A totális háború nem a harctéren, hanem a médiában dúl.
 

Már a folyosón vannak. Igen… a helyzet válságos…szüneteltetjük az adást, de mindenki maradjon a tévé elõtt. Reméljük, hogy mikor újra képet látnak, akkor is mi leszünk a stúdióban…(sistergés a monitoron).

Részlet a bukaresti tévéstúdió ostromából

Amikor fáradt vagyok, s már ahhoz sincs kedvem, hogy meglocsoljam a virágaim, fogat mossak és pizsamát húzzak, elõveszem nagyapám felvételeit, nézegetem a lelõtt repülõgépeket, lövészárkokat, bunkereket, vagy nézek egy kis háborút a csatornákon. A narrátor hangja körülölel, az evakuálásokba meg belealszom. Igaz, utána rémálom.
A háború totálissá válását a média „intézte el”. A média magának a háborúnak eszméjét és jellegét domesztikálta magába. Amikor az öldöklés az egyenes adás legfõbb érdekessége, újra kell értékelni mind a hadvezetés eddigi módszereit és eszközeit, mind a média stratégiai szerepét. Ahogy ezt Vietnam után mindig gondosan megtette a Pentagon az Öböl háborúban vagy Boszniában. A romániai forradalom valóságosságát semmi sem fejezte ki hûebben, dokumentaristább elkötelezettséggel, mint az, hogy egyenes adásból tájékozódhattunk róla. A haditudósító álma, hogy roham közben szíven lõtt katona képét rögzítse és közvetítse (még ha az hazugság vagy kozmetikázott igazság is, mint Capa nevezetes spanyol fotója), végül is megvalósult a mûholdas egyenes adásban. De ez a történet vége.

Birodalmi bunkermozi
A mi XX. századi történetünk sokkal inkább kezdõdik Hitler bunkerjeiben, azokban, amiket Speer talált ki neki, kezdõdik a III. Birodalom mozitermében, ahol az UFA filmjeit nézegette bajszát harapdálva.
Hitler haditudósításokat nézett-e vagy fikciós filmeket, komoly filozófiai és esztétikai kérdés, hisz 1943-ig Németország minden csatát, háborút megnyert, a vásznon látottak azonosak voltak a vászon mögöttiekkel, ám ’43 után ez a bunkerben vetített szélesvásznú történelem eltért a látottaktól. A földig gyalult Berlint már a propagandagépezetnek sem sikerült úgy eladni, mint városrendezési tervet.
Azt mondják, Hitler kedvence mégis egy „dokumentum-propagandafilm” volt, amit a varsói gettó elpusztításakor több kamerával készítettek a nácik. Többször, szakértõ szemmel megnézte, benne látta a német katona idealizált eszméjének (kinematográfiai) megvalósulását. Furcsa, hogy a hadvezetésben szürrealista formákat öltõ Hitler õrültségében olyan producerré vált, akinek semmi sem drága. Így a hõs, a német katona a történet végére fõszerepbõl statiszta szerepbe kényszerült. Statiszták százezrei a havas sztyeppén. Hitler úgy viselkedett, mint egy kokainista hollywoodi rendezõ: Paulus tábornokát több százezer katonával föláldozta a zárókép miatt. Sztálingrád bevétele pár utcán múlott, s azt a berlini délutáni lapok azon frissiben közölték. “Órák kérdése Sztálingrád eleste!” Más történt. Az, ami Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott címû filmjében: az idõ kizökkent, az érme mindig képes felére hullott, a három kilométer széles város elkezdett a végtelenbe nyúlni, az órákból napok, a napokból hónapok lettek, s a szemmel belátható utcát soha nem foglalták el. A média, a Beobachter, Goebbels mániákusan sugározta Hitler moziból kiüvöltött parancsát, a „nem hátrálni, meghalni”-t… Késõ. Sztálingrád után az oroszok és az amerikaiak egészen a bunker moziterméig jutnak, felkapcsolják a villanyt, de Hitler sehol, csak egy elszenesedett testet látnak, Fredi Kruger polóban.
A háború katonai értelemben véget ért, más szempontok szerint egészen ’89-ig tartott, illetve a Mátrix évével végre kitört. Attól függ, ki mikor kapcsolódik be a game-be, Star Wars vagy Desert Storm, mindegy, széles a piac, legyen az a játék- vagy mozi- vagy fegyverpiac. A piac metamorfózisa a háború egyik múzsája.
A bénult békeidõkben meg összenõtt bennünk az emlékezés, hangja és képe a színészeké, a forgatókönyveket már nem Jaltában írták, ahogyan Lenin helyett Spielberg lett a nagy tanítómester, iskola helyett hozzá járunk moziba. Friss hír: Pearl Harbornál az amerikaiak hõsiesen helytálltak.
A történelemrõl való információszerzés tehát a mozifilmekben tévútra vezethet, ahogyan magam is hittem Eisenstein snittjeit a Téli Palota ostromáról. Ehhez képest micsoda csalódás, hogy még kapuja se volt, nem is laktak benne a forradalom idején. Sztálin sem mondott soha beszédet a Vörös téren a frontra vonuló katonáknak, Hitler sem oly magas és férfias, mint ahogy ez Az akarat diadalában tûnik, mindez film, a valóságnál teljesebb látvány, a történelem tényein túlfutó álom.
Ha eltekintünk a mozifilmes ideológiai és történelmi katyvaszoktól, Koltay Gábortól vagy Spielbergtõl, bizonyos értelemben Leni Riefenstahltól, a háborús dokumentumfilmek frontján egyeduralkodónak tûnik az angol modell, a BBC csatornában megtisztult, a tényeket feltáró, bemutató és értelmezõ doku-mozi, amit hazánkban egyszerûbben Spektrumnak mondanak. „Láttam a Spektrumon…” – olyan kifejezés, mint az írva vagyon. Így a film helyett fontosabb annak közvetítõje, arra való tekintettel, hogy a világon sehol nem vetítenek mûsoron dokumentumfilmeket. Amióta a mozi teljességgel a szórakoztatóipar része lett, a valóság dokumentumait átadta a tévének. Kit érdekel ez a fajta naturalizmus a plaza sötétjében, pénzért, az otthonomtól távol? A dokumentumfilm piaca nem a mozi, hanem a fogyasztói ipar lett, annak elektronikus formája, a tévé. Ezen széles spektrumon sugározzák az emberi szenvedés koncentrációját, a „létezõ legnagyobb emberi erõfeszítést – a háborút” –, ahogy Patton tábornok ezt kéjelegve megfogalmazta Monte Cassino bástyái alatt.

Apropó, Spektrum
Ha angolokról, módszerrõl, rendesen lenyírt gyeprõl beszélünk, helyes, ha mi magunk is követjük az ajánlott módszert. Vegyük például a Brit Királyi Légierõ címû, többórás dokumentum-propaganda filmet, mely minden eresztékében hordozza a mûfaj erényeit. A megrendelõ egyrészrõl a Brit Királyi Légierõ s annak a katonai utánpótlásért felelõs hadosztálya, másrészrõl viszont a történelemre kíváncsi túlélõ nemzedékek, amelynek tételezése is mutatja, milyen fontos és erõs a szellem mûködésében a kontinuitás fenntartása. Még akkor is, ha azt egy tévé teszi, egy olyan eszköz, amely valójában irtózik a valóság képétõl a kép valóságának kedvéért, vagyis a jelen abszolutizmusában él. Talán evvel is magyarázható, hogy az ilyen típusú dokumentumfilmek „összeálltak egy csatornába”, és érdekérvényesítésük saját esztétikájuk és módszerük lett. Megszületett a Spektrum, a National Geographic. Ám a harcigáztól zöld béka most ugrik a vízbe.
A háborús pszichózis éppúgy fenntartható szakmai szempontból, mint ahogy a spielbergi pedagógia is kívánja ezt az õ mozijában. Pacifistaként elkötelezett nézõje vagyok a minden eszközzel végrehajtott tömeges emberölésnek. Az egyik nap a Háború a jövõbent nézem, kedden a Noriega elleni tengerészgyalogos puccsot, amiben rengeteg a dokumentum, majdnem annyi, mint a Falklandról látottban szerdán, de sokszorosa az Öböl háborúénak, pedig arról naponta látok pár fotót…, s színes ceruzával bejelölöm mindig, ha a kamikazékról, a Gestapóról, az Enigmáról, a francia kollaboránsokról, az Africa Corpsról vagy a Fau I és II-rõl van szó, a sor végtelen.
A sötét angyalon túl van egy másik ok is, amiért ezeket nézem. De magyarázatához szét kell szedni a média sorozatvetõjét.
A Brit Királyi Légierõ története lineáris és egyszerû. Az elsõ világháborútól kezdõdik, nemcsak azért, mert az elsõ repülõgépeket ebben a világverekedésben használták elõször céltudatosan és gonosz szándékkal, hanem – s ez más nemzetek fiaitól, például tõlünk alig várható el – a gyökereket, a mozgató rugókat is fel akarják tárni. Aki a Másodikról akar beszélni, annak szólnia kell az Elsõrõl, már csak azért is, mert a Második után lett csak az Elsõ, addig úgy hívták, Világháború. S míg a jóban az egy az érték, a gonoszban a második fejezi ki a tökéletességet. A vicc szerint a harmadikról nem tudunk semmit, csak a negyedikrõl, amit kõbaltával vívnak. A linearitás egyszerûségét nemcsak a történelem kronologikussága adja. Azt a módszert, hogy valamin keresztül mutatja a történelem hajtûkanyarjait, igazi és jótékony empirizmusnak tekinthetjük. A mi filmünk esetében adódott a forma–tárgy–fegyver technológiai története, Roland Garrostól kezdve a vörös báró Manfred von Richthofen keresztül egészen a föld közelbe repülõ, hangsebességnél gyorsabb Jimmy-ig, aki egy Tornadóban ül. Ahogy Otar Joszeliani A Hold kegyeltjeiben egy tányér történetén keresztül hatol át a történelem zegzugain, s mesél napjainkig, úgy ennek a dokumentumfilmnek is kézre adódott a német és az angol tervezõk párharca a levegõben. A kõbaltás vicc tehát nem vicc, filozófiai tétel, Einsteintõl származik. Így az angol dokumentumfilm soha nem téved le az útról, nem téveszti meg saját nemzeti büszkesége, nem értékeli át a történteket saját jelenébõl. Amíg a stukák vagy a Mitsubishi Zérók uralják az eget, angolok zuhannak le, s minden hõsiesség csak remény, semmi több. Pánik és katarzis egy dokufilmben. Az empirikus szerkesztési mód arra is lehetõséget ad, hogy a történelem holisztikusan is értelmezhetõ legyen, fejlõdési íveket és idõnként összegzéseket sûrít magába, minden feltételt elõkészít a megértéshez. Az empíria megengedi a transzcendenciát is, amire jó példa a filmben a német légierõ szétesésének kitárgyalása után hosszan mutatott szempár és mosoly: Göringé. Egy mosoly egy régi fotóról. Göring volt, aki talpra állította újra a Luftwaffét, s a terrorbombázást feltalálta az emberiség számára. A mosoly után stáblista, a következõ rész a jövõ héten, addig ez a mosoly, vajon megnyerjük-e a II. világháborút?!

Bátorság és hazaszeretet
Hermeneutikai feltételezés szerint a közlõ a kor megértési lehetõségét már a tények és képek feldolgozásán keresztül birtokolja. Nem tudom, így van-e, de az biztos, hogy ezt a „birtoklást” bizonyítani tudja vizuális megoldásaiban. A mesélésre klasszikus narrációt használ, inkább basszust, mint tenort, de ezt folyamatosan vetített képek fölött végzi. Nincsenek beszélõ fejek. Az az abszolutizmus, hogy az elmúlt idõ csak akkor érvényes, ha létezik róla kép, megváltoztatta a dokumentum fogalmát. Három típusú felvétel keresztezõdik egymással: a haditudósító helyszínen készített dokumentumai, az ennek hiányában forgatott rekonstrukció, illetve az ehhez közel álló, de korlátozott illusztráció. A Vietnamban harcoló farkaskutyákról készített filmben ezeket például azonnal egymásra vágták, így a képzelet nem marad kép nélkül, s ami fikció, annak az eleje vagy vége mégsem az, a hitelesség meg eléri maximumát. Ez rendkívüli archívumi feltárást kíván, szakértõket, az adatközlõk felkutatását jelenti. Nem akadály sem idõ, sem távolság, sem pénz. Költséges munkáról van szó. A magyarok valószínûen soha nem tudnának dokufilmet forgatni például a II. világháború top tízes listáján szereplõ debreceni páncélos ütközetrõl, az utolsó emberig tartó balatoni ütközetekrõl, de még Budapest ostromáról sem, pedig könnyûszerrel találni mind a mai napig golyó ütötte falat.
Inzertezést, ábrát, térképet vagy más grafikai jelet csak akkor használnak, ha összefoglal vagy kijelöl valamit a narráció. Ezt a Brit Királyi Légierõ történetében olyan szintig fokozzák, hogy fotómontázst, montázst is látunk, emblematikus erõvel, minden didaxis nélkül.
A sorozat végére már az ûrtechnikában röpülünk, a háború olyan múlt, ami tervezhetõ jövõt jelent, s nekem is kedvem lenne a haditengerészet hidroplánjain röpülni, különös tekintettel arra, hogy bombázódzsekijükre minden jobb csaj bukik. S most nem csak a PR lólába lóg ki, hanem egy, a történelmével oppozíciós viszonyban élõ nemzet egészségessége is, amely idõben gondol vadászrepülõinek kiképzésére. (Talán aktuális ez a mondat akkor, amikor a világhírû magyar vadászpilótákat szélnek eresztették.) Ahogy ezt tette 1920 elején, nem sejtve, hogy ezekkel az egyetemistákkal, báró fiúkkal, tisztviselõkkel meg fogja menteni Angliát egy rettenetes ember mosolyától. Göring csak eggyel nem számolt, azt gondolván, hogy német princípiumról van szó, a bátorsággal és hazaszeretettel. – Stáblista következik nálam is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu