Észak-Amerikai rajzfilmek
Animáció az Óperenciás tengeren túl
Kemény György

Norman McLarentõl a Simpson családig az animáció õrzi avantgárd jellegét – és felnõtt közönségét.

„Once upon a time” – írja egyik rajzfilmje elejére Tex Avery, az amerikai gyerekek népszerû rendezõje, azaz, hogy „Hol volt, hol nem volt”. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren túl egy nagymúltú, nagyjelenû amerikai és kanadai animációs mûvészet is. Rajzfilm mázsaszám gyártódik fent említett helyeken – aki hallott már Walt Disneyrõl, Cartoon Networkrõl harangozni, tudja mirõl beszélek –, de igazán rangos, a szórakoztatás mellett mûvészi kvalitásokat is hordozó mû ezek töredéke csupán. Nos, épp ez utóbbiak bemutatását vállalta fel a nemzetközi hírû Varga Budapest Animációs Stúdió két hónapon át a váraljai Lucia Laura Caféban. A mindig színültig telt ház bizonyította, hogy a fiatalok körében is töretlen a rajzfilmekért való lelkesedés, ezt mind tizenhetedik évét taposó fiamon, mind hatvanötödiket nyüvõ önmagamon is bizonyítva látom. Mindig izgatott a film formanyelvének tágítása, élõ és animációs filmelemek keverése egy munkán belül, gyorsítás, lassítás, megsokszorozás, a filmszalag közvetlen karcolása és millió más (egyszer jómagam még álló téglalap alakú film tervét is dédelgettem); az az ív, ami Dziga Vertovtól, Fernard Légertõl a mai legjobb videóklipekig terjed. És – vágjunk témánk közepébe – amely ív egyik kiemelkedõ csúcspontja az elõször fõiskolás koromban látott, és itt a Caféban most újra végigélvezett kanadai illetõségû Norman McLaren (1914–1987) életmû volt.
Csak néhány példát említek. Fantázia színekre (1949): Oscar Peterson zongorajátékának ritmusára karcolt, festett, folyatott, lefröcskölt film, maga a nyersanyag, a sokpercnyi, tehát sok-sokméteres filmcsík, amelynek végeredménye vetítéskor egy mozgalmas, izgalmas capriccio színekre. Szomszédok (1952): az elõbbihez képest ez már játékfilm. Két élõ szereplõ két rajzolt házacska elõtt összevész egy virágon, a „nékem szaglik”-on. („Péter és Pál tudjuk nyárban…”) Egyre irdatlanabb gyorsított bunyójuk során teljesen elvadulnak, azaz afrikai harci festéssel lesz tele mindkettõjük arca, házuk és a kerítés romhalmazzá válik, õk maguk is, az egymást szó szerinti agyonverésig. Pázsitos sírhalmukra a közben kettõvé szaporodó virág szeretetteljesen felkúszik. Ismerõs? Mindenesetre, ez a nyolcperces íziben Oscar-díjat kapott. Igen mulatságos viszont a Nyitó beszéd (1961): maga McLaren mester ünneplõben, színpadon, függöny elõtt a közönséghez szeretne szólni, de nem tud. A mikrofon elhajlik, lebukik, a magasba szökken, mindenhol hajlandó lenni, csak a száj elõtt nem, a segítségül hívott létra szintén fellázad, szolidáris a mikrofonnal. A tehetetlen szónok ekkor fogja magát, és egyszerûen beugrik nagybõgõ híján a mögötte lévõ filmvászonba, és jól teszi, az elmaradt mondandó („Üdvözlöm Önöket”) azon nyomban számos nyelven (többek között magyarul is) egyszerûen tipográfiával kiíródik e vászonra. Pas de deux (1968): tökfekete háttér elõtti balett-kettõs, ahol a mozdulatsorok emléke is tovább él a képen, mint két gyönyörûen mozgó Síva istennõ; ahol a megsokszorozott karok, lábak, fenekek egy-egy sajátos ornamentikájú, lírai fekete-fehér grafikai kompozíciósor részeivé válnak.
Ezeknek a munkáknak és lengyel társaiknak akkoriban, tehát szocializmusunk idején, nálunk a „kísérleti” (vagyis nem a megkívánt „realista”) film címkéjét kellett viselniük, ami, már akkor is tudtam, teljes hülyeség: az a festmény, rajz, vers, zene, film, amelyet alkotója közönség elé enged, felvállal, már nem kísérlet, hanem kész, érett mûalkotás, bármilyen szokatlan formanyelvûnek tûnik is. Ez fokozottan igaz Norman McLaren mûveire.

*

Ifjabb, szintén kanadai kollégája, Marv Newland filmjeit egy másik esten ismerhettük meg. Õ már cseppet sem lírai alkotó, az abszurd, sõt morbid humor, az ostorcsapásszerû csattanó, a harsány elrajzolás és a merész színek sokkal inkább jellemzõek rá. Felütése 1972-bõl Bambi találkozása Godzillával, amely sajátos A Szépség és a Szörnyeteg-variáció egy perc stáblista után fél perc alatt -- a törékeny kis õzgida, Bambi klasszikus romantikus zene kíséretében legelészget, hirtelen irtózatos földrengés-hang, és egy irgalmatlan, teljes mozit betöltõ, ormótlan állatláb, Godzilláé, a földbe tapossa. Vége. Szegény Bambinak is. A vetítésen viharos sikert aratott Newland villám-Brehm tanulmánya arról, hogy egy eszelõs jópofán megrajzolt, hangosan horkolva alvó kutya mirõl álmodik, amikor épp kirabolják a lakást: hát arról, hogy hangosan horkolva alszik. (Kutya agyvelõ, 1987.) Nem volt kutya viszont az a háromperces szado-mazochista thriller (Lupo, a hentes, 1986), amely során az igen jó grafikával elõadott mészáros fehér háttér, erõs kontúrok, barna fej, rózsaszín, húsos (sic) száj, nemcsak a vágódeszkájára csapott hatalmas húsdarabot, hanem önmagát is miszlikbe vágja, sok-sok vérrel. Remek volt továbbá az a játékos vetélkedõ (Pink Konkommer, 1991), amelynek során egy teázgató, továbbá papagájtulajdonos nenne kilencszer alszik el és álmodik, mindannyiszor ugyanazokat a hangokat, amikre Móricka is mindig gondol, ámde minden alkalommal más képsort: Marv Newland nyolc kollégájának fantasztikus fantáziájú variációit rajzfilmpornóra. A slusszpoén, magának ötletadó rendezõnknek kezemunkája. A hangok immár éber és valóságos megjelenítése: teaszürcsölés, boldog sóhajtások a finom teától, csoszogás a padlón, sepregetés, távol, nagyon távol a pornótól. Végül módunk volt látni az Interior plumbing címet viselõ rajzfilm-minimal art hárompercest, egyetlen, fekete kontúrral elõadott árva, csöpögõ vízcsapot. Zseniális volt és izgalmas!
Ellentétben a kanadai filmhónap utolsó vetítettjével, a kétórás Heavy metal rajzfilmeposszal. Ez a mozi mindent tud, amit a tökéletesen reálisra, játékfilmszerûre csiszolt animációs filmgyártás valaha is összehozott az érettebb ifjúság szórakoztatására, „fantasybb”, romantikusabb, kegyetlenebb és pornóbb minden eddiginél. A szinte követhetetlen, rengeteg helyszínû és szereplõjû epizódfüzérnek egyetlen fix összekötõ motívuma egy hatalmas, világítózöld fénygömb kezdõ, záró, köztük pedig idõnkénti megjelenése. Itt a csatákban, mészárlásokban ugyanúgy fröccsen a vér, szakad le véres fej vagy kar, mint bármely hasonló témájú halivúdi produktumban, a kivétel nélkül gyönyörû és hatalmas mellû hõsnõk ugyanúgy szeretkeznek aktuális izompasijaikkal, mint más kékkörlapos vagy pirosháromszöges filmekben, a mese, a fantázia tombolása, a grafika életszerûsége tökéletes, a „kameraállások” is, a „vágás” is. Mindezért megkérdeztem magamtól, hogy mitõl is rajzfilm ez? Walt Disney-nek, sõt, a szovjet rajzfilmgyártásnak is volt ilyen szuperrealista, vagy még inkább szuper-szürrealista korszaka, de azután túlléptek rajta. Mint minden mûvészeti mûfaj, az animációs film is visszatért eredeti forrásaihoz, eszközeihez, és az újabbak már nem akarnak játékfilmet mímelni, Simpsonékon át Ren és Stimpyhez, South Parkhoz vezet az út, melyek látszólagos primitívségében sokkal több a kifejezõerõ, épp banális vagy expresszív elrajzoltságú grafikai stílusuk, mozgásuk, másfajta hangzásviláguk okán. A Heavy Metal címe ellenére jobbára a mozifilmek szimfonikus-romantikus kísérõzenéjét használja, mintsem a címben hangoztatott kemény rockot, ez utóbbi szinte csak a záró stáblista alatt hallható. Ez az egész „tökéletes” rajzfilmregény úgy akadémikus a progresszívebb irányzatokhoz képest, mint mondjuk a Müncheni Festõakadémia „tökéletes” képei (Benczúr Gyula: Buda visszafoglalása) a viharosan bezúduló impresszionizmus, kubizmus, Picasso, Kandinszkij és az absztrakt mûvészet fényében, csak ez utóbbi váltás az elõzõ századforduló eseménye volt, a vázolt rajzfilm-mûvészetbeli paradigmaváltás pedig a mostanié. Nem baj, hogy láttam a Heavy metalt, de fátyolt rá.

*

Most pedig egy utazásnyi, a vetítéssorozatban egy hétnyi szünet Kanadából az USÁ-ba menet.
Közbevetõleg: amikor sok éve ugyanígy, ám igaziból és vasúton léptem át e két ország határát, alapos meglepetésben volt részem, ugyanis az izgatottan várt – számomra – elsõ tõsgyökeres amerikai, a kalauz, szakasztott olyan csavartbajszú, jókedvûen napsütötte, ráncos bácsi volt, mint amilyennel gyerekkoromban a szegedi személyvonaton találkoztam. Csupó Gábor viszont, aki 1975-ben disszidált, sokkal hosszabb úton, Jugoszlávián, Ausztrián, az egykori NSZK-n, Svédországon át jutott az Egyesült Államokba, és mindezt három év alatt realizálta. Ma feleségével, Arlene Klaskyval Los Angeles egyik legsikeresebb rajzfilmcégének, a Klasky-Csupo Incorporatednek alapító igazgatója. Az egész világ ismeri mindmáig legnépszerûbb sorozatuknak (The Simpsons) az afféle amerikai Szabó család-rajzfilmben elõadott hétköznapjait. A grafikai stílus új pop, egyértelmû tubusszínek, csak semmi akvarellpimplizés, még a mindeddig így készített háttereken sem, maga a család pusztán azért sárgafejû, mert ez jól kiugrik mindenféle háttéren. Simpsonék további antropológiai sajátossága, hogy mindenkinek sokkal elõbbre áll a felsõajka, mint az alsó, a fõsztár fiúcska, Bart fejfazonja meg enyhén bauhaus-beütésû, frizurája az a néhány évvel ezelõtt, elsõsorban ifjú afroamerikaiak által kultivált körben kopasz, fent meredezõ fûszerû, amelyet a gyermekem óvodista korabeli trikóján virított hatalmas Bart Simpson fejrõl egy életre megjegyeztem. Csavarintott poén az az epizód, melyben az eleve elrajzolt, torzfejû Simpson-gyerekek torzfejeket grimaszolnak, amiért a kis szobába toppanó anyukájuktól csúnyán kikapnak: a sok grimaszolástól mi lesz ideális, félméternyit elõreálló felsõajkukból, például. A papa, Homér (mér?) egyébként szinte majomarcú, de náluk ez a normális, a minta. A pompás sorozat rövid, frappáns jelenetekbõl áll, animációs egypercesek. Fodrászjelenet: valamennyien átéltük már a szituációt, amikor az ollócsattogtatás végén Barthoz hasonlóan mi is legszívesebben zacskót húznánk a fejünkre. Vagy azok az idõre, automatára állított családi fényképezkedések, amikor épp az exponálás pillanatában üvöltjük tele szájjal, hogy „ne mozogjon senki!” Az állatkerti majomcsalád pedig kiköpött úgy néz ki, mint az e kinézést kikacagó Simpsonék, ám Bartot mégiscsak elcserélik véletlenül a majomfiúcskával. Az is életbõl ellesett, amikor hugi és Bart „vigyáznak” járókában cumizó kishúgukra, aki országúton, New Yorkon, a fél világon átnégykézlábazva pontosan akkor ér vissza járókájába, amikor a „vigyázással” elégedett szülõk hazaérkeznek. Szeretetteljes, megértõ humor, fanyar grafikai stilizálás, fagylaltszínek teszik citromlével locsolt gyümölcssaláta ízûvé Csupóék minden egyes munkáját.
A továbbiakban az amerikai TV-animáció világából láttunk válogatást, például a nálunk nem ismert, tüneményes Family Dog néhány epizódját. Ez a helyes kutyuska, mint afféle Chaplin-tanítvány minduntalan megszívja, de végül is diadalmaskodik a gonoszokon, akik természetesen az õ „szeretõ” gazdijai. A háziasszony pocsék konzervvel eteti, a ronda, dagadt és szadista kislány hol lövöldöz rá, hol erõszakkal öltözteti, de õ megtalálja a megoldást: beleszarik a háziasszony papucsába, és menten kihajítják a házból. Odakint végre szabadon, boldogan felsóhajtva tekinthet a világra. Karácsonyi a történet, melynek során kutyusunk úgy teleeszi magát hússal, hogy amikor betörõk rámolják ki az egész házat, még az ugatása is csak nyöszörgés, nemhogy mozdulni tudna házõrzés ügyben. Kõkemény kutyaiskolába viszik, ami oly eredményes, hogy ettõl kezdve vadul megtámad minden rendõrt, és a rablóbanda legfõbb segítõje lesz, az újságok címoldalon hozzák a „Dog Gang” kutyasztárjának fényképét. A Family Dogokat egyébként Steven Spielberg felkérésére egy 11 éves korától rajzfilmeket készítõ fiatalember, Brad Bird jegyzi.
A Liquid Tv válogatás avantgárd felfogásával és végtelen technikai változatosságával tûnt ki, virtuális emberalakokat láttunk valódi tájban, iskolai kockás füzetbe rajzolt történetet és kutyaszerelmet csupán lábnyomaikkal elbeszélve, szadista bábok gyilkos küzdelmét, valamennyi kitûnõ volt. Az Amerikában talán legnépszerûbb rajzfilmsorozat, a tudatosan Disney-édeskésség ellenében fellépõ és fun-clubok százaival visszaigazolt Ren and Stimpy megálmodója, alkotója John Kricfalusi (noná, hogy õ is magyar). Elképesztõen, eszelõsen elrajzolja állatfiguráit, fõszereplõ párosát, egy chivavácskát és egy kékorrú épphogy macskát leginkább, továbbá a sztorikat sem lehet avval vádolni, hogy mézesmázosak lennének.
Döbbenetes és tanulságos, hogy a közfelkiáltással ráadásként vetített Legyen neked egy kis büdi karácsonyod címû (nyersfordítás tõlem) milyen átéléssel, drámaian, líraian, könnyekkel és kacagással, vándorlással és hazatéréssel, nyárral és téllel beszéli el a kicsiny gyermekeknek azt a mesét, mely során az említett kékorrú Stimpson J. macska egy nagy púzás során elveszíti kedvenc jó büdös púját, és keresi otthon, New Yorkban, mindenütt (még a Mikulás fenekébe is beszimatol, hátha ajándékként onnan visszakapja), és zokogó üvöltözések közepette („Büdikém!…Büdikém!”) hazatérvén karácsony estéjén újra egymásra találnak, mármint a macska és a fing. Beethoven IX. , zárótétel, azaz Örömóda teljes hangerõvel, vége. Mindez egy kisjátékfilmnyi idõt, 25 percet vesz igénybe. Témaválasztás és feldolgozás itt már átnyúlik napjaink – itt nem vetített – South Parkjához, az amerikai, magyar stb. legfiatalabb rockzenéhez és társult szövegeikhez, a tizenévesek (másképp ejtjük a szót, másképp tapad a haj) mai világához, és épp ettõl – az elsõ felnõttes meghökkenéseken túl – igen élõ, eleven, mai, ezredfordulós-paradigmaváltásos jelenség, aminek szinte valamennyi mûvészeti ágban megtaláljuk mostanában a megfelelõjét.

*

Egy újabb estén számos mókás gyerekrajzfilm vetítésén korrigáltam sokéves tévhitemet, miszerint Fred Quimby, akinek neve a stáblistákon hatalmasban és középen látható, valamiféle nagy rendezõ. Hát nem, õ a producer, a sok-sok remek film rendezõje az a Tex Avery, akinek neve icipicikében lent a jobb sarokban olvasható egy villanatig. Ez az este róla szólt, és mondhatom, életkortól függetlenül nagyon jól szórakoztunk. A börtönbõl megszökõ rabruhás kutyán például, aki képtelen megszabadulni a negyedakkora sheriff-kutya üldözése elõl. Hiába akár a filmszalagból kiszaladás, a plasztikai mûtét oda, majd vissza, az oroszlán gyomrába menekülés, a nagykalapos üldözõ mindenütt elõbb van ott, mint õ. Inkább a börtön, mielõtt megõrül! És boldogan visszaszökik. Vagy Hamupipõke kissé megváltoztatott meséjén, aki ebben a változatban egy szuperbombázó bárénekes-táncosnõ, és nem gyõzi elégszer megszívatni az õt szerelmével vadul (sic) üldözõ, elegáns farkaskomát. Üdítõ a két blõd vadász (kutya) és a belõlük hülyét csináló kis vadkacsa üldözéses versenye is, ahol a húrt épp addig tudja húzni a kis sárgacsõrû, amíg az éjszakai vadászati tilalom kezdete be nem üt, és amely pillanatban szinte varázsütésre tízmillió vadkacsa lepi el vadászainkat és az egész vásznat. „A kis büdös” görény szerelmi történetébõl pedig az derül ki, hogy hiába udvarol a legkülönbözõbb állatfajták legszebb nõstényeinek a legkülönfélébb módokon, inkább elõbb, mint késõbb orrfacsaró illata miatt valamennyien kikosarazzák, már amennyire a kukábavágást így lehet nevezni, mindaddig, amíg végre visszhangzó szerelmi partnerre nem lel: egy nõsténygörényre. A logika szerint helybõl így kellett volna kezdenie, de akkor min mulattunk volna tíz percig? Tex Avery munkája továbbá a Gonosz Luck Blackie, egy hatalmas kutya, aki örömét leli a kiskutyájával való állandó kiszúrásban. Ennek vége, amikor a kicsi szövetségest talál egy vedlett, ám tapasztalt utcai macskában, varázsfütyülõt kap tõle, belefújhat bárhol, utc.macs. ott terem, elmegy a behemót dög elõtt, akire ettõl mindig valami rázuhan. Az üllõ, asztal, zongora még oké, de amikor – én, szürrealizmus itt vagyok! – ló, mozdony, repülõgép, majd óceánjáró luxushajó hull rá az égbõl, egyértelmûvé válik veresége. A cirkusz hülye oroszlánjának történetét pedig egy egér meséli el: az úgy volt, hogy a dzsungelben még a legkisebbektõl a legnagyobbakig minden állat félte, rettegte ezt a dússörényût, ha csak elbõdült, õ maga viszont egyvalakitõl kapott frászt csupán: tõle, az egértõl, aki ki is használta ezt rendesen, és szó szerint az õrületbe kergette az állatok – egykori – királyát. A történet befejezése után viszont az egér is sikoltozva menekülõre fogja, rémülete okozója: egy másik egér. Filozófiai film arról, hogy mindenki fél valakitõl? Ilyen messzire azért talán ne menjünk, a jó dramaturgiával elõadott, igencsak szórakoztató, állatszereplõs rajzfilmszkeccseknek is megvan a maguk szerepe, varázsa, nem kell minduntalan La Fontaine babérjaira pályázni.

*

A Varga Stúdió ezzel a vetítéssorozattal, amelyet Varga Filmklub néven futtat, és ezúttal a kanadai és amerikai animációs filmtermésbõl mutatott be széles terítést, igen jó ügyet szolgál, hiányt pótol, tágítja horizontunkat e témában, és bizonyára növeli is a rajzfilmmûvészet híveinek táborát. Név szerint is meg kell dicsérnünk a fõszervezõ és fõ lebonyolító Tamás Dorkát, koncepciója szinte családias, több neves rajzfilmest is beszélgetõpartnernek hívó háziasszonykodása igazi, jó hangulatú klubesteket eredményezett a Lucia Laura Caféban. A Varga Stúdiónak magának meg másért is gratulálunk, a verebek csiripelése szerint remek munkába kezdhettek: Mr. Bean történeteinek rajzfilmes megalkotásába. Várjuk minél elõbb a premier elõtti vetítéseket Filmklubjukban!
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu


www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/