A sziget foglya
La Veuve de Saint-Pierre – francia, 1999. Rendezte: Patrice Leconte. Írta: Claude Faraldo. Kép: Eduardo Serra. Zene: Pascal Estéve. Szereplõk: Juliette Binoche (Madama La), Daniel Auteuil (Kapitány), Emir Kusturica (Neel Auguste). Gyártó: France2/France3/Ephitéte. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 107 perc.

Saint Pierre-en nincs guillotine. Egy ilyen aprócska, párszáz lakosú francia-kanadai sziget az 1850-es években nem oly fontos, hogy az államhatalom jelképe, a véres karriert befutott, a forradalom által rendszeresített „humánus gyilok”, a nyaktiló ott „állomásozzék”. – Józan ésszel el sem képzelhetõ, hogy szükség lehet rá. Azután a józan ész megcsalatik. Gyilkosság történik a szigeten – szükség van a nyaktilóra.
Neel Auguste-nak, a halálra ítélt gyilkosnak van még néhány hónapja – addig élhet, míg a messzi Martinique-rõl Kanadába érkezik a gyarmatról gyarmatra bolyongó vándor kivégzõszerszám, s végre fejét vehetik.
A bûnös a maroknyi helyõrség parancsnokának õrizetére bízva várja, hogy sorsa beteljesedjék. A hosszú várakozás alatt a Kapitány és gyönyörû felesége, Madame La felügyelik a lassú, egyszerû, szemlátomást jólelkû férfit, s a községi elöljárók heves tiltakozása ellenére gyakorlatilag szabadon engedik – a szigetrõl nem távozhat úgysem –, ezer porkolábnál ugyanis gondosabban õrzi a jeges óceán.
Neel August fogsága idején, a nyaktiló árnyékában sokszorta több jót tesz mint amennyi gaztett terheli számláját. Ám hiába billen javára jó és rossz mérlege, s hiába válik a sziget legnépszerûbb emberévé, akinek gyakorlatilag mindenki hálával tartozik, az ítélet már kimondatott, a törvény rendje merev, hajlíthatatlan, nem ismer sem kegyelmet, sem méltányosságot. Madame La és a Kapitány mindent megtesznek védencük érdekében, ám hiába. A rend a törvény õrének szembeszegülését csakis zendülésnek láthatja, és kétszeres dühvel sújt le rá. Nemcsak Neel Augustöt éri utol az elkerülhetetlen végzet, hanem a Kapitány is áldozatul esik a kísérletnek, hogy a földi igazságszolgáltatás rozsdás mérlegét az égihez igazítsa.
Gyönyörû film A sziget foglya. Arról szól, amirõl szólni érdemes: rosszról és jóról, reménytelenségrõl és reményrõl.

Patkánymese
Rat – ír, 2000. Rendezte: Steve Barron. Írta: Wesley Burrowes. Kép: Brendan Galvin. Zene: Pete Briquette és Bob Geldolf. Szereplõk: Pete Postlethwaite (Hubert), Imelda Stauton (Conchita), Frank Kelly (Matt), David Wilmot (Spratt). Gyártó: UIP. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 93 perc.

Ha apánk egyik pillanatról a másikra patkánnyá változik, elég nagy gondban vagyunk. Kapkodunk fûhöz-fához, nem tudjuk mi illik, mi nem. Komoly esélyünk van rá, hogy a legalaposabb illemtankönyvben sem találjuk, hogy ilyen esetekre mit ír elõ az etikett.
Steve Barron szolid ír kisvárosi környezetben játszódó vígjátéka mintegy villanófénynél szembesít bennünket, nézõket a nem túl valószínû, ám a látottak alapján nem is kizárható eshetõséggel: a nyakló nélkül vedelt sör hatására egy nap apánk minden elõjel nélkül patkánnyá változhat.
Ha netán így alakul, tulajdonképpen kevésszámú lehetõség közül választhatunk. Ha az áldozat zsémbes felesége vagyunk, akkor a biztonság kedvéért toljuk le jó alaposan, káráljunk naphosszat, és hányjuk szemére a nyavalyásnak, hogy direkte a mi bosszantásunkra tette, amit tett, csak hogy hírbe keverjen a szomszédok elõtt.
Ha az áldozat papnak készülõ fiául szemelt ki bennünket a balsors, akkor törjünk felette pálcát, sõt törjünk a patkány-atya vesztére. Elvégre mindennek van határa, felfoghatjuk úgy is, hogy nemzõnk hirtelen és alattomos átváltozásával mintegy a mi vesztünkre tört, sötét árnyat vetvén bontakozó jövõnkre – még az sem biztos, hogy az embert ilyen hendikeppel egyáltalán felszentelik! –, ergo inkább vesszen atyánk, mint karrierünk, és inkább mi öljük meg õt, semmint bennünket a szégyen. Ha a rágcsáló leánya vagyunk, szólaljon meg bennünk a lelkiismeret, szívünket szorítsa szánalom, tegyünk meg mindent sorsverte papánk pátyolására, oltalmazzuk a nemtelenül életére törõ más családtagok orv terveitõl. Ha netán nagybáty vagyunk, a család esze és mentsvára, akkor igyekezzünk megtalálni az arany középutat, s próbáljuk az észszerûség keretei közé szorítani a merõben ésszerûtlen történéseket. Számûzzük rokonunkat a családi fészekbõl, hiszen patkány a lakásba nem való, ám számûzetése helyén hagyjunk egy zakót, zsebében a buszpénzzel, mert ki tudja…
Végül, ha lézengõ újságíróvá alázott bennünket az élet, olyanná, aki e képtelen eseményben és annak a tényfeltáró zsurnalisztika eszközeivel történõ hiteles rögzítésében élete nagy lehetõségét orrontja, akkor költözzünk be a családhoz, és vegyük kezünkbe a kormányrudat – formáljuk a valóságot saját szánk íze szerint.
Wesley Burrowes forgatókönyve nem hagy lehetõséget kihasználatlanul. A patkánypapa körül forgolódó családtagok, rokonok és haszonlesõk a kivételes pillanat fényében megmutatják igaz valójukat. Ez a komédia nem fergeteges. Csak jóízûen kesernyés: igazi.
Nevetésünket egy pillanatra mintha elnyomná a színpad szélérõl közönségére pillantó szatíraíró kurta megjegyzése: „Magatokon röhögtök.”
Van tanulság is. Ne feledjük: ha apánk patkánnyá változik, viselkedjünk körültekintõen. Olyankor aztán tényleg rajtunk a világ szeme.

Az élet csodái
A la verticale de l’été – vietnámi, 2000. Rendezte és írta: Anh Hung Tran. Kép: Mark Lee. Zene: Ton That Tiet. Szereplõk: Tran Nu Yen-khe (Lien), Nguyen Nhu Quynh (Suong), Le Khan (Khan), Ngo Quang Hai (Hai). Gyártó: Arte France Cinéma/Hang Phim Truyen/Lazannec Films/Le Studio Canal/ZDF. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 112 perc.

A forgalmazó tenyérbemászóan giccses magyar címet választott, nem is hinné, milyen helyesen. Errõl a bosszantóan szépelgõ filmrõl némi csodálkozással tudok csak szólni. Csodálkozom, hogy a vietnami rendezõ, aki elsõ, többszörös fesztiválgyõztes, világot meghódító filmjében (A zöld papaya illata) lélegzet-elállító finomsággal kerülte el a szépség ábrázolásánál ott ólálkodó olcsó giccset, most finomságot mímelve pancsikol a langyos, habfürdõs vízben. Csodálkozom, mert fesztiválgyõztes és világhódító második, másfajta filmjében (A riksás fiú) is tehetségesen és ügyesen lavírozott a hatásvadászat és sokkoló realizmus közti sávban. Most sajnos megint más, „emelkedettebb” igénnyel Európának készített filmet.
Színpompás, „finom”, lassú látvány. Selymek, aranyhalak, zöld kertek. Afféle Rózsadombnak néztem a helyszínt, mely a film szerint Hanoi volna. Három nõvér mindennapjait látjuk egy teaházban. Mindegyikük titkot rejteget, és anyjuk halálának évfordulóján talán szembenéznek titkaikkal meg elfojtásaikkal. A teaháznak a legidõsebb a tulajdonosa. Másikuk férje író, aki egyszercsak repülõre ül, és az ezer kilométerre levõ Saigonba (Ho Shi-minh-város) utazik, hogy ott elegáns szállodába költözve fejezze be készülõ regényét. A nõvérek, férjeik, üzletfeleik és a magántulajdonú teaház vendégei franciául beszélnek, a déli fõvárost régi nevén, csak Saigonként említik, sõt, egyszer mellékesen mások „vállalat-alapításáról” is szó esik. Figyelemreméltó gondok, mormoltam, és röpke félóráig azt hittem, hogy talán a hatvanas években, még a háború elõtti idõkben járunk, és a láthatóan polgári jómódban élõ teaház-família akkor települt haza Párizsból – nem is sejtve, hogy jön majd a vietkong. A vörös lobogós vietkong valóban jött, többmillió áldozatot követelõ, hosszú és diadalmas felszabadító háborúval, amelynek az volt a célja, hogy Vietnam földjén délen, Saigonban se lehessen az embernek magántulajdona, teaháza (vállalata meg pláne), és írókat csak az állam fizethessen, utaztathasson és pénzelhessen, valamint küldhessen átnevelõ táborba. Nagyot tévedtem: a saját költségén luxusszállóban dolgozó író napjainkban vívódik mobiltelefonon. Mit szólna Ho Si-minh és a sok bozót-komisszár ehhez a modern, újmódi kommunista Vietnamhoz? Avagy talán már a filmnek ez a külsõ, valósághûnek szánt rétege, felszíne is hamiskodó? Ilyen a mai Vietnam polgári-értelmiségi rétegének mindennapja, életmódja, vagy csupán annyira igazi, mint ahogy itt mindenki franciául cseveg, szinkronnal vagy anélkül?
Nehéz a válasz: fogalmam sincs a vietnami társadalomról. Nekem ugyan kicsit büdös ez a hamis francia filmekbõl idetévedt regényíró (bár, ha a Vogue-magazin saigoni munkatársa, akkor reálisabb, csak vajon miért nem mondja?), de Az élet csodáit nem társadalomtudományi hitelesség okán tartom émelyítõnek. Ettõl még mûvészi értelemben igaz lehetne. Sajnos nem az, mert lélektani titkok mögött a szappanoperák kliséi rémlenek. Nem az, mert a csendes képsorok fényesre lakkozott szemléletrõl, ál-valóságról árulkodnak; nem az, mert a családi rejtelmek, akár fény derül rájuk, akár nem, feledhetõek és érdektelenek – szépelgõ és hamiskodó filmes ábrázolásmódjuk miatt. Az egész olyan, mintha egy értelmiségi utazóiroda finomkodó propaganda-mûve volna: csak semmi politika, felejtsük el, más idõk járnak: inkább a mindennapok giccse. Finom máz alatt vastagon: belefér egy Courts-Mahler-es ízû „Senki szigete” is a déltengerek képesmagazin-öblén (vagy hogy’ is), ahol egy házasságban megszürkült idõsödõ férfi ifjú és tiszta élettársra talál. A nézõ meg jajdeszép filmre.

Miss Julie
Miss Julie – angol, 1999. Rendezte: Mike Figgis. Írta: August Strindberg drámája alapján Helen Cooper. Kép: Benoit Delhomme. Zene: Mike Figgis. Szereplõk: Saffron Burrows (Julie), Peter Mullan (Jean), Doyle Kennedy (Kristin). Gyártó: Moonstone Entertainment. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 97 perc.

Mike Figgis valamit félreértett. Strindberg 1888-ban írt Julie kisasszonya a drámatörténet klasszikusa, de nem klasszikus, hanem modern dráma, egyetlen konfliktusra, egyetlen, novella-terjedelemben megfogalmazható gondolatsorra épülõ egyfelvonásos. Nem alkalmas alapanyag arra, hogy kitöltsön kilencvenhét percet a filmvásznon. Hiszen minden, ami történik benne – a grófkisasszony és a lakáj szerelmi jelenete és Julie kisasszony öngyilkossága –, a drámában, a színpadon nem látható. Az igazi „történés”, az úr és a szolga, a nõ és a férfi kapcsolatának és a kapcsolat minden lehetséges árnyalatának finom megjelenítése és ádáz ütköztetése a dialógusban bomlik ki. A kosztümös és természeténél fogva naturális film a szerelmi jelenet, a lefejezett madár, a környezet, a tárgyak, az arcok közelre hozásával félreérti a dráma Strindberg által büszkén hangoztatott naturalizmusát, mely elsõsorban a lélek põreségét jelenti. Ezt a põreséget, a szenvedélyek fellobbanását, a vonzódás és taszítás, a gyengédség és kegyetlenség villódzását a szavak hordozzák, amit filmen is csak kitûnõ színészek tudnának megjeleníteni. A feladat meghaladta Saffron Burrows képességeit, aki a szépségén kívül szinte semmi mást nem mutat meg a szerep érzelmi gazdagságából, bármilyen közelrõl nézhetjük is arcát. A film még azt a pikáns adottságát sem használja ki rendesen, hogy fejjel magasabb a „szolgánál”, férfi partnerénél, akit a Nevem, Joe-ból ismert Peter Mullan alakít meggyõzõen, bár kissé színtelenül.

A mexikói
The Mexican – amerkai, 2001. Rendezte: Gore Verbinski. Írta: J. H. Wyman. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Brad Pitt (Jerry), Julia Roberts (Samantha), James Ganolfini (Leroy). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 123 perc.

Gore Verbinski alighanem sok Tarantino- és Rodriguez-filmet nézett, merthogy A mexikói cselekményvezetése, dramaturgiai fordulatai, dialógusai a mestereket idézik. Groteszkbe hajló, fekete road movie: kaktuszok árnyékában és istenháta mögötti poros csehókban bonyolódó történetünk antihõse csetlik-botlik, ha öl, tévedésbõl teszi, amúgy pedig mindent elszúr, mindent összekuszál. Brad Pitt adja, bohókásan, kevés hitellel, éppen csak elmegy. A fõszereplõ-választás nem tett jót a filmnek, hiszen Julia Roberts sem nyújt meggyõzõt, s mintha szépsége is fakulna az évek múlásával. A többiek, elsõsorban az érzelgõs pszichopatát alakító James Gandolfini, valamint az epizodisták annál jobban vizsgáznak, legyenek somolygó-mosolygó mexikói hivatalnokok, profi, de valamit mindig elrontó bérgyilkosok, piti maffiózók.
Az események a Los Angeles–Las Vegas–Mexikó háromszögben kacskaringóznak, párhuzamos szálakon, az elején dinamikusan, aztán, nagyjából a film kétharmadánál túlpörögnek, kiszámítható unalomba fúlnak. Hiába a poénok: hallottunk már efféléket, hiába a stílusparódia: láttunk már ilyesmit. Mindez egy õsrégi, míves munkával világra hozott, gyönyörû pisztoly miatt. Még ölni is más érzés vele – hinnénk, csakhogy a nemes szerszám lépten-nyomon megtréfálja az éppen aktuális tulajdonost. Átok ül rajta, nem szeplõtlenül, bûnben és vérben, vadromantikus szerelem tiltott gyümölcseként fogant. Kísért a múlt, a titkok nyitját csak kiválasztottak lelhetik meg… Meglelik, s boldogan élnek, ha meg nem halnak.

15 perc hírnév
Fifteen Minutes – amerikai, 2001. Írta és rendezte: John Herzfeld. Kép: Jean-Yves Escoffier. Zene: Anthony Marinelli és J. Peter Robinson. Szereplõk: Robert De Niro (Fleming), Edward Burns (Warsaw), Kelsey Grammer (Hawkins), Karel Roden (Slovak), Oleg Taktarov (Fazgul). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 120 perc.

Robert De Niro újfent megmentett egy filmet, pedig a papírforma szerint unnunk kéne. Mostanában akármerre nézünk, õt látjuk: vígjátékban grimaszol, igaz történetben ráncolja a homlokát, mesefilmben adja a gonoszt. Még bosszantóbb, hogy filmjei – melyeknek egyre többször producere is – nem átallnak boldog véget érni. John Herzfeld (a jó-emlékû Két nagy a völgyben direktora) filmjében De Nirón kívül minden mellékes. Laposra koptatott a média-kritika, halovány a krimi-szál, a furcsa pár – a tapasztalt rendõr és a fiatal tûzoltó – túl hamar és túl simán érik össze, New York-ot fényképezni pedig már egy ideje turistáknak való feladat, plusz pont nem jár érte. A rendezõ sem állt a helyzet magaslatán; úgy fest, maga sem tudta mit forgat: krimit vagy szatírát? Mindez a nézõ számára is rejtély marad, mint ahogy az is, hogy ki a film igazi fõszereplõje és mi a vezérfonala. Second-hand ebben a filmben minden, kivéve De Nirót, aki mintha megelégelte volna a saját gyártásban készülõ középszert, és játszani kezdett: áll egy tükör elõtt és elpróbálja, milyen szavakkal fogja megkérni kedvese kezét. Csak õ van, egy fürdõszoba-tükör és az arcjátéka. Alig néhány perces átvezetés egy rutinszerûen grandiózus robbantás és egy forgalmi dugóban lezavart üldözés között. De Niro helyzetgyakorlatot ad elõ, egy középkorú férfi kamaszos zavarát. Tökéletesen. Egy mesterember gondosságával bánik az eszközeivel, nem rendez nagyjelenetet, mintha csak magának játszanak, gyakorlásképpen. A színész magánszáma kirívó, túl jó ehhez a mozihoz. De Niro egyébként a film utolsó negyedére eltûnik a vászonról, s vele együtt maradék reményeink is szertefoszlanak. Maradnak a szokásos pózok, a tanítható mozdulatok, a petárdák és a poénok. Ha producer lennék, én is így csinálnám.

A pók hálójában
Along Came a Spider – amerikai, 2001. Rendezte: Lee Tamahori. Írta: James Patterson regényébõl Marc Moss, Kép: Matthew F. Leonetti. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Morgan Freeman (Alex Cross), Monica Potter (Jezzie), Michael Wincott (Gary), Dylan Baker (McArthur). Gyártó: Paramount Pictures. Forgalmazó: UIP-Dunafilm. Feliratos. 104 perc.

Nem mondhatnám, hogy lélegzet visszafojtva vártuk Alex Cross felügyelõ visszatértét, de tagadhatatlanul volt fantázia James Patterson detektívregény-hõsének sorozatsztárrá való elõléptetésében. A gyûjtõ (Kiss the Girls) címet viselõ elsõ Cross-krimi vártnál nagyobb sikere azt jelezte, hogy a szokvány képlet (magasan kvalifikált, borzongatóan perverz sorozatgyilkos – briliáns elméjû, pszichológus-detektív – csinos koronatanú) ellenére a nyomozó-figura felkeltette a nézõk érdeklõdését. Afro és amerikai, középkorú és középosztálybeli, Buddha-nyugalmú és nem utolsósorban Morgan Freeman játszotta – az érdeklõdés tehát korántsem volt alaptalan. Majd most – gondolhattuk –, az újabb elborult elme (ezúttal egy gyerekrabló) utáni nyomozás során megtudjuk, ki viseli a tetszetõs ballonkabátot és a kifogástalan ízlésre valló öltönyt, honnan a sztoikus póz és mibõl táplálkoznak a mélyenszántó gondolatok. A csúcsra járatott röntgengépként fixírozó tekintetrõl nem is beszélve.
Minthogy egy jól mûködõ franchise (lásd Batman-filmek, Sikoly-széria) minden producer koronájának ékköve, nehezen magyarázható, hogy még csak kísérlet sem történt a Cross-univerzum kitágítására. Marad a helyszínrõl-helyszínre autózó, arctalan kirakatbaba, a jelmeztervezõre áthárított jellemrajz. A technikai profizmussal palástolt nemtörõdömség mindenen átüt. Nincs valódi tét, nincs imádni valóan perverz szörnyeteg. Van viszont kezdeti várakozás (az elsõ húsz perc gördülékenysége reményt keltõ), lemondó legyintés és van nekünk Michael Wincott, a gyakorlott gonosz és Morgan Freeman, aki ezúttal producerként, azaz a bevételek elosztásában is érdekelt. Szeretném azt hinni, velünk együtt õt is felültették.

Húgom, nem húgom
Say It Isn’t So – amerikai, 2001. Rendezte: James B. Rogers. Írta: Peter Gaulke és Garry Swallow. Kép: Mark Irwin. Zene: Mason Daring. Szereplõk: Heather Graham (Jo), Chris Klein (Gilly), Orlando Jones (Dig), Sally Field (Valdine). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 96 perc.

Attól még, hogy egy film cselekménye azzal indul: az egyik fõszereplõ levágja a másik fülét, mi akár még jól is érezhetnénk magunkat a nézõtéren. Lehetne egy jó krimi, egy jó horror, egy jó thriller, esetleg egy jó vígjáték.
Ez nem az. Se nem krimi, se nem horror, se nem thriller, se nem vígjáték. A legnagyobb gond azonban az, hogy még csak nem is jó.
A cselekmény egy esküvõ körül forog. A Fiúnak meg kellene akadályozni a Lány esküvõjét. Mert az máshoz akar hozzámenni. Mert a Fiúhoz nem lehet. Mert az a saját testvére. Legalábbis azt hiszi. Pedig nem. Ezért aztán a Fiú, mihelyst rájön arra, hogy a Lány mégsem a húga, õrült rohanásba kezd az országon át, hogy útját állja a lagzinak. És képtelen levakarni magáról a vérfertõzés vádját.
Ettõl még akár lehetne egy jó road movie, egy jó kalandfilm esetleg egy újkori pikareszk.
Ez nem az. Se nem road movie, se nem kalandfilm, se nem pikareszk.
Persze ha valaki elég elõvigyázatos, és a stáblistáról okosan lenézi a producerek nevét – a legfontosabb funkció az amerikai filmek száz, az európai filmek hetven százalékában –, illúziók nélkül fog beülni a nézõtérre. A Farelly-testvérek ezúttal a háttérbõl gondoskodnak a megszokott váladékmennyiségrõl, rosszul vagy rosszkor mûködõ zsigerekrõl és a mindezekbõl adódó számtalan kacagtató helyzetrõl. Ez utóbbiak illusztrációjaként csak annyit, hogy az egyik állandó humorforrás a filmben egy beszélõgépre kötött nyomorék, akinek nyálképzõdéses gondjai étkezés közben meghatványozódnak.
Szóval ez a film sokféle lehetne. Megrázó, szellemes, felüdítõ, elgondolkodtató, merész, tabudöntögetõ és szórakoztató. Akár. Lehetne kitûnõ. Lehetne jó. Vagy lehetne közepes legalább.
Nem az.

Talpig majom
Monkey Bone – amerikai, 2001. Rendezte: Henry Selick. Írta: Kaja Blackley és Sam Hamm. Kép: Andrew Dunn. Zene: Anne Dudley. Szereplõk: Brendan Fraser (Stu), Bridget Fonda (Julie), Rose McGowan (Kitty), Whoopi Goldberg (Halál). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 93 perc.

Henry Selick Majompofája a filmkészítés izgalmas határsávjában helyezkedik el, ráadásul a hagyományos mozgókép és az animáció párhuzamos alkalmazásával a tudatalatti misztikus mélysége felé tör. Nagy lehetõség, amellyel megkerülhetõ a kamera átkozott pontossága, ügyesen ki lehet bújni a felettes én-ként mûködõ mindenható gépezet uralma alól. Olyan alakok léphetnek színre, amelyeket a felnõtt világ infantilisnak gondol, ám e rosszul leplezett féltékeny gesztus mögött mindig ott az irigység: a félelem a gyermeki képzelet irracionális gazdagságától. Az animáció pontosan itt száll partra, azonnal kitûzi zászlaját, és a kreativitás nevében birtokba veszi az új, ismeretlen területet.
A Majompofa azonban nem szolgál rá az elõre megszavazott bizalomra. Idétlen fõhõsünk, Stu képregény-rajzoló, aki egy még idétlenebb baleset következtében – felfújható óriás-majom okozza vesztét – kómába esik. Az öntudatlan állapot azonban csak látszat, ugyanis míg teste a sopánkodó menyasszony társaságában a kórházi ágyon hever, Stu a saját rajzai teremtette fantáziavilágba zuhan, ahol képregényének kulcsfigurája, egy pimasz majom társaságában keresi a menekülés lehetõségét. Selick itt remekel: az Alsóvárost benépesítõ groteszk, az álom-logika szerint összegyúrt zombie-hadsereg láttán talán Freud is elégedetten csettintene. Ám bármilyen alaposan kidolgozott, sziporkázó képi univerzumba kalauzolja nézõjét, a Majompofa, nem képes letérni a forgatókönyvnek nevezett fércmunka csapásáról. Megint a szokásos lemez: bárgyú poénok mentén a sekélyes végkifejlet felé…
Selick a Karácsonyi lidércnyomással magasra rakta a mércét, ám akkori szerzõje, Tim Burton nélkül csak egy összecsapott majomkodásra futotta. A legjobb volna az egész bandát beíratni Svankmajer tanár úr szemináriumára!

Lábad között
Entre las piernas – spanyol, 1998. Rendezte: Manuel Gómez Pereira. Írta: Yolanda Garcia Serrano. Kép: Juan Amorós. Zene: Bernardo Bonezzi. Szereplõk: Victoria Abril (Miranda), Javier Bardem (Javier), Carmelo Gómez (Felix), Sergi Lopez (Claudio). Gyártó: Aurum/Bocaboca/DMVB Films. Forgalmazó: Másképp Alapítvány. Feliratos. 120 perc.

Manuel Gómez Pereira rendezõ bosch-i víziója a média és a filmes társadalom világbordélyába helyezi hõseit: Mirandát, egy éjszakai rádiós mûsor közremûködõjét, Javiert, a híres forgatókönyvírót, producert. Victoria Abril és Javier Bardem lubickolnak a „kétlelkû emberek” szenvedélyes filmtörténetében, ahol a szexfüggõk csoportos analízise ideális terepnek bizonyul az õrület eufóriájának, a rothadás és vonzerõ aberrált, hihetetlenül bizarr, ám mulatságos megjelenítésére.
Nihilizmus, zsibongás, a kierõszakolt „történés” – mint életanyag – vad körtánca, akár a halálba menõk bolondos bálja.
Felháborodást és lelkesedést vált majd ki a Lábad között. Minden egyes kép szikrázó, könnyû formában élvezhetõ, szuverén. Végig mulattató az idealista romboló-ösztön elkerülhetetlen paradoxona. Félelmetes az „álarcos menet”, ahol a szerelem: mûkedvelõ elõadás, ahol minél bemocskoltabb az élet, annál magasabbra értékelik, ahol a hírnevet a bûn növeszti meg. Petrarcával szólva: „Minden, ami jó, tönkrement ott, elõször a szabadság, aztán a nyugalom, az öröm, a remény, a szeretet: a lélek óriási veszteségei.”
Errõl szól a film.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu