Korona vagy kard.

Miközben ifjú filmeseink legfeljebb a rendszerváltásig tekintenek vissza, a dokumentaristák pedig a közelmúltat fürkészik, Koltay Gábor rendületlenül folytatja történelmi tabló-sorozatát. István és Koppány csatája, Julianus krónikája és a honfoglalás mítosza után itt a Lovagkirály legendája. A magyar történelmi filmek repertoárjából a királyi fõk többnyire hiányoztak, a történelmet ezen a tájékon inkább alulnézetbõl, plebejus szemszögbõl vizsgáljuk, Koltay filmjei azonban felfelé tekintenek, õt a reprezentatív, az annalesekbõl, gestákból és krónikákból kirajzolódó kép érdekli. A történelmi kalandfilm õsrégi és elpusztíthatatlan mûfaj: évtizedek óta megbízhatóan tart kifelé a divatból, de sosem ér az út végére. Az akciófilmes dramaturgia és a digitális technika mindent felforgatott, a kalandfilmek romantikusan konzervatív világrendjét azonban majdhogynem érintetlenül hagyta. Aki egész közönségét szeretné látványos példákon keresztül tanítani, ehhez a zsánerhez nyugodtan fordulhat. Koltay Gábor az elmúlt bõ másfél évtizedben – változó színvonalon és változatos ideológiákkal – a történelmi kalandfilmeket választotta. Mostanra ráadásul beérte õt a nemzetközi divat: a Rettenthetetlen, A hazafi, a Jeanne d’Arc és a Tûzzel-vassal olyan látványos sorozat, amelyhez kapcsolódni lehet és talán érdemes is. A Sacra Corona felemás elem a sorban: megvannak benne a kosztümös kalandfilm összetevõi, a patetikus és ideologikus tételek azonban kioltják a kalandok lendületét. A romatikus szemlélet és a pátosz mélyen kódolt eleme a mûfajnak, a fent említett filmek mindegyike bõséggel merít ebbõl az eszköztárból, a Sacra Corona mégsem találja meg a királyi utat a szórakoztatás és a tanítói-prófétai kinyilatkoztatás között.
A felvezetés klasszikus történelmi kalandfilmet ígér, a korszak és a téma ehhez ideális. Az országban zûrzavar és káosz, az örökösödés rendje felborult, a korona és a kard közötti választásra kényszerített Béla drámája tökéletes konfliktusforrás – nem feltétlenül jók és rosszak, sokkal inkább elvek és kényszerek csatája ez, mely csatában formálódik a jellem, és lassan, kalandok sorozatában, kiemelkedik az igazi hõs. Ehhez feszes történetvezetés és dinamikus konfliktusszerkezet kellene, a Sacra Corona alkotói azonban nem ezt az utat választották. A csatajelenetekkel és szócsatákkal megszórt elsõ háromnegyed óra után a tempó érezhetõen lelassul, a cselekményszövés helyét átveszi az elmélkedés és a dekorativitás. Amikor éppen bonyolítani kellene a szálakat, árnyalni a jellemeket és kibontani a konfliktusokat, Koltay filmje hosszadalmas és széttartó epizódokra vált, amelyek látványosak és szépen fotografáltak, csak feszültségük nincsen, mert az alapkonfliktushoz alig-alig kapcsolódnak. Hiszen László és Géza mégiscsak megszegnek egy szerzõdést, de errõl a szálról, a korona és a kard dilemmájáról hamarosan elfelejtkezünk, mert a királydráma helyett, melyben a fõszereplõk között, ha nem is egyenlõ arányban, de megosztatik igazság és jellem, egyszerû hatalmi harcba csöppenünk – e harcban pedig jellemesség és igazság áll az egyik, gyengeség és erõszak a másik oldalon. Méltó ellenfél hiányában azonban jóval kevésbé katartikus a gyõzelem.
Nem az események és történések belsõ logikája, hanem az egész filmen áthúzódó érveléstechnika vezeti a jeleneteket. Ezáltal a Sacra Corona lemond a cselekmény feszültségének és konfliktusainak a kihasználásáról, és a hatást inkább a szép képekhez társított emelkedett, ihletett pillanatokkal próbálja elérni. Nem meggyõzni és kibontakoztatni akar, hanem csak illusztrál egy tételt. Az utolsó húsz perc patetikus tablói egészen más filmet zárnak, mint ami elindult. Királydrámából a korona mítosza lett, látványos történelmi kalandfilmbõl emelkedett tanmese a Szent Korona nemzetet egyesítõ hatalmáról.
Így viszont a Sacra Corona menthetetlenül patetikus és statikus film: Képes Krónika a mozgóképes krónika helyett. A képek szépek, mint a tizenkilencedik századi történelmi tablók, csak épp kevéssé mozgalmasak. Novák Emil változatos tájképeket és tablókat fotografál, szívesen használja a szûrõket és tobzódik az alsó beállításokban, aminek következtében mindent kicsit nagyobbnak és lenyûgözõbbnek látunk, mint valójában. A fényképezés eleganciája azonban csak méginkább kiemeli a történetvezetés nehézkességét és vontatottságát.
Nem a történelmi kalandfilm mûfaja az idejétmúlt, hanem a Koltayék által választott forma, stílus és tempó. Tetszik, nem tetszik, a multiplex arénába eresztett eposzoktól lendületes történetvezetést és pergõ képeket várunk. A Sacra Corona alkotói elindultak ezen az úton, végül mégis megkötötte õket a mondanivaló súlyossága és komorsága. Nem véletlenül hiányzik a humor a filmbõl: a patetikussággal nem fér össze a könnyedség.
A digitális animációtól még nem lesz korszerû egy film. Fõként, ha minden jelenetébõl sûvít, hogy egészen konzervatív eszmény jegyében készült. Nem meggyõzés, hanem meggyõzõdés, nem a nyitás, hanem a kinyilatkoztatás vezeti ezt a történetet. A lovagkirály viszályokkal terhes kora helyett a nemesi Magyarország patetikus tablója készült el. Csakhogy ez az eszme már a tizenkilencedik században idejétmúlt volt. Ehhez az ideológiához visszatérni nem kimondottan elõremutató gesztus. Sokkal inkább a múlt idõ jele.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu