Ragyogás, az Agyatlan apartman áldozat-fõhõsei mind-mind az új élet vagy a kikapcsolódás reményében érkeznek az új házba. A hibát ott követik el, hogy jelenlétükkel, erõszakos behatolásukkal megbontják a hermetikusan elzárt világ diabolikus harmóniáját: a múltat jelennel, a bánatot boldogsággal fertõzik meg. Kórokozók, akiknek jelenléte védekezõ reakciót indít el a házban.
 
A ház asszonya
A kísértetház szinte mindig nõi princípium, befogadó közeg, azaz szeretõ vagy anya megtestesülése. A terror háza címû film érdekes például szolgálhat a ház–anya, illetve ház–asszony analógiára. Az ultramodern épületet egy zseniális tudós tervezte abból a célból, hogy megalkossa a jövõ otthonát, a kényelem gépiesített paradicsomát: a hatalmas villa Ray Bradbury egyik novellájának jövõbeli házát idézi, amely gazdáinak halála után is folytatja monoton tevékenységét. A filmben szereplõ, Helen névre keresztelt ház ideális gépanya: a szobákban kamera-szemek õrködnek a lakók biztonsága fölött, az Internet bármelyik helységbõl elérhetõ, a reggeli kávé, a vacsora, a fürdõvíz egyetlen parancsszóra elkészül. Helen központi számítógépe a lakók hõtérképét szkennelve azok minden érzelmi rezdülését, vágyát ismeri, így valamennyi igényüket kielégíti. A ház azonban nem csak anya, hanem feleség, barát és munkatárs is egyszemélyben: a családját elhanyagoló férj egyre több idõt tölt vele, neki panaszolja el nejének és gyerekeinek hisztérikus viselkedését, tõle kér tanácsot az üzleti terveihez. Helen hamarosan igazi zsarnokká, házisárkánnyá válik: befurakszik a lakók legtitkosabb álmaiba, elolvassa azok internetes levelezéseit, a lázadozó feleséget potenciális vetélytársnak, a hisztérikus gyerekeket elpusztítandó, zavaró tényezõknek kezdi tekinteni. Az anyaméh boldogsága intrauterén terrorrá változik, a gépi köldökzsinór már nem boldogságot és kényelmet, hanem rettegést adagol a kiszolgáltatott ember-magzatoknak.
A Mandarley ház asszonya ugyancsak a ház–asszony analógiára épít. A kastély, melybe elhozza Lawrence Olivier szép, ámde igen egyszerû ifjú aráját, telítve van a tragikus körülmények között elhunyt elõzõ feleség, a gyönyörû Rebecca emlékeivel. A szobák, a falak, a bútorok, a kerti fák és a szolgálók mind-mind Rebecca emlékének melankolikus parfümjét árasztják magukból: a ház a gróf hosszú özvegysége során átlényegült az egykori feleséggé, és többé már nem hajlandó elfogadni az új asszony jelenlétét. Az Élõ hely címû film anti-utópisztikus világában az ózonréteg megsemmisülése miatt elpusztult bolygónk növényzete, ám egy tragikus körülmények között elhalálozott botanikus titokzatos házában mégis buja trópusi vegetáció tenyész: a barlangban jóságos védõ tündérként lebeg a ház asszonya, aki a panteisztikus nászban olvad össze a flórával, és elpusztítja mindazokat, akit betolakodnak az épületbe.
Az anya figurája néhol konkrétan is megjelenik az átok házában. A Psycho Norman Bates-e pincéjében rejtegeti múmiává aszalódott anyját; a Deranged (Tébolyult) elmebeteg gyilkosa ágyba fekteti a sírból kiásott mama rothadó tetemét, a Blood Feast üzleti eladója boltjának titkos szentélyében imád egy titokzatos, vérszomjas egyiptomi istenanyát. Ezek a szerencsétlen pszichopaták egész életüket az anyadémon árnyékában élik le: a ház valamelyik eldugott részén nekrofil szentélyt építenek szikkadt istennõjük számára, akit a gyermekkori pszichózisok kényszerítõ hatása alatt rituális gyilkosságok mágiájával igyekeznek kiengesztelni. A ház a slasher filmekben igazi Bauhaus-kriptává válik: a tömeggyilkosok a német mûvészcsoport szellemiségében saját maguk által készített bútorokkal bélelik ki otthonokat, csakhogy ezeket nem fából, mûanyagból vagy fémbõl, hanem emberi testrészekbõl készítik. A Deranged extremitásig fokozza ezt az iparos-szenvedélyt, a fõhõs itt fetisisztikus nász során igyekszik egyesülni a tetemekkel: bútorokat, hangszereket készít belõlük, belebújik a kizsigerelt testekbe. Hasonló módon használja fel lakberendezési célokra az embereket az André de Toth rendezte 1953-as Viaszház Vincent Price-ja, aki „babamúzeumának” elvesztése után szörnyû panoptikummá változtatja otthonát: viasszal bevont tetemekkel zsúfolja tele lakhelyét.
A rettenet háza: diabolikus anyaméh, nekrofil hüvely. Foglya a lebegés önkívülete helyett rémült extázisra, tápláló, nedvdús szövetek helyett száraz, pókhálós falakra lel. A ház megátkozott lakója és az épületbe hatoló idegen, akárhogy igyekszik, sosem jut el a boldogság magzatburkáig.
A ház központi magja titkos helység: pince, amely az anya tetemét és a lemészárolt halottak csontvázát; kripta, amely az elátkozott õsök lelkét; kulcsra zárt, számozott szoba, amely a meggyilkoltak szellemét õrzi. Ha a rémület házába való behatolást nemi erõszaknak tekintjük, akkor ez a helység az ördögi G pont; ha az anyaméh védelmezõ közegébe való visszajutás kísérletének, akkor a sátáni köldökzsinór illeszkedési pontja; ha csak egyszerû vendégeskedésnek vagy költözésnek, akkor a kísértõ múlt becsomagolt dobozkája, de akárhogy is nézzük, ez az a tabu, melynek megérintése kiváltja a ház rettentõ ellenreakcióját.

Az immunreakció
A kísértetjárás: diabolikus immunreakció. Célja kicsapni, eltávolítani a hívatlanul érkezõ idegen testet. A behatoló által hozott boldogság összeegyeztethetetlen bánattal; a szerelem a magányt, a gyerekzsivaj a csendet, a napfény a félhomályt, a remény a kétségbeesést, a jövõ a múltat veszélyezteti. A behatolók a ráció vírusait hozzák magukkal, azzal fenyegetnek, hogy megsemmisítik a boldogtalan múlt törékeny harmóniáját. Az önálló életére ébredõ ház kénytelen antitesteket termelni, hogy azokkal csapja ki az idegen fehérjéket.
Az ellenreakcióról elõször csak apró figyelmeztetõ jelek árulkodnak, melyeket leghamarabb a gyerekek, az állatok és a nõk, vagyis a természethez közelebb álló, ezért a túlvilággal közvetlenebb kapcsolatban lévõ lények érzékelnek. Nyugtalanító álmok, különös hangok, sejtelmesen lebbenõ függönyök, elmozduló bútorok, kinyíló ajtók, megrepedezett falak és tükrök: ezek az elsõ ómenek. A második fázisban már konkrét fizikai inzultusok érik az idegeneket: lépcsõkorlátok dõlnek ki, csillárok hullanak le, életveszélyes háztartási vagy kerti gépek önállósítják magukat. A harmadik szakaszban a természetfeletti erõk már nyíltan tudomást adnak létükrõl kísérteties fények, feliratok formájában. A negyedik -- egyben végsõ -- szakasz a borzalom antitestjeinek materializálódása.
A házba érkezõ vendég elsõ érzése a horror vacui volt, most azonban az üres termek, egy szecessziós nekronomikon lapjaiként lassan megtöltõdnek a szellemvilág kalligrafikus jeleivel: az ürességtõl való félelem a telítettségtõl való rettegéssé változik át. A múlt önálló életre kelti a házat, melynek gerincévé a felfelé vezetõ spirális lépcsõ – ennek egyik leghíresebb megjelenése a Robert Weiss rendezte 1961-es Haunted – (Átok); tekintetévé az ablakokon behatoló titokzatos fénypászma; leheletévé az ajtón beáradó hideg szél; sóhajává a falak mögül érkezõ gyerekhang; precíziós finomságú mozdulatává a lassan lenyomódó ajtókilincs válik. Míg a kísértetház a filmtörténetben az 1927-es A macska és a kanárival ébredt rá legelõször önálló létére, addig az egyre pimaszabbá váló individualizmus csúcspontját valószínûleg a Gonosz halottak 2. zseniális része jelenti, ahol az erdei kísértetház orgiasztikus haláltáncba kezd: eszelõsen röhög a falon függõ szarvasfej, az elõre-hátra himbálódzó hintaszék, a részegen dülöngélõ falilámpa, a fõhõs, az õrület szélére jutott Bruce Campbell pedig maga is kacagni kezd a sátáni kánkán láttán.
A lakókat érõ támadások legkedveltebb színtere a fürdõszoba és az ágy, vagyis az a két közeg, ahol az ember legjobban kiszolgáltatott a ház önkényének. A fürdõszobát a Psycho, az ágyat a Rosemary gyermeke tette az átokház-ikonográfia alapelemévé. A kísértetházban az ágy koporsóvá változik: az Ördögûzõ Regan MacNeil-jének lelke élve rohad el a lepedõk között, a Halloween egyik jelenetében a fõhõsnõ ágya valódi sírhanttá, párnája pedig feliratos sírkõvé változik át.
A diabolikus antitest reakció elsõdleges célpontjai a nõk és a gyerekek, és a ház gyakran épp a férjet, apát használja fel a védekezés eszközéül. Az átok háza zombivá, lélektelen gyilkológéppé változtatja a férfit, akinek belsõ küzdelemrõl, lelki transzfúziójáról csak a mániákus kényszermozgások tanúskodnak: a Ragyogás Jack Nicholsonja egyetlen mondatot gépel naphosszat, közben eszelõsen bámul maga elé; az Amityville fõhõse farönköket aprít reggeltõl estig a háza elõtt; az Amityville 2. sorvadó építésze lázasan rajzolja a régi boszorkányházat dolgozószobájában. A kényszermozgás: repetitív bénultság, ám a kísértetház életre kelti a legszörnyûbb gyerekkori rémálmot, a vegetatív idegrendszer teljes bénulását is. A horrorfilmek fõhõsei valamilyen rejtélyes oknál fogva képtelenek felkapcsolni a villanyt a kísértet járta szobákban, a házat pedig még csak meg sem kísérlik elhagyni: Bunuel öldöklõ angyala valóban ott lebeg a küszöb fölött.
A rettenet háza, a lakóval vívott elkeseredett küzdelem során felemészti, feláldozza önmagát is: skizofrén hasadással repednek meg az Usher-ház kváderkövei, villámként szakítják szét a repedések az Iszonyat lakásának falait. A kísértetházban nem csak a tér, hanem az idõ is tudathasadásban szenved: Az éjszaka halottja címû 1945-ös film Az elátkozott tükör címû epizódjában a fõhõs egy titokzatos tükörbe pillantva azt látja, hogy a lakás több száz évvel ezelõtti önmagává változik át; az Amityville 2-ben a hall, amelyben felállították a boszorkánymester különös óráját, a lámpa leoltásakor minduntalan átváltozik a gonosz mágus egykori szobájává.
A temetetlen múlttal vívott elkeseredett harc, az idõ és a tér megmagyarázhatatlan fragmentálódása végzetes skizofréniába taszítja a ház lakóit: lelkük kettéhasad a normális és a beteg psziché, a múlt és a jelen, valamint a szexualitás választóvonalai mentén. A Ragyogás Jack Nicholsonja boldog családapa és a szeretteit lemészároló régi gondnok egy személyben; A kút és az inga Don Nicholas-a, a szelíd várúr a film végére átlényegül az eszelõs inkvizítor-apává, és megismétli annak bûnét; A lakó szerencsétlen Mr. Trelkovsky-ja, hiába küzd minden erejével sorsa ellen, végül átvedlik az elõzõ bérlõvé, és annak öngyilkosságát reprodukálva kiugrik az ablakon. A kísértetházban megbomlott elme jele gyakran a nemi skizofrénia, vagyis a transzveszticizmus: a Rocky Horror Picture Show fõhõsei a film végén harisnyakötõben kánkánoznak, A lakó fõszereplõje öngyilkossága elõtt nõi ruhákat, parókát vesz magára, kirúzsozza a száját, és kifesti a szemét. Norman Bates halott anyja testébe bújik a gyilkosságok idejére: a Psycho slasher-sztárja a skizofrénia legkülönösebb, legösszetettebb formájában szenved, hiszen õ egyszerre fiú és anya, férfi és nõ, élõ és halott.
A kísértetház a diabolikus immunkreakció, az elkeseredett harc csúcspontján egyetlen utolsó, kétségbeesett rándulással próbálja meg kilökni magából az idegen testet: a házfalak menstruálni kezdenek. Az Amityville klimaxa során sûrû vérfolyamok áztatják el a tapétát, a Gonosz halottak házának villanykörtéi vérrel telnek meg, és igazi vérzivatar tör elõ a bezúzott falból is; a Ragyogás hotelje a zárt ajtók mögül elõtörõ gigászi vérfolyammal vetél el. Az átok házát leggyakrabban tûzvész pusztítja el, márpedig a tûz nem más, mint a levegõ mensese: fájdalmas, drasztikus öntisztulási folyamat.
A kísértetház ezzel a végsõ aktussal válik a megnyugvást keresõ, biztonságos anyaölbe visszavágyó ember lehetetlen vállalkozásának metaforájává. A kísérlet önmagában kudarcra ítélt, hiszen az anyaöl, lett légyen az a szellemvilágot és az emberi fajt a misztikus aranykorban magába olvasztó természet, vagy egyszerûen csak zárt, biztonságot adó fészek, már régen kiszikkadt. Az életet adó közegbõl poros pókhálókkal teli dohos hüvely lett, mely lebegés helyett rettegést, boldog álom helyett rémálmot, élet helyett halált tud csak adni egykori gyermekének.
A meggyalázott világ, miként a menekülõ fõhõs háta mögött összeomló Usher ház, örökre elsüllyedt az enyészet mocsarában. A civilizáció a természeten, az ember viszont a szellemvilágon hajtott végre erõszakos abortuszt, és bár a filmek azt hazudják, hogy ez után a gyalázatos erõszak után az átok házának ûzött lelkei visszatérnek igazi otthonukba, vagyis az alvilágba, ez nem igaz, hiszen a mozi nem ismeri a túlvilág fogalmát. És ha ismerné is, az már rég nem a mítoszok kísértetparadicsoma lenne, amelyrõl végtelen horizontú tájkép festhetõ, s amelyet oly áthatóan tölt meg a rothadás kriptaszagú melankóliája.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu