Csak ami valódi, az tud visszaforogni a természetbe; a mozgóképnél sincs másképp.
Dokumentumfilm. Van még olyan? Most jövök
a CirkoGejzírbõl a Doku' 2001-rõl, súlyosan
szép dolgokról, voltunk vagy hatan. Ez nem rossz szervezés,
ez végítélet.
Odamenni, mások balsorsába veszni, a jelek
szerint senkinek sem érte meg. Minek is végignézni,
hogy malaszttal teljes bürokraták miképpen szaggatnak
szét eleven családokat a Létszámleépítés
és Költségcsökkentés barbár isteneinek
áldozva, Isten, Haza, Család nagyobb dicsõségére.
Vagy mínusz öt fokra dermedni annak láttán, hogyan
él egy kászonújfalvi cigánycsalád bele
a vakvilágba, hogyan hervad el a szemünk láttára
egy vad, eleven élet, egy mosolygós, szilaj tizenéves
carmencita, mert a nagycsaládot fenntartó asszonyok elsilányult
férjei, bátyjai, öccsei arra vannak rákattanva,
mint a bicska, hogy szíre-szóra egymás vérét
vegyék, és nyolc-tíz év börtön után
se értsék, hogy ez így mégsem annyira férfias,
és nem is nagyon célirányos. Ez nem cigányozás
és nem is pesti roma romantika, ez tiszta beszéd: egy nép,
egy kultúra lassú, alattomos szétmállásának
dokumentuma. Súlyosbítva azzal, hogy a többségi
társadalom rothadása is bomlasztja õket. Aki nem hiszi,
hogy közös a sorsunk, az ereszkedjen alá hatvan percre
az Alagsorba, a lakótelepi gyerekek búvóhelyére,
a titkos lélekmélyre, az õszinteség nem annyira
sötét, mint inkább vakítóan üres
bugyrába, ahol már nincs is mit elveszteni, se ártatlanság,
se hevület, csak tátongó ûr a gyermekkor helyén.
És folytathatnám a sort, Csillag Ádám, Mohi
Sándor, Almási Tamás filmjei után Varga Ágota
Eksönjének játéktermekben felnövekvõ,
virtuális vérre szomjazó kiskamaszaival, vagy Kamondi
Zoltán uzsorás szellemtõl, "vállalkozói"
lendülettõl elsodort falujával, de nem teszem, mert
nem fesztivál-beszámolót írok, hanem halotti
beszédet.
Félreértés ne essék, nem
a szakmáét, hanem a nézõét. Vagyis a
magamét, mindannyiunkét. Nem vagyunk sehol. A Cirko öt
napra Pest szellemi epicentruma lehetett volna: nem lett. A határozat
vetítésén -- hetvenegynehányban -- az Eötvös
Klubban egy KISZ-tagkönyvet nem lehetett volna leejteni, annyian szorongtuk
végig, hogyan próbálja a sunnyogó hatalom (a
járási párttitkár, tanácselnök
és egyéb rosszakarók) lejáratni a veszteséges
termelõszövetkezetet felvirágoztató új
téeszelnököt. És nemcsak azért mert a filmet
dobozba zárták. Akkor az ideológia ködképei
ellenére színrõl-színre láttunk, mert
tudni akartunk arról, miben élünk.
Most tévé által homályosan
látunk. Nyugodtan le lehetne vetíteni valamelyik közszolgálatin
(pár éve az MTV megtette), a kutya se értené,
hogy ugyanaz a határozat van érvényben ellenünk:
a demokrácia jegyében a hatalom kényére tenni.
Le lehetne vetíteni, de nem lehetne megcsinálni, nincs az
a vállalat, szövetkezet vagy (több)pártalapszerv,
amely megengedné, hogy a kamera belelessen a legbelsõbb titkaiba,
ott kutakodjék a belsõ ruhatárban, s ami a legsúlyosabb,
lássa a kenetes, fensõbbséges, árulkodó
arcokat. Az a gyanúm, ma már a rendszerváltás
két nagy dokumentumát, az Ózd- és a Videoton-sorozatot
sem lehetne elkészíteni. Egy dolog persze, mit enged a politika,
s mit a gazdasági hatalom. Súlyosabb gond, hogy "mit kíván
a magyar nemzet". Kíméletlen és konstruktív
valóságanalízist biztosan nem. A Kádár-kori
magyar dokumentumfilm fellendülését az hozta el, hogy
volt megrendelõje. A fridzsiderszocializmust, a szerény gazdagodás
és létbiztonság programját ugyan a többség
elfogadta, de hogy cserébe az önálló ítéletalkotás
jogáról is lemondjanak, azt már sokak tûréshatárát
haladta meg. Az ideológiai rangra emelt kisszerûség
vitriolos kritikája nemcsak a betiltott filmek lopott vetítésein
töltötte meg a mûvházak, egyetemi filmklubok vetítõtermeit,
a dokumentarista játékfilmek, a Jutalomutazás, a Harcmodor
nézõszámai ma elérhetetlen álomnak tûnnek.
Mûvészet (és - folyton elfelejtjük
- a dokumentumfilm is az, nem talált tárgy) ott van, ahol
használni is lehet valamire. Ahol a sorsnak játéktere
van. Egyszerûbben: ahol sors van. Ahol csak a vegetálás
vagy a mókuskerék között lehet választani,
ott legfeljebb papíron vagyunk szabadok. A szocializmus a maga nagyon
szerény színvonalán (kiskert, kiskocsi, kiscsalád),
de mégiscsak megteremtette a személyiség luxusát.
Márpedig ahol egyéniség van, ott szükség
van szellemi és lelki táplálékra is. Nosztalgiára
persze semmi ok: már csak azért sem, mert nem vagyunk olyan
messze a szocializmustól; amiben tíz éve élünk,
az még nem a polgár-világ, csak a Kádár-kor
bûnhõdése. Nem születõben lévõ
társadalom, hanem a patyomkin-gazdaság, patyomkin-demokrácia
epilógusa. Az eltékozolt szabadsággal fizetjük
meg a Kádár-kori illúziók árát:
a legkellemesebb cellában is a rabléthez szoktunk.
Túl a szabadság illúzióján
- és innen a szabadság valóságán. Mindenekelõtt
ettõl kerül légüres térbe a klasszikus dokumentumfilm.
Nem adja meg közönségének, amire vágyik,
még mindig szabad emberekhez beszél, s nem sorstalanokhoz.
Idõrõl-idõre a szakma vagy a kritika fölröppenti
a gondolatot, az új idõknek új dokumentumfilmre van
szüksége, a régi módszer, a beszélõ
fejek realizmusa nem veheti föl a versenyt a pörgõs, dizájnos
új médiával. Szerencsére, mert amit a klasszikus
dokumentumfilm idõnként valóban elkedvetlenítõ
slampossága láttán követendõ példának
látunk, az épp az ellenkezõ irányba tart, mint
a "valóságföltáró" filmezés.
A stílus nem girland, hanem maga a mûfaj.
Az Eksönt vagy az Érintéseket épp a módszere
teszi mássá, mint a Fókusz vagy a Forró nyomon
bulvár-riportjait. A témáik - "zsaroló kamaszok
a játékteremben", "süket költõ és
a béna sportoló barátsága" - bõven beleférnének
a blickfangos televíziózás repertoárjába.
A stílusuk nem; ezek a filmek ott kezdõdnek, ahol a blikk-tévés
elcsomagolja a kamerát. A dokumentaristát a szeme láttára
feltáruló emberi sors érdekli, a bulvár-publicistát
a riportalany történetébõl "kinyerhetõ"
szenzáció. A Fókusz vagy a Forró nyomon mindent
lenyes, kivág, ami nem tartozik a tárgyhoz, a klasszikus
dokumentumfilm megõrzi a "felesleges" snitteket is, mert nem "tárgyat"
fényképez, hanem embert. A Blikk-riportban egy bensõséges
pillanat, egy személyes mondat benn nem marad (hacsak nem figyelmetlenségbõl),
a dokumentarista portréban ezek a röppenések, kis semmiségek
beszédesek, ezek beszélik el a történetet. Ha
a bulvár-igazság 1:5.000.000 léptékkel dolgozik,
akkor a dokumentumfilm kép és valóság aránya
mondjuk 1: 5.000-hez. A dokumentumfilmben az átalerek, a dûlõnevek,
a félmosolyok, a ráncok, ideges szemrebbenések is
láthatók.
A dokumentumfilm - épp, mert ennyire közel
megy - a sztárból is embert csinál. A látványos
bulvár-dokumentarizmus fordítva jár el, a leghétköznapibb
lényt is médiahõssé varázsolja. "Mindenkibõl
lehet sztár tizenöt percre" - bármelyik bulvár-tévémagazin
mottójául választhatná Andy Warhol ezerszer
elnyûtt aforizmáját. Amit egyébként csak
végletes naivitással olvashatni örömteli bejelentésnek,
civilizációs vívmánynak. Baljós varázsige
ez. Nincs rosszabb alku, mint negyedórányi csillogó
látszatéletért feláldozni a valódi egzisztenciánkat.
A sztárral ugyanez történik (csak nem tizenöt perce,
hanem életfogytig). A sztár - élõhalott. Hamisítvány,
az eredetinek leegyszerûsített mása. Éppen mert
közérthetõnek és sokszorosíthatónak
kell lennie, egyetlen pózba merevedve kell leélnie az életét.
A reality show köznapi hõse a szemünk láttára
veszti el embervoltát, s nemcsak azért, mert a kamerának
nyilatkozik, játszik, teszi magát, természetesen a
tévéhíradókból és szappanoperákból
ellesett gesztusokkal és frázisokkal, hanem mert a mûsorkészítõ
sem tekinti emberi lénynek, azonnal szemétbe dobja személyisége
legjava részét, csak azt tartja meg, s engedi adásba,
ami a riportalanyban közérdeklõdésre tarthat
számot.
Márpedig hírértéke annak
van, ami ritka. Hála - vagy inkább megvetés - a médiának,
ma már valóban mindenki lehet sztár, aki valamiben
kitûnik a többi közül. Persze most nem a filmcsillagokról,
Nobel-díjasokról, trónörökösökrõl
és hercegnõkrõl beszélünk, nekik jobban
meg kell dolgozni a hírnévért, hanem a tizenötperces
sztárokról. Minden ritkaság bekerülhet a varázsdobozba:
az még csak hagyján, ha valaki azért lesz híres,
mert fogával képes elhúzni egy kövekkel megrakott
teherautót, vagy puszta akaraterejével meghajlítja
a fémkanalat, ma már az is hír, ha valaki tizenévesen
idõskori cukorbetegségben szenved, vagy kétszáz
kilója miatt csak a lakásablakon át, tûzoltódaruval
tudják a mentõautóig elcipelni, vagy - uborkaszezonban
ez is megteszi - ha a scrabble-t nem játéktáblán,
hanem barátnõje pucér hasán kirakosgatott tésztabetûkkel
játssza. És ami a legvigasztalóbb (már akinek),
ha életünkben nem sikerült hõssé lennünk,
post mortem is lehetünk sztárok. Mondjuk, ha negyven kilométeren
át hurcol bennünket alvázán egy kamion, míg
térdbõl le nem vásik a lábunk, és el
nem kopik a csípõcsontunk, s nem marad más belõlünk,
mint egy véres torzó. (A példák a magyar bulvár-tévék
mûsoraiból valók. Ki bírná ezt fantáziával.)
"Nagyon ritka - mondja a helyszínre érkezõ tûzoltóparancsnok
-, hogy egy személyautó így beszoruljon egy nagy munkagép
alá." Naná! Azért nézhetjük fõmûsoridõben.
Különösen kegyetlenül elkövetett emberölés
(áldozat és gyilkos egy pár, akinek levágták
az ujjait metszõollóval épp akkora sztár, mint
aki ezt tette vele), szörnyû baleset, ritka betegség,
falusi pedofil, tanyasi bigamista, extrém kedvtelések, kedvenc
macska világkörüli útra hurcolásától
a gleccsersíelésig - több a kategória, mint a
Ki mit tud?-ban, s mind-mind képernyõképes. A beszélõ
fej, a régivágású dokumentumfilm persze nem
az. Maga tehet róla, miért nem veszi észre a dokumentarista,
mit keresnek a népek.
"Erényeink nem egyebek álcázott
bûnöknél" - írta egy élesszemû rokokó
francia. Jó nyom. Ahol az extrémitás ennyire kelendõ
árú, ott valószínûleg nem nagyon becsülik
azt, ami valóban eredeti. Az eredetiségre csak egyetlen igazi,
minden próbát kiálló sanszunk van, ha nem kevés
fáradozás, gyötrelem, tapasztalat, csalódás
és sikerélmény örvényeiben megforogva
személyiséggé tudunk válni. Ahol mindenki sztár,
ott senki sem az. Ahol ekkora kereslet van a meztelen, szemérmetlenül
kitárulkozó Sors látványára (a könnyekre,
a sebekre, a vérre, a roncsra, az üszkös romokra persze
gondosan rá zoomol a kamera, ilyenkor aztán nem felszínes),
ahol a tévé szappanoperáival, reklámjaival,
szenzáció-magazinjaival mind-mind egy óriás
sorspiacra szállítja a friss húst, ott abnormális
mértékben elfogyhatott a való élet. De hát
ki vethetné a kereskedõ szemére, hogy segít
a szûkölködõnek. Kérdés csak az, mit
szállít nekik. Merthogy a segítségnyújtás
módját már ötezer éve feltalálták:
úgy hívják - mûvészet. Nem beletörõdni
segít a sorsba, hanem megtanít úrrá lenni rajta.
Ami nem tud visszaforogni a természetbe - annak neve pedig: szemét.
És ilyesmivel - habár annyi mindent alább adtunk az
utóbbi idõkben - úriember ma sem kereskedik, szociofilmes
még kevésbé.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu