A szürreális Bigas Luna az évszázados spanyol kulturális-szexuális hagyomány ellen lázad, akár Dalí, Bunuel vagy Almodóvar.
Ki hinné, de a nem oly könnyen érthetõ és
mára feledett Saurát igen kedvelte nálunk a hetvenes
évek mûvészmozi-közönsége: sokunk
freudi indíttatású jancsói parabolát
látott filmjeiben, a távoli diktatúra tiltásaiban
a saját külsõ-belsõ tiltásait -- nem is
jogtalanul. Aztán vége lett a spanyol diktatúrának,
Saura önismétlõvé vált, fáradttá
és modorossá. „Franco ellen jobb volt” – az õ filmjeire
igazán illett a mondás, mi legalábbis itt Pesten és
Szegeden, meg más egyetemi városokban meguntuk. Saura táncfilmre
váltott: tehetségesen tette, nem illusztrált, hanem
láttatott, de aztán a Carmen és a Vérnász
sikere után lassan a közönsége is változott,
öregedett, tán fásult is, végül teljesen
elszivárgott. Évtizeddel késõbb újabb
táncfilmjeit már mások nézték és
becsülték (ha becsülték), új nézõnemzedék.
Saura hanyatlása után Magyarországról nézve
úgy látszott, nincs is spanyol film, itthon valóban
nem is volt, egészen Almodóvar bejöveteléig.
Egyetlen új spanyol film azonban mégis felszikrázott
egy addig ismeretlen rendezõtõl: sokan érdekesebbnek
láttuk, mint a korai, alig ismert Almodóvart. Ez volt a Sonka,
sonka, rendezõje Bigas Luna.
Magam még elõbb találkoztam emelkedõ csillagával.
Egy régi barcelonai fesztiválon az igazgató mindenáron
Bigas Luna elsõ katalán nyelvû filmjére (Angustia
– Szorongás) kapacitálta vendégeit: a mozikban futott
premierként, nem a fesztivál programján. Vonakodtam,
mert sajnos, Bigas Luna egyik korábbi fesztivál-filmjével
(Reborn – Újjászületés) nagyon nem volt szerencsém:
a misztikumot, blöfföt szurkáló, és láthatólag
kicsit ironikusan kezelni vágyó opusa maga is nagyhangú
misztikus blöff lett, kevés iróniával és
igazi spiritualitással, viszont vastag álmisztikai keverccsel
tálalva. Máig nehezen viselem el ezt a gyakori filmtípust.
Az Újjászületés vásznán üstökös
közelgett, a rosszabb, intellektuális fajtából,
nyomában pusztulás fenyegette a világot, üzent
a misztikus Gonosz, susogva üzent a jeges ûrbõl, ráadásul
értelmiségi hangja volt, nem ám a tömegfilm nézõinek
szólt -- én meg a kijáratot kerestem, késõn
értesülve a helyi szokásról, hogy ugyanis San
Sebastian ódon színház-vetítõjében
a film utáni hosszú tapsra zárva tartják a
lépcsõ-lejáratot. Mivel nem mentem ki elég
korán, most nézhettem szitkozódva az álmisztikum
üstökösét, aztán a bravózásra
színpadon hajlongó blöff-rendezõt. A katalán
származású Bigas Luna akkor, húsz éve,
angol nyelvû misztikus opusa után épp Amerikából
tért haza. Úgy sejtettem, szemfényvesztõ adottsága
majd ott is meg hazájában is a leghamisabb utakra vezeti.
*
Ki is ez a Bigas Luna? – kérdeztem csodálkozva, mikor
tíz év multán azon kaptam magam a Bem Moziban, hogy
vadul tapsolok a Sonka, sonka meghökkentõ befejezésekor.
„A dráma és melodráma, a filozofikus fantasztikum
posztmodern vegyítõje” -- írja róla jogosan
és találóan az új (magyar) Filmlexikon. Ennek
addig csak szándékát tapasztaltam, mûvészi
ötvözet nem jött létre a rendezõ nevét
harsányan piacra dobó Újjászületésben.
Efféle „posztmodern vegyítés” egyébként
a legújabb, már Almodóvar után jött fiatal
spanyol rendezõknek is fõ törekvése. Így
Alejandro Amnebar filmjei, a Halálos tézis, meg fõként
második, még pimaszabbul halandzsázó filmje,
a Nyisd ki a szemed!, mely kirobbanó sikert aratott az ilyen hangra-színre
éhezõ, és „az újszülöttnek minden
új” szemléletû fiatal nézõk között,
még itthon is. Nem vállalom az újszülöttek
státusát. E filmtípus nem oly távoli rokonaként
magam, fiatalon-öregen, sokkal többre becsülöm Julio
Medem Az Északi sarkkör szerelmesei címû finomabban
játékos, a szó nemes értelmében ravaszul
megmunkált labirintus-jellegû opusát.
Bigas Luna értéktelenségét illetõen
azonban tévedtem. Tévedtem, még ha minden okom megvolt
is a gyanakvásra. „Inspiration paillarde”-- írta filmjeinek
ihletésérõl a spanyol és latin-amerikai filmet
legjobban értõ francia kritikus. Vagyis: „a bujaság
inspirálja”, és e fogalmazásban némi iróniát
érzek. Vagy csak én vetítem rá? Nem a pornófilmek
põre bujasága ez, hanem a pornó provokatív
hangulatát megteremteni vágyó, eszközeit ravaszabbul
használó intellektuális bujaság. Elegyes öröm:
majdnem marquis de Sade vagy Bunuel hangja – de Bigas Lunának még
sincs sok köze hozzájuk. Ez az inspiráció valóban
teremthet eredeti és erõs mûvet, de gyakrabban mûvi
és felszínes, a harsány látványra, naivabb
közönség tetszésére vágyik, közben
meg mindenféle ravaszul elrejtett publicisztikus utalásokkal
a társadalomról, a „helyzetrõl” is mondani akar, lehetõleg
nagyot, meg ravaszul többrétegû filozofikumot is adagol.
Nem sok, nem felszínes ez?
A Sonka, sonka mégis kiváló, gazdag jelentésû
alkotás: hars melodrámát vegyít akciófilmmel,
bûnfilmmel és jelképiséggel: kisrészt
blöff, nagyrészt tehetséges és friss alkotás,
amely egyaránt tud élni a történet-elmondás
minden modern trükkjével, szemérmetlen hatásvadászattal
és annak ironikus idézõjeleivel. Sikere lett, nagyobb,
jogosabb, mint addig. Természetes, hogy Bigas Luna újult
ügyességgel lendült elõre most megtalált
útján: gyorsan még két rokonfilmet forgatott
e modorban.
Az Aranytojás építész-vállalkozó
hõse csak két nõvel érzi jól magát
ágyban és hivatásában egyaránt. Hõsünk
Dalí-rajongó, a katalán mester extremitását
véli önmagában is felfedezni: machóságára
(„aranytojásaira”) a legbüszkébb. Sikereit a szerelemnek
és érdekei könyörtelen érvényesítésének
köszönheti. Érdek és szex? Vegyíthetetlen
minõségek, vagy épp nagyon is vegyíthetõek?
Errõl is szól az Aranytojás: kulturális meg
lélektani paradoxonok villognak benne, s közben még
szórakoztató mozinak is elfogadható. Szürrealizmus-utalások,
Dalí meg Freud elemi iskolásan, és mégsem szellemtelenül.
Utánozhatatlan, vagy csak maga Bigas Luna tudja utánozni.
A csecs és a Holdban (mert inkább Csecsnek, s nem Kebelnek
fordítanám a „teta” szót) naiv, mégis „romlott”
kisgyerek mesél vágyairól. Vágyainak tárgya
az anyamell, melyet újszülött öccse sajátít
ki. Szerelme, a szép fiatal artistanõ büdös férfiláb-ujjakat
szopik csillapíthatatlan izgalommal, s még csak azt sem tudjuk
róla, látta-e Bunuel Aranykor címû klasszikusát.
Akár látta, akár magától szopik a képzelet
artistanõje, ugyanezt (az évszázados spanyol kulturális-szexuális
hagyomány felbontását, provokatív széttrancsírozását)
Almodóvarhoz hasonló svádával tudja Bigas Luna.
A kisfiú tehát féltékeny csecsemõ öccsére,
anyja nem õt szereti. Nagy keblek szerelmese és rabja lesz:
már a dagadó teliholdat is elérhetetlen nõi
mellnek látja. Barátaival kóborol: a nõi mellet
ostromló kamaszok hárman vannak. A huszonéves legfelnõttebb
meghal, a középsõ, egy tizenhét éves forma
suhanc megszerzi a csodaszép vándorcirkuszos francia artistanõt.
Hõsünk, a legkisebb csak elmesélheti, kisinas marad
a nagyok szerelmi életében. A filmben sok olyan spanyol-katalán
nemzeti, politikai konfliktusokra utaló célzás és
jelenet van, mely a spanyol, fõként a barcelonai nézõt
megérinti, a külföldinek viszont semmit nem jelent. Az
egész opus szexfilm meg annak paródiája, gyerekmese
és példázat -- a tehetség és az ügyeskedés,
a felszínesség és a képi fantázia meg
a valódi elbeszélõi tehetség ötvözete.
*
A Sonka, sonka után e két ikerfilmjét nem vetítették
Magyarországon. Vetítették viszont a tavaszi spanyol
filmhéten egy késõbbi filmjét, a Szobalány
a Titanicrólt. Egy szép szélhámosnõ
cselédlány-maszkban még a világhajó
indulása elõtt kifosztja a derék kohászt, aki
szinte véletlenül, gazdái jutalmaként kerülne
a Titanic fedélzetére. Hõsünk egy ideig azt hiszi,
gonosz szerelme ott veszett a jéghegyek között, de akkor
is szereti még, amikor mindenre fény derül. „Cseléd
és munkás” – ebben a szerelemben épp úgy nincs
az amerikai Titanic-féle „osztálykülönbség”,
mint ugyanennek a szerelemnek a „szélhámosnõ-munkás”
változatában. A két film mindenféle más
vélt párhuzama -- számomra legalább is -- teljesen
téves. Nem bujkál sem tudatos, sem akaratlan kapcsolat Cameron
amerikai Oscaros Titanicja és a szellemes szövésû
spanyol film között, annál is kevésbé, mert
Bigas Luna egy, az Oscar-Titanic elõtt megjelent francia regény
nyomán forgatott.
Jól megcsinált, kerek film, mégis némi
csalódott gondolatokra indít: legnagyobb erénye a
történetkezelés, az alapjául szolgált
regény cselekményének ügyes és gyakorlott
film-cselekménnyé adaptálása. Bigas Luna új
filmjének vajmi csekély képi ereje és eredetisége
van. Korrekt elbeszélés-módja, jó szerkezete
is becsülendõ, de hát nem Bigas Luna volt még
nemrég is a spanyol film Almodóvarral vetélkedõ,
szabálytalan képi-vizuális szemfényvesztésekkel
gazdag új mestere? (Legalábbis így reklámozták,
s hitte, aki hisz a reklámoknak.)
A rendezõ igénye talán a régi: egyszerre
akar írni és festeni a vászonra. A történet-elbeszélés
ravasz fogásaival azonban tehetségesebben boldogul, mint
a képek erejével. A Szobalány a Titanicról
akkor érdekes, ha posztmodernként olvassuk-nézzük,
fölerõsítjük magunkban iróniáját,
és nem vesszük túl komolyan. A hoppon maradt munkás
addig-addig mesélgeti egyéjszakás kalandját
az ál-szobalánnyal, hogy egyre nagyobb közönsége
támad, a kocsmában már különteremnyien hallgatják.
Végül cirkuszi elõadóvá válik ezzel
a számmal, vándorcirkuszának hallgatósága
könnyezve vagy zokogva fogadja. Egy nap aztán, sikerei csúcsán
összetalálkozik az ál-szobalánnyal, de már
nem lehet abbahagyni, végül még az ámuló
szélhámosnõ is elhiszi az õ tragikus halálával
végzõdõ soha-nem-volt szerelmüket. Az elbeszélés,
a kaland megfogalmazása ugyanis fontosabb és érdekesebb
a valóságnál.
Hogyan gyõzi le a valóságot a mese? Hódolat
a mese, de az elmondott mese, a szöveg elõtt. Az emlékezés
itt a szövegben él tovább, emlékképek
nincsenek, fölitta õket a szöveg, az elbeszélés.
A film nézõje hallgató lehet csupán. Ez a történet
nem a képekrõl szól, nem a látott, hanem a
hallott élményét hirdeti, hogy e kiemelésekkel
Roland Barthes nyomába eredjünk. Filmen paradox vállalkozás:
szavaknak, az elbeszélés, a mese erejének dicsérete,
s éppen képekben megfogalmazva? A paradoxon persze nagyerejû
filmet is megszülhetne, de mindehhez szellemes és eredeti képi
világra lett volna szükség. Ehelyett stílusos
és korrekt képi fogalmazványt kapunk. Olyan „idekívánkozót”,
olyan „elképzelhetõt”, még azt is ráfoghatnám:
„reálisat”. Bigas Luna ráfest még egy finoman halvány
ironikus mázt, de igazán nem akar, nem tud elrugaszkodni
a történet illusztrálásától. Afféle
„korrekt munkát”, fogyasztható, igényes, ízléstelenséget
nem ismerõ, félig mûvészi-, félig szórakoztató
filmet látunk, minõségi konfekciót.
Megint lefelé lejt az ösvény. Bigas Luna igazán
kínos kudarca a nálunk nemrég moziba került Meztelen
Maya. Ez a kudarc talán törvényszerû: a zseni
örvény-közelségébe érve Bigas Luna
ugyanis némi józan helyzetértékeléssel
meg sem próbál „eredeti” lenni, a kisebbik rosszat választva
unalmasan semmitmondó. Afféle kulturált mesteremberré
vált, s ez az önismeretre valló szerény szerep
talán méltánylandó lenne. Fõleg, ha
arra gondolunk, Bunuel nem forgatta le a maga Goya-filmjét. Igen,
de azért épp Goyáról és modelljérõl
egy ízléssel csomagolt méretes semmit elõvezetni?
Kulturáltan unalmas bûnügyi sejtelmességet? Ez
azért kínos és gyötrelmes: kiderült, a kisebbik
rossz is nagyon rossz. Tán ha mégis vadul blöffölt
volna?
*
A Sonka, sonka vadságában nevetséges, teatralitásában
filmszerû, kimódoltságában öntörvényû,
fekete humorba csomagolt világa messze tûnt már. Dalí
nemcsak az Aranytojások macho-érdekmacho hõsének
példaképe, de tán magának a rendezõnek
is az volt (úgy érzem, sokkal inkább, mint Bunuel).
Dalínak azonban persze minden -- blöff és valódi
stílusteremtés, provokáció és újítás
-- jobban sikerült: nemcsak tehetségesebb, ügyesebb is.
Bigas Luna színeváltozása kétes eredménnyel
járt. Megszabadult ugyan a kínosan hamis misztikus blöfftõl,
de közben elvesztette minden eredetiségét.
Civilizált kultúremberként néz a dagadó
teliholdra.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu