Steven Soderbergh minimál-költségvetésû filmje a korlátozások nélküli filmcsinálás szabadságának mámorában született.

Hollywood fennállásának kezdete óta generációk sora nyögte az Álomgyár büntetõkódexének nevezetes paragrafusát, mely a nagy kaliberû rendezõegyéniségek számára is bérmunkák készítésének kötelezettségét írja elõ saját „szerzõi” filmek forgatásának feltételeként. Ez manapság sincs másként, a kortárs amerikai mainstreamben több életmû is e dilemma jegyében formálódik. Mind közül tán Steven Soderbergh- a legizgalmasabb. A rendezõt nem csupán mûvészi kvalitásai avatják a mai amerikai mozi valóban emblematikus figurájává, hanem az a bensõséges viszony is, mely õt a fõsodorhoz és a független filmhez egyszerre fûzi. Soderbergh hozzáállása más, mint kollegáié, ugyanis szakított azzal a gyakorlattal, mely a bérmunkákban a személyes tervek realizálásához szükséges anyagi-szellemi tõke megszerzésének bázisát látja. Nála ebbõl következõen sokkal élesebb a határ saját és rendelt film között, mint pályatársainál: intellektuális értelemben vett kaméleontermészete megengedi, hogy milliókat felemésztõ szuperprodukciókat irányítson biztos kézzel, s ezekkel párhuzamosan minimál-költségvetésû független filmeket vezényeljen le. Soderbergh csupán egy alkalommal próbálta meg ezt a két attitûdöt közelíteni egymáshoz. Az életmû tengelyében az egyszerre kommersz és kísérletezõ Traffic áll, míg a két szélsõ pólus egyikén a rendezõ kézjegyét teljes egészében nélkülözõ Erin Brockovich, vagy az eredetibb mozdulatokat csak részben prezentáló opusok (A hegyek ura, Pusztító szenvedélyek, Mint a kámfor), a másikon pedig pedig az olyan személyes hangú darabok, mint a puritán kivitelezésû szex, hazugság, videó, a mérsékelten kísérletezõ Amerikai vérbosszú vagy a totális experimentalizmus bûvöletében fogant Schizopolis. Utóbbit Soderbergh néhány nap alatt ütötte össze barátaival, alig húszezer dollárból, és rendezõként, forgatókönyvíróként, operatõrként, sõt színészként is jegyzi a filmet. A Schizopolis a korlátozások nélküli filmcsinálás szabadságának mámorában forgott, a rendezõ a közvetlenül elõtte készült Pusztító szenvedélyek munkálatai alatt született frusztrációit igyekezett vele kiírni magából. Ennek megfelelõen mindennel kísérletezik, ami a mozgókép médiumában egyáltalán lehetséges: kimerevítések, gyorsítások, pattogós vágástechnikával utókezelt huzatos jelenetek körítik a nehezen követhetõ, zavaros történetet, melyet Soderbergh szappanopera-, melodráma- és vígjáték-panelekbõl, továbbá fiktív interjúkból és híradórészletekbõl gyúrt össze. A rendezõ – akit bevallása szerint a dada és a szürrealizmus is inspirált a film elkészítésénél – a Schizopolis csupa erre az útra tévedt identitást, csupa önmagából kizökkent figurát „láttat”. Az elsõ részben egy kishivatalnokot ismerünk meg, az eventualizmus nevû, és a scientológia karikatúráját nyújtó vallási-politikai irányzat terjesztésén ügyködõ cég alkalmazottját. A figurát a rendezõ alakítja, csakúgy, mint a második rész fogorvosát, aki titkos liezont folytat az elsõ epizódban megismert hivatalnok feleségével. A harmadik részben teljesen összekuszálódnak a szálak, szintén a rendezõ megformálásában (!) újabb szeretõk – egy japán, egy olasz és egy francia – bukkannak fel a színen, amolyan modern kori, újvilági haláltáncba oldva a zárlatot. Soderbergh ekkor – mint tette már a film elején is – kilép az üres nézõtér elé, udvariasan válaszol a fel sem tett kérdésekre, majd meghajol, és távozik. Pszichedeliába oltott one man show-ja véget ért.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu