A melodrámának hadat üzenõ francia film farkasbõrbe bújt.

Guy Endore amerikai szépíró 1933-ban megjelent kulcsregényében, a Párizsi farkasemberben a Szajna-partra álmodta kettõs természetû hõse drámai kalandjait. A késõbbiekben a történet a témában készült temérdek filmes feldolgozás elsõszámú mintájául szolgált, Endore-ból keresett hollywoodi forgatókönyvíró lett, de mozinézõ Párizsban farkast csak jó hatvan évvel késõbb, Anthony Waller Egy amerikai farkasember Párizsban címû közepes mûfajparódiájában láthatott.
A fantasztikum nem tartozik a francia film kedvenc témái közé. Az elsõsorban elegáns melodrámákra, rabló-pandúr thrillerekre és komikus sztárok jutalomjátékaira szakosodott francia filmgyártás csak ritkán merészkedik a mesék titokzatos, szigorú narratíva helyett markáns képek sorozatából építkezõ világába. Ha születtek is nagyhatású, mûfajteremtõ filmek, mint például Louis Feuillade Vámpírok címû némafilmje a hõskorból, vagy az õrült orvos-filmek prototípusa, a Georges Franju rendezte gyönyörû Szemek arc nélkül, ezek egymagukban álló remekmûvek. Az európai mozi nagyhatalma mindössze két olyan alkotóval büszkélkedhet, akinek pályáját a valóságtól való elvágyódás látomásos megfogalmazása következetesen, mûvészi programként kíséri végig. Egyikük a költõi ihletettségû álom-filmjeirõl is híres Jean Cocteau, a másik pedig az idõben és megítélésben Cocteau-tól jókora távolságra esõ, leszbikus vámpír-elégiákat készítõ Jean Rollin.
Ebben a barátságtalan közegben két új film megjelenése – farkassal a fõszerepben – kitüntetett pillanat. Még ha a farkasbõr csupán álruha is, és a mese felett végül gyõz a józan ész, a két fiatal rendezõ, megszabadulva a hagyomány koloncától, a képi varázslat nevében hadat üzen mindannak, amit hazája mozijában öregesnek és unalmasnak talál.

*

Lionel Delplanque a fiatalabb: a Mélyen az erdõben – két sikeres rövidfilm után – az elsõ nagyjátékfilmje. Egyetlen helyszínen játszódó, kevés szereplõs kamaradarab, mûfaját tekintve pedig horrorfilm, – és rokonszenves karakánsággal nem is akar másnak, többnek látszani.
Az ismerõsnek ható történet egy fiatalokból álló színjátszó csoport kegyetlen véget érõ vendégjátékáról mesél. A vidéki kastély ura unokája szórakoztatására hívja meg a társulatot, ám Piroska történetének gonosz farkasa az elõadás után véres vadászatra indul, és egy sor szörnyû halálesetnek kell bekövetkeznie, mire végül lehull a jelmez, és leleplezõdik a beteg lelkületû gyilkos.
Delplanque filmjét siheder fõszereplõi láttán a Sikoly egy kissé kései leszármazottjának gondolná az ember, de az amerikás külsõ csak álca. A Mélyen az erdõben nem a Halloween- vagy a Péntek, tizenharmadika-sorozatok trükkjeit hasznosítja újra, hanem egy másik horror-tradíciót követ, ráadásul halálosan komoly arccal, a rajongó alázatos elkötelezettségével.
Az aktuális tinihorror-hullám kényelmes alkotói az egyszer már jól bevált horror-jelenetek kényszeres felemlegetéséhez általában beérik Hitchcocktól, Carpentertõl vagy Sam Raimi-tõl vett idézetekkel, épp ideje volt hát, hogy valaki felfedezze magának a terrorfilmek nem kevésbé nemes európai hagyományát. Ugyan Delplanque is idéz a Psychóból, Raimi Gonosz halottakjából, de még Lynch-tõl is, jól látszik, hogy legtöbbet a mûfaj olasz remekeibõl tanult. Ezért merészebb és izgalmasabb is: nem szégyellõs, ha szexrõl van szó, az erõszakot pedig már-már patologikus érdeklõdéssel filmezi. Milyen kár, hogy Dario Argento nem tartozik az ismert filmmûvészek közé. A Mélyen az erdõben bevallottan Argento-hommage: az olasz formalista sokk-rendezõ thriller-korszakának jellegzetes stílusában készült.
A sárga borítóval megjelenõ bûnügyi regények nyomán giallo-nak nevezett olasz thriller a hetvenes években élte virágkorát. A tettes utáni nyomozás klasszikus dramaturgiáját ez az új almûfaj az önzés mindent átható, beteges légkörével, sorozatos gyilkosságokkal és szabados, sokszor bizarr erotikával korszerûsítette. A stílus egyik csúcsteljesítménye Argento 1976-ban készült Mélyvöröse. Delplanque ezzel a filmmel játszik Brian de Palmaként: átemeli a gyilkost kísértõ gyermekkori trauma motívumát, a végtelenül stilizált, haláltáncszerû gyilkosságokat, sõt az erõs alapszínek uralta képi világot is. Már a nyitó jelenetben úgy köszön be, mint Argento: ahogy a fekete bõrkesztyûs gyilkos megfojtja a kisgyermekének mesét olvasó anyukát, az annyira eltúlzott, kegyetlen és a legapróbb részletig kidolgozott, hogy akár a Mélyvörösbõl végül kimaradt jelenet is lehetne.
Feszes és izgalmas film a Mélyen az erdõben, egy technikailag igen felkészült rendezõ munkája, tele jól megkomponált képekkel, szellemes kameramozgásokkal és egyfajta megkapó, morbid játékossággal. Argento világa az ódon kastély klasszikus horrordíszletében elevenedik meg, olyan jól ismert szereplõkkel, mint a környéket rettegésben tartó sorozatgyilkos, az õrült tudós és deformált asszisztense, no meg a koktélnak némi hazai ízt is kölcsönzõ trampli nyomozó. Hogy saját kútfõbõl mire telik Delplanque-nak, az remélhetõleg már a következõ alkalommal elválik. Ám addig mindenképp érdemes a bizalomra, mert okos, szerény, és ha lop is, kifinomult ízléssel választja meg, honnan.

*

A Farkasok szövetsége egészen más típusú mozi. Hatalmas költségvetéssel készült kosztümös kalandfilm vágtató lovasokkal, fûzõbe préselt dámákkal, király ellenes összeesküvéssel és sok-sok kung-fuval. Christophe Gans rendezõ a francia film e tekintélyes múlttal rendelkezõ és nagy becsben tartott mûfaját képregényes felfogásban, távol-keleti színekkel formálja saját képére.
A XVIII. században vagyunk. Szörnyû fenevad járja a francia vidéket és szedi áldozatait elsõsorban a védtelen asszonyok és gyermekek soraiból. Nagy a riadalom nemcsak az egyszerû nép, de az arisztokrácia körében is. Az udvar a király természettudósát küldi az eset kivizsgálására, aki indián segítõjével igyekszik végére járni a rejtélynek. A tudomány elkötelezettjeként kétségbe vonja a vérengzõ óriásfarkas létezését, és számos akadály és sötét fondorlat ellenére két és fél óra elteltével meg is találja a megfejtést. A haladó eszméket támogató királyi hatalom megdöntésére szervezkedõ klerikális csoport öltözteti ijesztõ maskarába az idomított farkast, hogy a pusztítást tehetetlenül szemlélõ hatalom ellen hangolja a népet.
Mi másról is szólhatna a felvilágosodás korában játszódó történet, mint a babonák és a ráció, illetve a hit és a tudomány harcáról? Természetesen gyõz a józan ész, a nézõ pedig csodálkozik: a sokszor lélegzetelállító jelenetekben elbeszélt elõkészítés alapján valamivel több furfangra számított a megoldásban.
Kisebb a meglepetés, ha ismeri Gans eddigi pályafutását. A francia módi szerint filmkritikusból lett rendezõ elsõ munkája a három H. P. Lovecraft-történetet elmesélõ, tévéízû és említésre alig érdemes Necronomicon egyik gyengébb epizódja volt, majd a manga-átirat Könnyezõ harcos következett. Itt Gans mûvészi elképzelései már a maguk teljességében mutatkoztak meg. A jellemrajz és a cselekményvezetés képregényes banalitásával megelégedõ rendezõ minden energiájával a formára koncentrál. Az elegáns, ugyanakkor roppant látványos képi világ megteremtésére irányuló igyekezetében hajlamos a túlrendezésre, sokszor hivalkodó beállításai, fényesen csillogó képei és beteges vonzódása a lassított felvételekhez a videóklip-esztétikához kevésbé edzõdött szem számára ízléstelennek tûnhetnek, ám ötletekben tobzódó hozzáértése és lehengerlõ dinamikája vitathatatlan.
Gans a Könnyezõ harcos kung-fu világbajnokból lett fõszereplõjét, Mark Dacascost jakuza bérgyilkosból mohikán fegyverhordozóvá változtatja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy színésze kivételes képességeit ezúttal is kamatoztassa a vásznon. A kiszámítható történetbe izgalmat csempészõ keleti harc-jelenetek mátrixos koreográfiát idéznek, de Gans mentségére szolgál, hogy már a Könnyezõ harcosban is igen szakszerûen alkalmazta ezt a valójában Tsui Harktól ellesett hong-kongi akció-akrobatikát.
Nincs új a nap alatt. A Farkasok szövetsége bizony a Sátán kutyájának története, még akkor is, ha Conan Doyle nevét hiába keressük a stáblistán. Sherlock Holmes-ból jóvágású udvari tisztviselõ lett, Dr. Watsonból az utolsó mohikán, de Gans van olyan ügyes, hogy végül a klasszikus krimi is csak egy a legváratlanabb helyekrõl gyûjtött építõkockák közül: jelentõsége éppen annyi, mint a cooper-i indián-romantikának, a bravúros akcióknak, a hangulatosan párás–sáros képeknek vagy az X–Men-csapat Rozsomákjának karmaival verekedõ harcosoknak, hogy a pimasz Alien-idézetrõl ne is beszéljünk.
Kár, hogy a digitalizált fenevad végtelenül ügyetlen, és a téma-halmozásban súlyát veszti jó néhány fontosnak szánt történés, miközben a film jó fél órával lesz hosszabb a kelleténél, de a Farkasok szövetsége így is méltó társa a kosztümös-misztikus filmek utóbbi idõben készült legjobbjainak. Lehet, hogy a nyomozás nem annyira izgalmas, mint A rózsa nevében, az atmoszféra nem éri el a Pupi Avati rendezte Bûvös Árkánumét, és a képi világ kevésbé markáns, mint az Álmosvölgy legendájában, de gyermeki összevisszasága helyenként egészen elbûvölõ, és mindig tartogat valamit a szemnek.
A fõgonosz szerepében megjelenõ Vincent Casselrõl a Dobermann ugrik be. Nem az állatbarát tematika miatt, hanem mert az is értéktelen rágógumi volt egyfelõl, ugyanakkor bátor állásfoglalás is a narratíva mindenható uralmával szemben. Igazi látványcentrikus mozi, amibõl Amerikában lehet, hogy tizenkettõ egy tucat, de Franciaországban egyelõre felforgató tettnek számít. Nem véletlenül adta Jan Kounen rendezõ a francia filmmûvészetet jelképezõ Cahiers du Cinema-t vécépapír gyanánt egyik szereplõje kezébe. Harsány gesztus, de félreérthetetlenül jelezte: elég volt az olyan filmekbõl, ahol Catherine Deneuve és Gérard Depardieu hosszasan vacsoráznak egy hangulatos belvárosi étteremben.
 

Farkasok szövetsége (Le Pacte des Loups) – francia, 2001. Rendezte: Christopher Gans. Írta: Stéphane Cabel. Kép: Dan Laustsen. Zene: Joseph Lo Doca. Szereplõk: Samuel Le Bihan (Gregoire de Fronsac), Mark Dacascos (Mani), Vincent Cassel (Jean-Francois), Emilie Dequenne (Marianne). Gyártó: Canal+/TF1/Natexis. Forgalmazó: Best Hollywood Kft. Feliratos. 142 perc. Mélyen az erdõben (Promenons-nous dans les bois) – francia, 2000. Rendezte: Lionel Delplanque. Írta: Annabelle Perichon. Kép: Denis Rouden. Zene: Jérome Coullet. Szereplõk: Clotilde Courau (Sophie), Clément Sibony (Matthieu), Vincent Lecoeur (Wilfried), Denis Lavant (Stéphane). Gyártó: Cofimage 11/Gigames3/Canal+/Studio Images 6. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 90 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu