Csillag Ádám, Kamondi Zoltán és Szekeres Csaba beszélgetése a mûfaj hagyományairól és lehetõségeirõl.

Mostohák, Utak Furugyon, Érintések – három dokumentumfilm a Filmszemle mûsorából. Az elsõ a megszüntetett hivatásos nevelõszülõi státus folytán intézetbe visszahurcolt gyerekek és nevelõszüleik drámájáról beszél; a második a Magyar tarka legutóbbi darabja, egy nyomorúságos kisfalu “vezetõ személyiségeirõl” készült pillanatfelvétel; a harmadik egy süketnéma költõ és egy tolókocsiba kényszerült vívóbajnok találkozásának, barátságának fikciós dokumentuma.
– Az egykor virágzó dokumentumfilmezés Magyarországon már-már az alanyi költõ foglalatosságához hasonlítható: a rendezõ leforgatja filmjét az asztalfiókjának. Legfeljebb bemutatják a Filmszemlén, ha beválogatják a programba. A mozi után a televíziók is becsukták kapuit a mûfaj elõtt…
Csillag Ádám: Szerencsésnek mondhatom magam, eddig majd’ minden filmemet levetítette valamelyik közszolgálati csatorna. De a tendencia valóban siralmas vég felé mutat. A Filmszemle nagydíjas munkáit évek óta egy-két héten belül láthattuk a Magyar Televízióban. Mostanában bizonyára annyi sikeres mûsor vár bemutatásra, hogy ezek az alkotások nem férnek be az adásidõbe.
Szekeres Csaba: Sokáig azt hittem, hogy ezeknek a filmeknek igenis lehet közönséget teremteni a moziban is. Csak kitartó szervezést és pénzt igénylõ munkát kell belefektetni. Aztán kiderült, hogy még a kistermes mozik sem alkalmasak vetítésükre. Visszaszorulnak a televízióba, ahol egyszer-kétszer bemutatják õket, aztán elfelejtõdnek.
– Úgy gondolom, a mai audiovizuális világban igenis a televízió a természetes otthona a dokumentumfilmeknek. Egyetlen sugárzás alatt százezrekkel többen láthatják õket, mint többéves mozivetítés alatt. Az a baj, hogy a televízióból is kikopnak, mert az, amit a csatornák vetítenek fõmûsoridõben, minden csak nem dokumentumfilm. A nézõk pedig a világ dokumentációjaként élik meg az egylábú, háromfülû, brutális elvált szülõk kegyetlenkedései ellenére többnyelven beszélõ, zenélõ kisgyerekekrõl, nagyszülõkrõl, élettársakról, testvérházasságokról, milliomosokról és kukázókról szóló híradásokat. Vajon ez a minket körülvevõ, bennünket leginkább foglalkoztató mai magyar valóság?
Kamondi Zoltán: Annak a fajta dokumentumfilmezésnek, amelyet Budapesti Iskolának is szoktak nevezni, azt hiszem, ma már nincs létjogosultsága, és nemcsak promóciós okok miatt. A hetvenes évek dokumentarizmusát felszívta a fikciós film. Furcsának tûnik talán, de például Tarr Béla Werckmeisterében is felfedezhetõk ezek a hagyományok. Ennek az iskolának az abszolút végpontja Forgács Péter Privát Magyarország-sorozata. Bebizonyította, hogy már forgatni sem kell ahhoz, hogy film készüljön. Csak össze kell gyûjteni a dokumentumokat. Az ötödik vagy hatodik rész láttán döbbentem rá, hogy a tíz év alatt rendszerezett régi amatõrfelvételeket a rendezõ úgy kezeli, mintha a sajátja lenne. Mintha egy általa megírt forgatókönyvhöz kereste és találta volna meg a különbözõ snitteket. Így is létre lehet hozni egy teljesen öntörvényû alkotást.
A mi dokumentumfilmjeink inkább a filmhíradózásban gyökereznek, abban az értelemben, hogy beszámolunk valamilyen jelenségrõl, feltérképezünk… Klasszikus formája ennek Almási Tamás ózdi, vagy Schiffer Pál Videoton-sorozata. Igényesen vett híradós mûfaj.
Szekeres: Filmeket próbálok készíteni, nem pusztán dokumentálni. Nem hírekbe és információkba kapaszkodni, hanem úgy elmesélni történeteket, hogy helyzetek és sorsok jelenjenek meg, a képeket hívva segítségül. Nem az eredményrõl beszélek, természetesen, hanem a szándékról.
– Szerintem e másfajta dokumentarizmus térhódításának okát nemcsak a pénztelenségben, a mostoha forgatási körülményekben kell keresni. A hetvenes évek nagyívû filmjeit valamiféle elszánt tabudöntögetõ alkotói magatartás mozgatta. A ránk szakadt szabadságban eltûntek a tabuk? Most már csak hírt adunk a világról, és nem elemezzük õket?
Csillag: Ha ez megmenti a mûfajt, akkor örömhírrel szolgálhatok: úgy látom, hogy újra szép rendesen emelkednek a tabuk. És nem biztos, hogy annyi szabadságunk lesz ezeket a tabukat döntögetni, mint a kommunista egypárt-rendszerben volt.
– Milyen tabuk?
Csillag: Találja ki!
– Inkább megkérdezem…
Csillag: 1989 után úgy látszott, sem a személyes szabadságát, sem az egzisztenciáját nem kockáztatja az ember, ha elmondja, amit gondol. Mostanra pedig az az érzésem, hogy teljesen hamis valóság vesz bennünket körül, hamis tudatot sulykolnak belénk. Ennek egyik formája valóban az, amit az elõbb említett, fõképpen a kereskedelmi televíziók által sugárzott “híradás” a világról. A minap láttam egy dokumentumfilmet Moldáviáról, ami arról szólt, hogy rákos daganatokat adtak el hús gyanánt az éhezõ otthontalanoknak. Valamilyen emberek beszélnek valamilyen nyelven, miközben a narrátor elmeséli, milyen szörnyûségek esnek meg a világban. Nem esküszöm meg, hogy valóságos anyagot láttam, az sem biztos, hogy Moldáviából, és az sem, hogy mirõl nyilatkoztak az éhezõ alanyok. A minden napra rendelt borzalom mindenesetre tálalva volt.
Ugyanakkor adva vagyon a teljesen kiürült közszolgálati televízió, és mert tudjuk, hogy az emberek kultúra-fogyasztási szokásai igencsak összenõttek a televíziózással, meglehetõsen siralmas a helyzet.
Kamondi: Nagyon fontos dolgot említett Ádám a hamis tudatról. A kereskedelmi televíziók csak a remélt nézettségi fok arányában sugároznak kultúrát, filmeket, de ma már a valóságból is csak azt közvetítik, ami jól eladható egy-egy Coca Cola reklám elõtt vagy után.
– Tehát akciófilmek és szappanoperák mintájára szerkesztõdnek a valóságfeltáró dokumentummûsoraik is?
Kamondi: Pontosan. Ez hamis valóság, nevezhetjük akció-valóságnak is, semmi köze sincs a való élethez. Ha valaki ezekbõl az adásokból akarná megismerni a harmadik évezred elejei Magyarországot, vajon milyen képet formálhatna magának?! És folytatva Csillag Ádám gondolatát: a közszolgálati televízióban politikai szempontok szerint vezérelve rajzolódik ki egy hamis valóság.
– Az újságok hírül adták, hogy az Országimázs Központ pályázatán nyertes Happy End Kft. számos dokumentumfilmet fog készíteni, melyben a Széchenyi-terv által támogatott sikeres polgárokat ismerhetünk majd meg…
Kamondi: Ez a visszájára is fordulhat, mint a H-jel. Nehogy már a világnak Magyarországról a H, a kórház nemzetközi jele jusson az eszébe. Ha a kampányok a valóságot imitálják, az emberek valóságként élhetik meg a nekik sugárzott képet, és maguk is a kampány bábfiguráivá válhatnak.
Csillag: A gyakorlat nem új, voltak itt már három- meg ötéves tervek, és pozitív példák a filmvásznon…
– Ebben a népességben valóban erõsíteni kell az önbizalmat, a hitet, hogy többre képes… Talán a legnagyobb mozisikert aratta Kósa Ferenc Küldetés címû dokumentumfilmje, amely a kudarcokon átlépõ Balczó Andrást formázta amerikai típusú pozitív hõssé a Puskin mozi elõtt sorban álló nézõknek.
Kamondi: Ne felejtsük el, ezt a filmet akkor forgatta Kósa Ferenc, amikor Balczó éppen kiszorult a pályájáról, lovászfiúként dolgozott. Nem a gyõzedelmeskedõ kisember portréja az övé, hanem a hatalomból kitaszított hõsé, aki erkölcsi tartásával, küldetéses tudatával kerül morális fölénybe.
Csillag: Balczó „sikertörténetét” nem a hatalom és nem Kósa teremtette meg. A kreált valóságban felépíthetõk ugyan a karrierek, de a nézõ ezeket Tiborcként kommentálja majd. Egyébként forgattam sikeres emberekrõl is, és jó érzés volt csinálni, de sikert csak ott lehet felmutatni, ahol van. Igen, az embereknek vissza kell szerezni az önbecsülésüket, de úgy, hogy saját tapasztalásuk során jussanak hozzá.
– Filmjeik és általában a magyar dokumentumtermés láttán valóban szívszorító kép tárul a nézõ elé. Csupa lehajtott fejû, nagyon mélyen élõ emberrel találkozunk…
Kamondi: Nem szándékosan keresem a nyomort, forgattam már úgynevezett sikeres emberrõl is, aztán a film végén kiderült, nem is olyan sikeres a hõsöm. Nem valami betegesen felfokozott szociális érzékenységrõl van szó, legalábbis az én esetemben, hanem arról, hogy csak olyanokról tudok filmet csinálni, akik alig rendelkeznek önreflexióval. Nincs olyan képük önmagukról, amelyrõl azt gondolják, meg kell mutatni, le kell fényképeztetni általam. Az emberek hihetetlen profi nyilatkozókká váltak az elmúlt évtizedben. A kamera elõtti szereplésbõl nem az õszinteséget lesték el, hanem a képernyõn megjelenõ viselkedésmintákat építették be a gesztusvilágukba. Ahhoz a fajta dokumentarizmushoz, amelyet mûvelek, s amelynek gyökerei talán Jean Vigóhoz nyúlnak vissza, ilyen hõsök szükségeltetnek. Az ösztönös gesztusaik, a természetességük. És ilyen embereket általában nem a jó módban élõk, tanultak között találok.
– Nem sikerül-e felemásra a világról alkotott képük, ha a természetesség keresése okán csak a lelki szegények országában kutakodnak?
Kamondi: Sose akartam társadalomképet festeni. De ha végignézzük a Magyar tarka tizenvalahány részét, elég széles tabló rajzolódik ki a magyar valóságról, amelyben ott látjuk az értelmiségit, a sikeres üzletembert, a szakit, a lecsúszott senkit. Pedig nem tudatosan válogattam. És mégis, ha kellõ érzékenység és kíváncsiság vezérli a filmest, pontosabb képet állíthat ki így egy országról, mintha egy elhatározott szociológiai mintavétel mentén dolgozik.
Szekeres: Magam nem tapasztaltam, hogy csak gyermeki ártatlansággal élõk között találtam õszinte viselkedést. Sokkal inkább hiszek az alanyom és köztem kialakult emberi kapcsolatban, és ha ezt sikerült felépíteni, a legkülönbözõbb kaliberû embereket tudok megszólaltatni.
Egyébként talán másfajta indíttatást, másfajta generációt képviselek. 1995-ben kezdtem filmezni. Engem a hatalom, azok a nagyobb összefüggések, amelyek közösségeket rángatnak dróton, soha nem fölülrõl, hanem mindig alulról érdekelt. Soha nem volt közöm politikához, hatalomhoz, úgyhogy velük kapcsolatban nincsenek se jó, se rossz élményeim. Ezt szemlesütve mondom, mert a dokumentumfilmezés mindig feltételezett valamiféle ideológiai felvértezettséget. Számomra a film formanyelv, dramaturgia, stílus és gondolkodás. Nem büszkélkedhetem azzal sem, hogy betiltották volna a filmjeimet. Ami például most történik a filmes társadalomban, számomra értelmezhetetlen, nem tudom hová tenni, és nem is akarom. Engem mindig csak egyetlen ember sorsa érdekel, akivel történnek a dolgok, ezt akarom megmutatni, átélni és átéltetni a nézõkkel. Ezek a sorsok nem helyezõdnek bele semmilyen tágabb összefüggésbe.
Kamondi: Bennem sem volt soha semmilyen politikai indíttatás, amikor egy filmbe fogtam, még a betiltott filmem esetében sem.
– Azt hiszem rosszul, valószínûleg a napi pártpolitika szintjén használják ezt a kifejezést. Hiszen azzal, hogy megválasztják filmjük helyszínét, szereplõit, bemutatják körülményeiket, gesztusaikat, máris „politizálnak”, azaz véleményt mondanak a köz állapotáról a köz számára…
Szekeres: Igen, én mégis különbséget érzek a politikusság tekintetében is köztem és mondjuk Gazdag Gyula filmjei között.
Kamondi: Valóban, ezek a klasszikus dokumentumfilmek igenis mindig valamilyen viszonyításban, filozófiai rendszer tükrében vagy tagadásában mutatták meg a valóságot. Az én filmjeim nem úgy értelmezik tárgyukat, mint valami egységnek a részét, nem akarnak tágabb összefüggést felfedezni, hanem a valóságot a maga széttöredezettségében, értelmetlenségében próbálják meg dokumentálni.
Csillag: Persze, ez is politika. Így reflektálsz arra a világra, amiben élsz. Az 1989 elõtti idõkbõl fennmaradt jó filmek egyfajta ideológia, egyfajta kijelölt értékrenddel szemben ütköztették a maguk világlátását. Hát persze, hogy „politikus” filmek voltak. És sajnos a politika azóta sem vonult vissza az életünkbõl, tíz éve turkálnak egymás sebeiben, képtelenek elviselni a másik véleményét.
Szekeres: Pontosítanék, a hatalom mint politikacsináló tényezõ hiányzik a filmjeimbõl, szemben a hetvenes évekbeli alkotásokkal, amelyek szociális érzékenységükben a hatalommal szembeni meghatározottságukban képviseltek valamit.
Kamondi: Az értelmezhetetlen és manipulálatlan valóság, és annak bemutatása minden hatalom számára felháborító. Tehát ha nem a kurzusnak megfelelõ a kép, lehetséges, hogy nem ideológiai, hanem akár piaci megfontolások alapján is kikéri magának. Eszembe jut Gazdag Gyula Schirilla-filmje, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk, amelyben az égvilágon semmi nem történik, csak látunk egy pasit futni, és közben beszélni arról, mennyire szeret futni, és hogyan fogadják az emberek. A filmnek nincsen politikai szemszöge, ideológiája, csak felmutat egy jelenséget, és ez olyan módon volt felháborító, olyan módon fejezte ki a hetvenes évek eleji világ stupiditását, morbiditását, hogy rögtön tiltó-listára került. Pedig nem beszélt sem az elnyomó hatalomról, sem az itt tartózkodó oroszokról.
Csillag: Régen láttam ezt a filmet, de úgy emlékszem, azért Schirilla elég rendesen ráépítette a futását a „politikára”. A KISZ, a Párt meg Tanács ott várta Kenderesen.
– Hát persze, hiszen akkoriban általában a politikára építették az emberek a maguk hosszabb-rövidebb távú futásait.
Kamondi: Ádám, azt hiszem, a film értelmezésérõl beszél, és a saját korában kifejtett hatásáról. A Gazdag azért volt zseniális, mert a jelenséget a filmen belül nem értelmezte, csupán felmutatta. Egy kor politikai struktúráját vagy a hatalom gyakorlásának minõségét jellemzi, hogy a valósággal miképpen tud szembesülni. Mennyire fél tõle.
– És a millenniumi ünnepségek közepette vajon hogyan szembesülnek az Önök filmjeiben feltárulkozó nyomorúsággal, keserûséggel?
Kamondi: Nem tudom, de ezek a filmek biztosan nem használhatók kampány-alapanyagként. Ami egyébként nem minõsítést jelent, hiszen például Leni Riefenstahl tehetségesen ûzte ezt a mûfajt a harmadik birodalomban.
– A mai világban, persze, nem lehet már filmet betiltani, de lehet nem adni rá pénzt, nem bemutatni. Egyszer régen, Lindsay Anderson, akinek sok kötõdése volt Kelet-Európához, az operatõre is cseh emigráns volt, azt mondta, voltaképpen irigyli a régió filmeseit, mert a hatalmi szóval könnyebb szembeszállni, rengeteg mûvészi találékonyságra készteti az alkotókat, a pénz uralma azonban kikezdhetetlen. Közben mi is elérkeztünk a szabadság Kánaánjába, ahol csak a pénz az úr…
Kamondi: Mindig abban a világban rossz élni, amelyben éppen élünk. Régen is, most is állami pénzekbõl készítünk filmeket, akkor állami hivatalnokok, most kurátorok osztják szét a támogatásokat. Egy kapitális különbséget azonban érzek. Régen az történt, hogy elkészült egy film. Hagyták, hogy elkészüljön A tanú, vagy a Jeles-, a Gazdag-filmek, kifizették az alkotók gázsiját, és betiltották a filmet. Most meg nem készülnek el a filmek. Akkoriban a szellemi megsemmisítést mûvelték, most meg fizikailag lehetetlenülünk el.
Csillag: Az elmúlt tíz év összes politikai kurzusának a közös bûne, hogy nem veszi észre, addig Magyarország nem kap szerepet Európában, amíg nem teljesít valamiféle kulturális minimumot. És a kultúra része a politikai kultúra is. Amíg az uniós országok alapvetõ értékrendjének, a humanizmusnak alapfeltételei nem valósulnak meg, addig nem szabad csatlakoznunk Európához, illetve nem szabad minket oda beengedni.
Szekeres: Az a sajnálatos, hogy a hatalom-kép keveredik pénzzel, politikummal, kapcsolatrendszerekkel. Megfoghatatlanabb és nehezebb megoldásokat találni. Nehezebb valamilyen szempontból filmet csinálni, és nehezebb megszerezni a forrásokat.
Kamondi: A tõzsdérõl mondják, hogy a gazdasági élet barométere, a kultúra pedig egy ország mentális közállapotának jelzõje. Nem arról van szó, hogy milyen minõségû mûvek születnek, s bennük hogyan jelenik meg az ország, hanem arról, hogy mennyi alkotókedv mutatkozik, milyen mértékben van megteremtve a gondolkodás, az alkotás szabadsága, biztonsága. Ebben az értelemben az elmúlt tíz évben egy elnyújtott mohácsi vészt élünk meg. Átideologizált a kulturális élet, ami pedig a halála mindenfajta kreativitásnak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu