Mik azok a cicerék? Egy operatõr filmemlékképei.
A hatvanas években a magyar film képi
megújulásának Ön volt az egyik fontos alakja.
Három évtizedes pályafutása alatt 38 nagyjátékfilmet
fotografált köztük jó néhány klasszikust
, az utolsót 1986-ban. Figyeli még a filmszakma eseményeit?
Már nem nagyon. Egyre több film készül
videóra, ami számomra nagyon idegen. Én még
ahhoz a generációhoz tartozom, aki szereti kézbe venni
a filmet. A kontroll-monitort sem értem. Számomra az volt
többek közt ebben a szakmában a legérdekesebb,
hogy a felvétel után egy ideig csak látens módon
létezett a kép. És amikor beültünk a rendezõvel
a vetítõbe megnézni a musztereket, láttunk
valamit, amirõl én tudtam a legtöbbet, de én
sem mindent. Mert nekem is okozott meglepetéseket az anyag, akkor
is, amikor már több évtizedes rutinom volt. És
ma már tudom, hogy szükségem volt erre a feszültségre,
noha rendkívül gyötrõ módon éltem
meg az ezzel járó magányt. Fõleg eleinte. Mégis,
azok a filmjeim érnek valamit a Hannibál tanár úr,
a Két félidõ a pokolban, az Angyalok földje,
a Hideg napok , amelyek a pályám elsõ évtizedében
készültek, s ahol ez a gyötrelem, ez a feszültség
nagyon erõs volt. Késõbb aztán jöttek
olyan forgatókönyvek, amik nem fogtak meg igazán. Ilyenkor
sem ront el semmit az ember, minden mûködik, csak éppen
a kép mintha üres lenne.
A hetvenes években készült filmjeire
gondol?
Igen. Azokból már hiányzik valami,
ami az elõbb említett feszültségbõl eredt.
S a folyamatos munkából. Aztán a filmgyárban
fellelhetõ szegényes technikából, amit gyakran
három-négy produkció között kellett elosztani.
Ha nem jutottam hozzá egy kránhoz, mert már diszponálták
mások, törnöm kellett a fejem, hogy mivel válthatnám
ki. S ilyen helyzetekbõl új megoldások születtek.
Hegyi Barnabás, akirõl sajnos kevés szó esik,
pedig az egyik legzseniálisabb magyar operatõr volt az ötvenes-hatvanas
években, nos õ azt mondta, hogy a magyar operatõröknek
a legnagyobb erényük a technika szûkösségébõl
fakadó lelemény. És ez nagyon nagy érték.
Tizenhét éve a szakmában volt
már, amikor elsõ filmjét, a Fábri Zoltán
rendezte Hannibál tanár urat fényképezte.
1939-ben kerültem a filmgyárba hogy miképp,
az külön történet. Egyébként protekcióval,
mert apám báró Villányinak volt a kertésze,
s neki részvényei voltak a filmgyárban. A báróné
pedig kitalálta, legyek operatõr. Én ugyan nem tudtam,
mi az, de nem tiltakoztam. Tehát bekerültem a filmgyárba,
és ott végigjártam az egész gyártási
folyamatot pozitív, negatív hívó, kopír,
trükk részleg , majd 1943-ban hívattak, és azt
mondták, hogy maga nagyon jó laboráns, de nem lehet
operatõr, mert nincs érettségije. Akkor nagyon megkönnyebbültem.
Laboráns vagyok, gondoltam, ez egy komoly szakma, szeretem csinálni,
minden rendben van.
S aztán épp azt a Hegyi Barnabást
váltotta le Fábri filmjeiben mint operatõr, akit egyik
legnagyobb mesterének tart. S aki a korszak egyik legfoglalkoztatottabb
operatõre volt. Többek közt a Körhintát is
õ fényképezte.
Engem egészen váratlanul ért,
amikor Fábri 1955-ben felkért a Hannibál tanár
úr fotografálására. Mondtam is a Barnának,
aki mellett az Életjelben és a Körhintában is
dolgoztam, hogy képzeld, ez az õrült Fábri ideadta
nekem a Hannibált, és azt hiszi, meg is tudom csinálni.
S akkor Hegyi Barnabás, aki rendkívül nyitott ember
volt, azt válaszolta. Ide figyelj! Aki ilyen régóta
a szakmában van, az sok mindent tud, amirõl nem is tudja,
hogy tudja. Vállald csak el nyugodtan! Az operatõr egyébként
másfajta rangban volt a harmincas-negyvenes-ötvenes években,
mint késõbb. Misztifikált szakma volt, amelybe még
a rendezõknek sem volt betekintésük. Hogy technikailag
mit lehet megcsinálni, az az operatõrön múlt.
A rendezõ a nagyon jó képességû operatõrnek
tulajdonképpen ki volt szolgáltatva, persze jó értelemben
is. Fábri képzõmûvész és színházi
rendezõ volt, de filmrendezõként tulajdonképpen
outsider. Ma ezt úgy képzelem, a Körhinta után
szétnézett, hogyan lehetne megszabadulni ettõl a
rendkívül tehetséges Hegyitõl, aki hallatlan
rutinnal, s rendkívüli képességekkel mûveli
a szakmát. S inkább kockáztatott. Mert egyébként
a Barna operatõri munkájával messzemenõkig
elégedett kellett hogy legyen. A Körhinta a táncát
tanítani lehetne.
Amikor Törõcsik Mari együtt forog
a kamerával? Tanítják is...
Igen, de abban nem az a nagyszerû, hogy együtt
forog, azt bárki megcsinálja én is megcsináltam
, hanem hogy a Barna azt egy dollynak nevezett szerkezettel vette fel,
ami nem arra találtak ki. Tehát az a mozgás ott attól
olyan zseniális, hogy Hegyi nem rendeltetésszerûen
használt egy szerkezetet.
Elsõ önálló filmje, a Hannibál
tanár úr szerintem az egyik legjobban fényképezett
filmje lett. Virtuóz stílusbravúr, amelyben a burleszkimitációtól
a bergmani álom-atmoszféráig sokféle hangulat
fellelhetõ.
Ez talán túlzás. De azt gondoltam,
hogy ha csak azokat az ismereteket használom fel, amiket tanultam
Hegyi Barnától, Eiben Istvántól , akkor
a munkám szimpla utánzás lesz. Ezért elhatároztam,
hazardírozni fogok, fölrúgok mindenféle szabályt.
Az Eiben-iskola szerint például egy portrénál
45 fokban kell lennie egy spotnak, jobboldalon pedig egy oldásnak,
aztán egy gégennek, és kell lennie egy élfénynek.
Ez a klasszikus megoldás?
Igen. Alkalmazták is, ebbõl soha nem
lehet baj, ma is mûködik. Én azonban rájöttem,
hogy az, milyen a fények vannak egy arcon, attól is függ,
milyen fények lehetnek a szereplõvel szemben, tehát
a kamera mögött. Ezek a fények a tárgyak, illetve
felületek reflexei. Ha mondjuk fehér felület, akkor egészen
más fényeket eredményez az arcon, mintha a sötét.
De hogy mi van mögöttem, illetve a kamera mögött, azt
senki sem látja. Következésképp felszabadíthatom
a fantáziámat, és azt csinálok a világítással,
amit akarok.
A Hannibál tanár úrral egy csapásra
a magyar operatõr céh tagja lett.
Volt olyan év, hogy öt filmet fényképeztem
egymás után. Minden korszakban van egyébként
egy-egy ilyen sztár operatõr. Akkor én az voltam.
Gondolom azért, mert látták rajtam a rendezõ
kollégáim, hogy nekem iszonyatosan fontos, amit csinálok.
S ettõl mindjárt nem érezték magukat olyan
magányosnak.
Talán épp ez a magyar operatõri
iskola lényege, hogy rendezõ és operatõr szétválaszthatatlan
szimbiózisban dolgoznak.
Mûködõ operatõrök egyébként
akkor összesen csak hatan voltunk. Eiben István, akinek 51-ban
a Dérynében a magyar filmgyártásban rendhagyó
módon kameramannja lehettem, a már említett Hegyi,
aztán Illés György, Forgács Ottó, Pásztor
Miklós és én.
Illés György is gyakran megemlékezik
Eiben Istvánról, mint minden magyar operatõr mesterérõl.
Õ tényleg az volt, nem mintha ambicionálta
volna, hogy bárki is a tanítványa legyen. Eiben a
fõiskola ideájával sem értett egyet nem is
igen tudtak belõle kihúzni a fõiskolások semmit
, mert botorságnak tartotta, hogy konkurenciát neveljünk
magunknak. Eiben már a háború elõtt hatalom
volt a filmgyárban. De õ akkor vált operatõrré,
amikor a felvevõgép még varázsszerkezet volt.
Az ötvenes éveiben járt, amikor kitalálták,
hogy legyek a kameramannja. A kameramann azonban csak a kompozícióval
foglalkozik. A világításért a fõoperatõr
felel. Mert a szakmának a fõtudománya, a rangos része
a hangulatteremtés, a világítás. Ám
amikor egyszer megkockáztattam, hogy a gépet a helyére
vigyem, Eiben nagyon leszúrt. Azt mondta: ne keseredj el hapsikám,
te egy nagyon jó kameramann vagy, de operatõr sosem lesz
belõled. Arra nem gondolt, hogy ha ott állok mellette filmeken
keresztül, óhatatlanul is ellesem a dolgot.
A Hannibál tanár úr után
nagyon sok rendezõvel dolgozott együtt. Fábrival többször,
Herskóval, Révésszel, Zolnayval, Makkal, Várkonyival,
a hatvanas-hetvenes évek legjelentõsebb rendezõivel.
Felteszem, igen különbözõ volt mindegyikük viszonya
a képhez.
Hogy egy rendezõnek mi köze van a képhez,
az nagyon változó. Huszáriknak, aki képzõmûvész
képességekkel rendelkezett, vagy Fábrinak, aki festõ
és díszlettervezõ volt, nyilván több köze
volt, mint másoknak. A legtöbb rendezõ egyébként,
akivel dolgoztam, sosem nézett bele a felvevõbe. De nem minõsít
egy rendezõt, ha a vizualitása nem olyan, mint egy operatõré.
Egyébként az, hogy egy film miképpen néz ki,
a takarítónõn is múlik. Most szándékosan
túlzok, csak azt akarom ezzel mondani, hogy végül is
a film minõségét a csapattagok határozzák
meg. De a vizualitás is sajátos dolog. Nekem például
nagyon rossz a vizuális memóriám, ezt azonban csak
akkor mertem bevallani, miután tucatnyi filmen túl voltam
már. S emiatt állandóan ki kellett mindent újra
találnom. Nem tudtam a saját sablonjaimat alkalmazni, mert
nem emlékeztem, korábban hogyan csináltam.
1962-ben az Angyalok földje volt az elsõ
film, amelyért operatõri díjat kapott. Késõbb
jó néhány díjat nyert még itthon és
a világban is. Kossuth-díjjal is elismerték a munkásságát.
Sok díjat kaptam, valóban lent vannak
valahol a pincében , de számomra azok az igazán értékes
díjak, amit a szakma adott. A kritikusok díja és a
két Balázs Béla-díj. A jó film ugyanis
mindig jól van fotografálva. A nézõ pedig soha
nem fogja azt mondani, hogy láttam egy rossz filmet, de az operatõri
munka zseniális volt.
Elõfordult-e késõbb, hogy túlságosan
sokat tudott valamelyik fiatal rendezõhöz képest?
Zolnay például fiatalabb volt nálam,
de az õ tudása igen speciális volt. Viszont rengeteg
dolgot nem volt hajlandó megtanulni. Rendkívül jó
kapcsolatteremtõ képessége volt. S valójában
nem tudta elviselni a pontosan megtervezett, hibátlanul kivitelezett
színészi munkát, a filmjeiben ettõl próbált
megszabadulni.
Ezért tudott színészeket és
amatõröket együtt játszatni. Iglódi a Hogy
szaladnak a fákban olyan természetes, akár egy civil.
Egyébként a lexikon szerint ebben a filmben ön forgatókönyvíróként
is közremûködött.
Csak annyiban, hogy ez az én történetem.
Zolnayt és Módos Pétert ketten írták
a filmet elvittem Sárszentmihályra, a szülõfalumba.
És ott elmeséltem nekik a gyerekkoromat. A nevelõ
öreganyám figurájából lett a Kis Manyi
alakja, Bánhidi a nevelõ öregapám, Iglódi
pedig én vagyok. Nem a karakter, de a szituáció...
Az, hogy egy fiatalember hosszú idõ után visszamegy
a falujába. Zolnay egyébként nagyon érdekesen
dolgozott, mert azt szerette, ha mindenki belebeszél a forgatókönyvbe.
Ha a hivatalsegéd beleszól, azt is meghallgatta volna.
Az operatõr a lehetõ legnagyobb szabadságot
élvezhette Zolnay mellett.
Igen, de végül csak azt fogadta el, amivel
egyetértett. Kétségtelen, a mai producereknek nem
volna a kedvence. Nem szeretett leírni semmit amit viszont leírt,
azt nem tartotta be. Hasonló tulajdonságokkal rendelkezett,
mint én. Ha el is terveztem a felvétel elõtt, hogy
miként fogom operatõrileg megoldani a jelenetet, akkor is
állandóan az járt a fejemben, hátha nem ez
a legjobb. Hogyan lehetne másképp? S míg ez a fajta
feszültség megvolt bennem, addig úgy éreztem,
a képnek is feszültsége van.
Ideális alkotópáros voltak. Nem
sajnálta, hogy a Fotográfiát Zolnay már Ragályi
Elemérrel csinálta?
Nem, mert a Fotográfia az improvizációnak
már az a szférája, ami nekem nem megy. Kínosan
érzem magam, ha azt látom, hogy egy ember irritálva,
zaklatva van a kamera által. A végeredmény már
tetszik, de amíg oda eljutunk, hogy a Pali azt a fickót megdolgozza...
Van-e, volt-e tanítványa ?
Nem tudok erre mit mondani. Tanítványa
csak annak van, aki tanít a fõiskolán. Egyébként
Máthé Tibor fekete-fehér filmjeirõl sokszor
úgy érzem, mintha õ rokonom lenne. Az én huszadik
századom nagyon tetszett. Gratuláltam is neki. Szerintem
õ rá tudja tartani a lényegre a gépet, és
nem törõdik azzal, mi van még. Én ezt a
Hegyi Barnától tanultam meg. Mert a film 2500 vagy 3000 méteres
kép, különbözik minden más mûvészettõl.
A nézõnek öt vagy tíz másodperce van,
hogy megértse a fõ történést, hogy emocionálisan
érzékelni tudja, amit közölni akarunk vele.
Gyakran mondtam Romvári József díszlettervezõnek,
mennyire sajnálom, hogy abból a sok mindenbõl, amit
õ felépített, nem minden fog látszani. A miliõ,
a háttér csak azért van pontosan felépítve,
hogy a képen kívül is hasson a dolog. Elképzelésem
szerint ha csak nincs a háttérnek valami egészen
speciális funkciója csak azért kell egy jelenethez,
mert nem tudom kihagyni.
Ennek az operatõri eszménynek valószínûleg
a Hideg napok a legnagyszerûbb megvalósulása.
Ezzel kapcsolatban van egy történetem.
Kovács Andrással a Hideg napok elõtt nem dolgoztam.
Õ pedig, ismerjük, olyan rendezõ, aki verbalitás
nélkül nem szeret filmet csinálni. Mondtam is neki,
egyszer határozd el, hogy csinálsz egy szentimentális
filmet. A Hideg napok elõtt gondoltam, készítek egy
próbafelvételt a gyárban a fõvilágosítómmal,
a zseniális Bolykovszky Bélával, hogy megmutassam
az Andrisnak, hogy néz ki egy kép, amit operatõr csinált.
Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Meg volt
a felvétel, beültettük az Andrist a kisvetítõbe,
de õ egyre idegesebben forgolódott, majd azt mondta: mik
ezek a cicerék? Mondanom sem kell, Bolykovszky majdnem sírva
fakadt. Én viszont abban a pillanatban tudtam, hogy ilyen pontos
instrukciót rendezõtõl még nem kaptam. Ebbõl
megértettem, hogy a Hideg napokban valami egészen mást
kell csinálnom, mint eddig. Végül oda jutottam, hogy
úgy kell ezt a filmet leforgatnom, mint egy grafikát. Fehér
és fekete lesz, még szürke sem lesz benne. A cella falának
fehérnek kell lennie, s nem lehet a filmben egyetlen szokásos
effekt, még ablak sem.
A Hideg napok cellajelenetei olyanok, mintha nem is
lennének bevilágítva.
Pontosan. Ez mondjuk már egyértelmûen
szakmai kérdés, amitõl egyébként a fõvilágosítónak
is égnek állt a haja, mert ez a film csak szórt fénnyel
van világítva. A cellában olyan az a négy szereplõ,
mintha rá volna ragasztva a falra. És úgy mozognak,
hogy nincs árnyékuk. Szép feladat volt, kínlódtam
is vele sokat. S lám egy ilyen mondat, hogy mik azok a cicerék,
meghatározhatják egy film egész világítási
stílusát.
Fontos felfedezés volt ez a hatvanas években
világszerte. Zsigmond Vilmos mesélte, hogy hollywoodi karrierjüket
Kovács Lászlóval együtt nagymértékben
köszönhetik annak a ténynek, hogy õk tudtak szórt
fénnyel világítani, s az akkoriban születõ
realistább történetekhez ez kellett. Ám ha az
ön pályájára gondolunk, nagy utat tett meg mondjuk
a Dérynétõl, az Eiben féle cicerés
díszítõ dramaturgiától a Hideg napokig.
Lehet ma már Eibent lesajnálni, de ha
valaki azt megtanulta, amit õ tudott, akkor már csinálhatott
utána szórt fényt, meg akármilyen fényt.
Mert Eiben tudta, hogyan kell egy térben a világítás
szerkezetét felépíteni úgy, hogy aztán
ott a színész a feladatnak megfelelõen mozoghasson.
Ez aztán sematikussá vált nála, de ez már
más kérdés. Akik utána jöttünk, mindezt
megtanultuk tõle. Megtanulta Illés, megtanultam én
is. De fölismertük, hogy nem szabad õt utánozni.
Az akkori nyersanyagok érzékenységi szintje egyébként
összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt, mint ma. Csak magas
fényekkel lehetett dolgozni, tehát egy éjszakai jelenetet,
mondjuk egy szobát, ahol egy szál gyertya ég, szinte
verõfényben vettünk fel, annyi lámpa kellett
hozzá. Szakmailag sokkal nehezebb volt egy stimmungot, egy hangulatot
elõállítani, mint most.
Az operatõrt mindig választják,
õ csak a legritkább esetben választ. Ragályi
kesereg mindig ezen a céda sorson. Fábrival sok nagyszerû
film után megszakadt a kapcsolata. Szabad tudni, miért?
Mert épp elvállaltam egy elsõ
filmes rendezõ munkáját, amikor jött Fábri,
és szólt, hogy Firinc, három hét múlva
kezdünk forgatni. Én pedig kénytelen voltam nemet mondani.
Egy elsõ filmes rendezõt nem mondhatok le. Fábri azonban
ezt nehezen bocsátotta meg... Ugyanígy maradtam le az Egy
szerelem három éjszakájáról is. Elígérkeztem
másnak, s akkor Révész György is nagyon megsértõdött.
Olyan is volt, akit esetleg került?
Talán túlzás, hogy kerültem,
de Keleti Márton például többször felkért,
s én mindig valahogy kisiklottam a kérések elõl.
Végül épp az utolsó filmjét, a Csínom
Palkót csináltuk együtt. Valahogy úgy éreztem,
nem nekem valók a filmjei.
Aztán érdekes eset volt, amikor az Angyalok
földjét megcsináltuk, s a párt szervezett egy
közönségtalálkozót Angyalföldön,
hogy mit szólnak az igazi munkások a filmhez. El is mondták
a hibákat ez amolyan Angi Vera effektus volt. Ott volt Kassák
Lajos is. Oda ült mellém, a felesége pedig megkérdezte,
volna-e kedvem filmet csinálni Kassákkal. Én meg elhárítottam,
mert valahogy annyira valószínûtlennek tartottam az
egészet.
A következõ operatõr generáció
Ragályi, Koltai, Kardos Sándor számára
a hetvenes években beinduló dokumentarista hullám
volt a nagy iskola, és a Balázs Béla Stúdió
felszabadult légköre. Ön is csinált egy nagyszerû
dokumentumfilmet a magyar faluban akkoriban lábra kapó kriptaépítési
divatról, amely tejesen a BBS szellemében fogant, s Jankura
Péter jóvoltából gyönyörû portrék
találhatók benne.
Kripták a címe, a falumban, Sárszentmihályon
forgattuk. Egyébként a Dokumentum Stúdióban
készült, Bokor Péter adott rá pár száz
méter nyersanyagot. Oberhausenben elnyerte a katolikusok díját.
Tudom, hogy a színes filmjeit kevesebbre tartja,
mint a fekete- fehéreket.
Az Életbe táncoltatott lányt szeretem,
mert az egy mese. De valójában abban is a feketét
kedvelem igazán. Ilyen mélyfekete egyetlen színes
filmben sincs. Abban a filmben sok helyen csak díszletjelzések
vannak, vagy fekete háttér, de az a háttér
nagyon fekete. Pedig millió lámpa ment körülötte,
a drapériáról mégis minden fény le volt
véve. Nem volt egyszerû megcsinálni.
Lehet hogy a legértékesebb szakmai elismerést
ezért a filmért kapta: Cannes-ban, a legjobb technikai kivitelezésért
járó díjat.
S ebben az a vicc, hogy semmi különleges
technikát nem használtunk. Világítással
oldottunk meg mindent.
Úgy látszik, mégsem csak a pályája
elején kísérletezett.
Nem jó szó a kísérlet,
mert abban az is benne van, hogy talán nem sikerül. Egész
pályám során a szorongásaim egyik oka mindig
az volt, hogy ebben a szakmában nem lehet kísérletezni,
hiszen minden kísérletnek túl nagy a kockázata.
Ugyanakkor csak kísérletezni érdemes. A kísérletnek
azonban olyannak kell lennie, hogy ha nem sikeres, akkor legyen úgy
elrontva, hogy az használhatatlan. Mert ha elfogadják, akkor
jaj neked!
Egyik legérettebb filmje az Elveszett paradicsom.
Olyan céltalan passzázsokkal van teli, mint amit Antonioni
Di Venanzóval csinált. Ekkor már nem biztos, hogy
mûködik, amit Hegyitõl tanult: a lényegre kell
tartani a gépet. Éppen az lett bizonytalan az új típusú
dramaturgiában, hogy mi is a lényeg.
Szerintem ez akkor is mûködik. Mindig lehet
tudni, mi a lényeg. Egyébként Makk is az a fajta,
aki soha nem biztos abban, hogy amiben épp vagyunk, az tényleg
jó-e. Meditatív permanenciában van õ is végig
a forgatás folyamán. És improvizál, változtat.
Makk egyébként végképp nem olyan, hogy belenézne
a felvevõbe.
Makk zseniális színészvezetõ
hírében áll. De az operatõrnek is sajátos
kapcsolata van a színésszel, amihez meg gyakran a rendezõ
nem fér hozzá.
Ezzel kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy a legtöbb
esetben füllel is kell fotografálni. A rendezõ és
a színész közötti együttmûködésnek
lesipuskás tanúja voltam. Nem tudtam volna e nélkül
megoldani a feladatom. Sohasem értettem, hogy Hegyi Barnabást
ez egyáltalán nem érdekelte. A régi filmkészítési
szisztémában az operatõr diktálhatott a színészeknek,
s õk nem tiltakoztak e regula ellen, sõt. Nézze meg
Mezei Máriát akármelyik filmjében. Mondja a
szövegét, és közben nem mozdul a feje. Én
dolgoztam vele, s mindig úgy kezdte: Mondd meg nekem, melyik
az én lámpám! De én ezzel soha nem értettem
egyet. Mert nem korlátozhatom a színész szabadságát.
Törõcsik Mari, akivel sok filmben dolgoztam (Édes Anna,
Vasvirág, Elveszett paradicsom), például nagyon sokat
segített, mert õ már a próbán is azt
akarta megvalósítani, ami majd a végkifejlet lesz.
A színész a mozgáspróbán csak jelzi,
hogy majd hogyan oldja meg a jelenetet, de Törõcsik kezdõ
színésznõként ugyanazzal az átéléssel
csinálta a próbát, mint a jelenetet. S ezáltal
nekem helyre rakta a lámpákat.
A hatvanas években a hagyományos filmelbeszéléssel
együtt szinte teljesen felbomlottak a képkészítés
hagyományai. Rendkívül sok újítás
terjedt el az operatõri munkában. A kézbõl
felvett jelenetek, a sok külsõ, az eredeti helyszínek,
a hosszú beállítások. Figyelte a külföldi
kollégákat, Coutard-t, Di Venanzót, Carlo di Palmát?
Nem jellemzõ. Volt, amikor tetszett egy-egy
megoldás, de például a 8 és fél, ami
csodálatos film, számomra tele van érthetetlen slendriánságokkal.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu