Norman McLarentõl a Simpson családig az animáció õrzi avantgárd jellegét – és felnõtt közönségét.
„Once upon a time” – írja egyik rajzfilmje elejére
Tex Avery, az amerikai gyerekek népszerû rendezõje,
azaz, hogy „Hol volt, hol nem volt”. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás
Tengeren túl egy nagymúltú, nagyjelenû amerikai
és kanadai animációs mûvészet is. Rajzfilm
mázsaszám gyártódik fent említett helyeken
– aki hallott már Walt Disneyrõl, Cartoon Networkrõl
harangozni, tudja mirõl beszélek –, de igazán rangos,
a szórakoztatás mellett mûvészi kvalitásokat
is hordozó mû ezek töredéke csupán. Nos,
épp ez utóbbiak bemutatását vállalta
fel a nemzetközi hírû Varga Budapest Animációs
Stúdió két hónapon át a váraljai
Lucia Laura Caféban. A mindig színültig telt ház
bizonyította, hogy a fiatalok körében is töretlen
a rajzfilmekért való lelkesedés, ezt mind tizenhetedik
évét taposó fiamon, mind hatvanötödiket
nyüvõ önmagamon is bizonyítva látom. Mindig
izgatott a film formanyelvének tágítása, élõ
és animációs filmelemek keverése egy munkán
belül, gyorsítás, lassítás, megsokszorozás,
a filmszalag közvetlen karcolása és millió más
(egyszer jómagam még álló téglalap alakú
film tervét is dédelgettem); az az ív, ami Dziga Vertovtól,
Fernard Légertõl a mai legjobb videóklipekig terjed.
És – vágjunk témánk közepébe –
amely ív egyik kiemelkedõ csúcspontja az elõször
fõiskolás koromban látott, és itt a Caféban
most újra végigélvezett kanadai illetõségû
Norman McLaren (1914–1987) életmû volt.
Csak néhány példát említek.
Fantázia színekre (1949): Oscar Peterson zongorajátékának
ritmusára karcolt, festett, folyatott, lefröcskölt film,
maga a nyersanyag, a sokpercnyi, tehát sok-sokméteres filmcsík,
amelynek végeredménye vetítéskor egy mozgalmas,
izgalmas capriccio színekre. Szomszédok (1952): az elõbbihez
képest ez már játékfilm. Két élõ
szereplõ két rajzolt házacska elõtt összevész
egy virágon, a „nékem szaglik”-on. („Péter és
Pál tudjuk nyárban…”) Egyre irdatlanabb gyorsított
bunyójuk során teljesen elvadulnak, azaz afrikai harci festéssel
lesz tele mindkettõjük arca, házuk és a kerítés
romhalmazzá válik, õk maguk is, az egymást
szó szerinti agyonverésig. Pázsitos sírhalmukra
a közben kettõvé szaporodó virág szeretetteljesen
felkúszik. Ismerõs? Mindenesetre, ez a nyolcperces íziben
Oscar-díjat kapott. Igen mulatságos viszont a Nyitó
beszéd (1961): maga McLaren mester ünneplõben, színpadon,
függöny elõtt a közönséghez szeretne
szólni, de nem tud. A mikrofon elhajlik, lebukik, a magasba szökken,
mindenhol hajlandó lenni, csak a száj elõtt nem, a
segítségül hívott létra szintén
fellázad, szolidáris a mikrofonnal. A tehetetlen szónok
ekkor fogja magát, és egyszerûen beugrik nagybõgõ
híján a mögötte lévõ filmvászonba,
és jól teszi, az elmaradt mondandó („Üdvözlöm
Önöket”) azon nyomban számos nyelven (többek között
magyarul is) egyszerûen tipográfiával kiíródik
e vászonra. Pas de deux (1968): tökfekete háttér
elõtti balett-kettõs, ahol a mozdulatsorok emléke
is tovább él a képen, mint két gyönyörûen
mozgó Síva istennõ; ahol a megsokszorozott karok,
lábak, fenekek egy-egy sajátos ornamentikájú,
lírai fekete-fehér grafikai kompozíciósor részeivé
válnak.
Ezeknek a munkáknak és lengyel társaiknak
akkoriban, tehát szocializmusunk idején, nálunk a
„kísérleti” (vagyis nem a megkívánt „realista”)
film címkéjét kellett viselniük, ami, már
akkor is tudtam, teljes hülyeség: az a festmény, rajz,
vers, zene, film, amelyet alkotója közönség elé
enged, felvállal, már nem kísérlet, hanem kész,
érett mûalkotás, bármilyen szokatlan formanyelvûnek
tûnik is. Ez fokozottan igaz Norman McLaren mûveire.
*
Ifjabb, szintén kanadai kollégája,
Marv Newland filmjeit egy másik esten ismerhettük meg. Õ
már cseppet sem lírai alkotó, az abszurd, sõt
morbid humor, az ostorcsapásszerû csattanó, a harsány
elrajzolás és a merész színek sokkal inkább
jellemzõek rá. Felütése 1972-bõl Bambi
találkozása Godzillával, amely sajátos A Szépség
és a Szörnyeteg-variáció egy perc stáblista
után fél perc alatt -- a törékeny kis õzgida,
Bambi klasszikus romantikus zene kíséretében legelészget,
hirtelen irtózatos földrengés-hang, és egy irgalmatlan,
teljes mozit betöltõ, ormótlan állatláb,
Godzilláé, a földbe tapossa. Vége. Szegény
Bambinak is. A vetítésen viharos sikert aratott Newland villám-Brehm
tanulmánya arról, hogy egy eszelõs jópofán
megrajzolt, hangosan horkolva alvó kutya mirõl álmodik,
amikor épp kirabolják a lakást: hát arról,
hogy hangosan horkolva alszik. (Kutya agyvelõ, 1987.) Nem volt kutya
viszont az a háromperces szado-mazochista thriller (Lupo, a hentes,
1986), amely során az igen jó grafikával elõadott
mészáros fehér háttér, erõs kontúrok,
barna fej, rózsaszín, húsos (sic) száj, nemcsak
a vágódeszkájára csapott hatalmas húsdarabot,
hanem önmagát is miszlikbe vágja, sok-sok vérrel.
Remek volt továbbá az a játékos vetélkedõ
(Pink Konkommer, 1991), amelynek során egy teázgató,
továbbá papagájtulajdonos nenne kilencszer alszik
el és álmodik, mindannyiszor ugyanazokat a hangokat, amikre
Móricka is mindig gondol, ámde minden alkalommal más
képsort: Marv Newland nyolc kollégájának fantasztikus
fantáziájú variációit rajzfilmpornóra.
A slusszpoén, magának ötletadó rendezõnknek
kezemunkája. A hangok immár éber és valóságos
megjelenítése: teaszürcsölés, boldog sóhajtások
a finom teától, csoszogás a padlón, sepregetés,
távol, nagyon távol a pornótól. Végül
módunk volt látni az Interior plumbing címet viselõ
rajzfilm-minimal art hárompercest, egyetlen, fekete kontúrral
elõadott árva, csöpögõ vízcsapot.
Zseniális volt és izgalmas!
Ellentétben a kanadai filmhónap utolsó
vetítettjével, a kétórás Heavy metal
rajzfilmeposszal. Ez a mozi mindent tud, amit a tökéletesen
reálisra, játékfilmszerûre csiszolt animációs
filmgyártás valaha is összehozott az érettebb
ifjúság szórakoztatására, „fantasybb”,
romantikusabb, kegyetlenebb és pornóbb minden eddiginél.
A szinte követhetetlen, rengeteg helyszínû és
szereplõjû epizódfüzérnek egyetlen fix
összekötõ motívuma egy hatalmas, világítózöld
fénygömb kezdõ, záró, köztük
pedig idõnkénti megjelenése. Itt a csatákban,
mészárlásokban ugyanúgy fröccsen a vér,
szakad le véres fej vagy kar, mint bármely hasonló
témájú halivúdi produktumban, a kivétel
nélkül gyönyörû és hatalmas mellû
hõsnõk ugyanúgy szeretkeznek aktuális izompasijaikkal,
mint más kékkörlapos vagy pirosháromszöges
filmekben, a mese, a fantázia tombolása, a grafika életszerûsége
tökéletes, a „kameraállások” is, a „vágás”
is. Mindezért megkérdeztem magamtól, hogy mitõl
is rajzfilm ez? Walt Disney-nek, sõt, a szovjet rajzfilmgyártásnak
is volt ilyen szuperrealista, vagy még inkább szuper-szürrealista
korszaka, de azután túlléptek rajta. Mint minden mûvészeti
mûfaj, az animációs film is visszatért eredeti
forrásaihoz, eszközeihez, és az újabbak már
nem akarnak játékfilmet mímelni, Simpsonékon
át Ren és Stimpyhez, South Parkhoz vezet az út, melyek
látszólagos primitívségében sokkal több
a kifejezõerõ, épp banális vagy expresszív
elrajzoltságú grafikai stílusuk, mozgásuk,
másfajta hangzásviláguk okán. A Heavy Metal
címe ellenére jobbára a mozifilmek szimfonikus-romantikus
kísérõzenéjét használja, mintsem
a címben hangoztatott kemény rockot, ez utóbbi szinte
csak a záró stáblista alatt hallható. Ez az
egész „tökéletes” rajzfilmregény úgy akadémikus
a progresszívebb irányzatokhoz képest, mint mondjuk
a Müncheni Festõakadémia „tökéletes” képei
(Benczúr Gyula: Buda visszafoglalása) a viharosan bezúduló
impresszionizmus, kubizmus, Picasso, Kandinszkij és az absztrakt
mûvészet fényében, csak ez utóbbi váltás
az elõzõ századforduló eseménye volt,
a vázolt rajzfilm-mûvészetbeli paradigmaváltás
pedig a mostanié. Nem baj, hogy láttam a Heavy metalt, de
fátyolt rá.
*
Most pedig egy utazásnyi, a vetítéssorozatban
egy hétnyi szünet Kanadából az USÁ-ba
menet.
Közbevetõleg: amikor sok éve ugyanígy,
ám igaziból és vasúton léptem át
e két ország határát, alapos meglepetésben
volt részem, ugyanis az izgatottan várt – számomra
– elsõ tõsgyökeres amerikai, a kalauz, szakasztott olyan
csavartbajszú, jókedvûen napsütötte, ráncos
bácsi volt, mint amilyennel gyerekkoromban a szegedi személyvonaton
találkoztam. Csupó Gábor viszont, aki 1975-ben disszidált,
sokkal hosszabb úton, Jugoszlávián, Ausztrián,
az egykori NSZK-n, Svédországon át jutott az Egyesült
Államokba, és mindezt három év alatt realizálta.
Ma feleségével, Arlene Klaskyval Los Angeles egyik legsikeresebb
rajzfilmcégének, a Klasky-Csupo Incorporatednek alapító
igazgatója. Az egész világ ismeri mindmáig
legnépszerûbb sorozatuknak (The Simpsons) az afféle
amerikai Szabó család-rajzfilmben elõadott hétköznapjait.
A grafikai stílus új pop, egyértelmû tubusszínek,
csak semmi akvarellpimplizés, még a mindeddig így
készített háttereken sem, maga a család pusztán
azért sárgafejû, mert ez jól kiugrik mindenféle
háttéren. Simpsonék további antropológiai
sajátossága, hogy mindenkinek sokkal elõbbre áll
a felsõajka, mint az alsó, a fõsztár fiúcska,
Bart fejfazonja meg enyhén bauhaus-beütésû, frizurája
az a néhány évvel ezelõtt, elsõsorban
ifjú afroamerikaiak által kultivált körben kopasz,
fent meredezõ fûszerû, amelyet a gyermekem óvodista
korabeli trikóján virított hatalmas Bart Simpson fejrõl
egy életre megjegyeztem. Csavarintott poén az az epizód,
melyben az eleve elrajzolt, torzfejû Simpson-gyerekek torzfejeket
grimaszolnak, amiért a kis szobába toppanó anyukájuktól
csúnyán kikapnak: a sok grimaszolástól mi lesz
ideális, félméternyit elõreálló
felsõajkukból, például. A papa, Homér
(mér?) egyébként szinte majomarcú, de náluk
ez a normális, a minta. A pompás sorozat rövid, frappáns
jelenetekbõl áll, animációs egypercesek. Fodrászjelenet:
valamennyien átéltük már a szituációt,
amikor az ollócsattogtatás végén Barthoz hasonlóan
mi is legszívesebben zacskót húznánk a fejünkre.
Vagy azok az idõre, automatára állított családi
fényképezkedések, amikor épp az exponálás
pillanatában üvöltjük tele szájjal, hogy „ne
mozogjon senki!” Az állatkerti majomcsalád pedig kiköpött
úgy néz ki, mint az e kinézést kikacagó
Simpsonék, ám Bartot mégiscsak elcserélik véletlenül
a majomfiúcskával. Az is életbõl ellesett,
amikor hugi és Bart „vigyáznak” járókában
cumizó kishúgukra, aki országúton, New Yorkon,
a fél világon átnégykézlábazva
pontosan akkor ér vissza járókájába,
amikor a „vigyázással” elégedett szülõk
hazaérkeznek. Szeretetteljes, megértõ humor, fanyar
grafikai stilizálás, fagylaltszínek teszik citromlével
locsolt gyümölcssaláta ízûvé Csupóék
minden egyes munkáját.
A továbbiakban az amerikai TV-animáció
világából láttunk válogatást,
például a nálunk nem ismert, tüneményes
Family Dog néhány epizódját. Ez a helyes kutyuska,
mint afféle Chaplin-tanítvány minduntalan megszívja,
de végül is diadalmaskodik a gonoszokon, akik természetesen
az õ „szeretõ” gazdijai. A háziasszony pocsék
konzervvel eteti, a ronda, dagadt és szadista kislány hol
lövöldöz rá, hol erõszakkal öltözteti,
de õ megtalálja a megoldást: beleszarik a háziasszony
papucsába, és menten kihajítják a házból.
Odakint végre szabadon, boldogan felsóhajtva tekinthet a
világra. Karácsonyi a történet, melynek során
kutyusunk úgy teleeszi magát hússal, hogy amikor betörõk
rámolják ki az egész házat, még az ugatása
is csak nyöszörgés, nemhogy mozdulni tudna házõrzés
ügyben. Kõkemény kutyaiskolába viszik, ami oly
eredményes, hogy ettõl kezdve vadul megtámad minden
rendõrt, és a rablóbanda legfõbb segítõje
lesz, az újságok címoldalon hozzák a „Dog Gang”
kutyasztárjának fényképét. A Family
Dogokat egyébként Steven Spielberg felkérésére
egy 11 éves korától rajzfilmeket készítõ
fiatalember, Brad Bird jegyzi.
A Liquid Tv válogatás avantgárd
felfogásával és végtelen technikai változatosságával
tûnt ki, virtuális emberalakokat láttunk valódi
tájban, iskolai kockás füzetbe rajzolt történetet
és kutyaszerelmet csupán lábnyomaikkal elbeszélve,
szadista bábok gyilkos küzdelmét, valamennyi kitûnõ
volt. Az Amerikában talán legnépszerûbb rajzfilmsorozat,
a tudatosan Disney-édeskésség ellenében fellépõ
és fun-clubok százaival visszaigazolt Ren and Stimpy megálmodója,
alkotója John Kricfalusi (noná, hogy õ is magyar).
Elképesztõen, eszelõsen elrajzolja állatfiguráit,
fõszereplõ párosát, egy chivavácskát
és egy kékorrú épphogy macskát leginkább,
továbbá a sztorikat sem lehet avval vádolni, hogy
mézesmázosak lennének.
Döbbenetes és tanulságos, hogy a közfelkiáltással
ráadásként vetített Legyen neked egy kis büdi
karácsonyod címû (nyersfordítás tõlem)
milyen átéléssel, drámaian, líraian,
könnyekkel és kacagással, vándorlással
és hazatéréssel, nyárral és téllel
beszéli el a kicsiny gyermekeknek azt a mesét, mely során
az említett kékorrú Stimpson J. macska egy nagy púzás
során elveszíti kedvenc jó büdös púját,
és keresi otthon, New Yorkban, mindenütt (még a Mikulás
fenekébe is beszimatol, hátha ajándékként
onnan visszakapja), és zokogó üvöltözések
közepette („Büdikém!…Büdikém!”) hazatérvén
karácsony estéjén újra egymásra találnak,
mármint a macska és a fing. Beethoven IX. , zárótétel,
azaz Örömóda teljes hangerõvel, vége. Mindez
egy kisjátékfilmnyi idõt, 25 percet vesz igénybe.
Témaválasztás és feldolgozás itt már
átnyúlik napjaink – itt nem vetített – South Parkjához,
az amerikai, magyar stb. legfiatalabb rockzenéhez és társult
szövegeikhez, a tizenévesek (másképp ejtjük
a szót, másképp tapad a haj) mai világához,
és épp ettõl – az elsõ felnõttes meghökkenéseken
túl – igen élõ, eleven, mai, ezredfordulós-paradigmaváltásos
jelenség, aminek szinte valamennyi mûvészeti ágban
megtaláljuk mostanában a megfelelõjét.
*
Egy újabb estén számos mókás gyerekrajzfilm vetítésén korrigáltam sokéves tévhitemet, miszerint Fred Quimby, akinek neve a stáblistákon hatalmasban és középen látható, valamiféle nagy rendezõ. Hát nem, õ a producer, a sok-sok remek film rendezõje az a Tex Avery, akinek neve icipicikében lent a jobb sarokban olvasható egy villanatig. Ez az este róla szólt, és mondhatom, életkortól függetlenül nagyon jól szórakoztunk. A börtönbõl megszökõ rabruhás kutyán például, aki képtelen megszabadulni a negyedakkora sheriff-kutya üldözése elõl. Hiába akár a filmszalagból kiszaladás, a plasztikai mûtét oda, majd vissza, az oroszlán gyomrába menekülés, a nagykalapos üldözõ mindenütt elõbb van ott, mint õ. Inkább a börtön, mielõtt megõrül! És boldogan visszaszökik. Vagy Hamupipõke kissé megváltoztatott meséjén, aki ebben a változatban egy szuperbombázó bárénekes-táncosnõ, és nem gyõzi elégszer megszívatni az õt szerelmével vadul (sic) üldözõ, elegáns farkaskomát. Üdítõ a két blõd vadász (kutya) és a belõlük hülyét csináló kis vadkacsa üldözéses versenye is, ahol a húrt épp addig tudja húzni a kis sárgacsõrû, amíg az éjszakai vadászati tilalom kezdete be nem üt, és amely pillanatban szinte varázsütésre tízmillió vadkacsa lepi el vadászainkat és az egész vásznat. „A kis büdös” görény szerelmi történetébõl pedig az derül ki, hogy hiába udvarol a legkülönbözõbb állatfajták legszebb nõstényeinek a legkülönfélébb módokon, inkább elõbb, mint késõbb orrfacsaró illata miatt valamennyien kikosarazzák, már amennyire a kukábavágást így lehet nevezni, mindaddig, amíg végre visszhangzó szerelmi partnerre nem lel: egy nõsténygörényre. A logika szerint helybõl így kellett volna kezdenie, de akkor min mulattunk volna tíz percig? Tex Avery munkája továbbá a Gonosz Luck Blackie, egy hatalmas kutya, aki örömét leli a kiskutyájával való állandó kiszúrásban. Ennek vége, amikor a kicsi szövetségest talál egy vedlett, ám tapasztalt utcai macskában, varázsfütyülõt kap tõle, belefújhat bárhol, utc.macs. ott terem, elmegy a behemót dög elõtt, akire ettõl mindig valami rázuhan. Az üllõ, asztal, zongora még oké, de amikor – én, szürrealizmus itt vagyok! – ló, mozdony, repülõgép, majd óceánjáró luxushajó hull rá az égbõl, egyértelmûvé válik veresége. A cirkusz hülye oroszlánjának történetét pedig egy egér meséli el: az úgy volt, hogy a dzsungelben még a legkisebbektõl a legnagyobbakig minden állat félte, rettegte ezt a dússörényût, ha csak elbõdült, õ maga viszont egyvalakitõl kapott frászt csupán: tõle, az egértõl, aki ki is használta ezt rendesen, és szó szerint az õrületbe kergette az állatok – egykori – királyát. A történet befejezése után viszont az egér is sikoltozva menekülõre fogja, rémülete okozója: egy másik egér. Filozófiai film arról, hogy mindenki fél valakitõl? Ilyen messzire azért talán ne menjünk, a jó dramaturgiával elõadott, igencsak szórakoztató, állatszereplõs rajzfilmszkeccseknek is megvan a maguk szerepe, varázsa, nem kell minduntalan La Fontaine babérjaira pályázni.
*
A Varga Stúdió ezzel a vetítéssorozattal,
amelyet Varga Filmklub néven futtat, és ezúttal a
kanadai és amerikai animációs filmtermésbõl
mutatott be széles terítést, igen jó ügyet
szolgál, hiányt pótol, tágítja horizontunkat
e témában, és bizonyára növeli is a rajzfilmmûvészet
híveinek táborát. Név szerint is meg kell dicsérnünk
a fõszervezõ és fõ lebonyolító
Tamás Dorkát, koncepciója szinte családias,
több neves rajzfilmest is beszélgetõpartnernek hívó
háziasszonykodása igazi, jó hangulatú klubesteket
eredményezett a Lucia Laura Caféban. A Varga Stúdiónak
magának meg másért is gratulálunk, a verebek
csiripelése szerint remek munkába kezdhettek: Mr. Bean történeteinek
rajzfilmes megalkotásába. Várjuk minél elõbb
a premier elõtti vetítéseket Filmklubjukban!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu