Steven Soderbergh a drogkartell-hatalmak kishatármenti forgalmáról leforgatta az elsõ hollywoodi dogma-filmet.

Soderbergh-et Hollywoodban egyre inkább John Ford és Howard Hawks örököseként kezdik emlegetni, aki a stúdiórendszeren belül is képes megõrizni személyes stílusjegyeit. Nos, a megtisztelõ címhez a Traffic jelentõs mértékben hozzájárul, hiszen eddig inkább a „vagy-vagy”-ok határozták meg a rendezõ pályáját: vagy szerzõi kísérlet, vagy hollywoodi filmzsáner – nem beszélve arról, hogy a munkáit vagy siker övezte, vagy nem. A legutóbbi filmben minden együtt van: markáns, szokatlanul stilizált képi világ, több szálon futó, csavaros történet, ugyanakkor jellegzetesen hollywoodi léptékû társadalomkritika, felszínes, melodramatikus, ám kétségtelenül õszinte és szórakoztató tanulságokkal.
Ha már a felmenõknél tartunk, én egy közelebbi szellemi rokont is szóba hoznék, Robert Altmant. A Trafficben mind a kábítószer-problémával való azonosulás, mind az ironikus távolságtartás, sõt a hollywoodi eszközök – a sztároktól a dramaturgiáig – egyszerre vállalt és elutasított használata az idõs mesterre emlékeztet, nem beszélve az általa felelevenített és divatba hozott, véletlenszerûen összefüggéseket kirajzoló párhuzamos elbeszélésmódról. Soderbergh egyik telitalálata a történetvezetés. A Traffik címû, 1989-es brit televíziós miniszériából írt forgatókönyv három helyszínen, Tijuanában, San Diegóban és Cincinattiban ered a droghatalmak ellen különbözõ szinten küzdõ szereplõk nyomába. A kormánymegbízottól a naiv feleségen át a közrendõrig más és más motiváció hevíti hõseinket, különbözõ eszközök állnak a rendelkezésükre, ami nemcsak a harc népfrontos jellegét hangsúlyozza, hanem a változatos karakterek, beszédmódok, kultúrák egymásmellé rendelésével gazdag szövésû, színes, dinamikus világot tár a nézõ elé. A sokféleséget létrehozó szerkezet azonban a „sokféleség szerkezeteként” is jelentéssel telítõdik: ha a drogtémában valamifajta „realizmust” el lehet várni a filmtõl – márpedig, legalábbis hollywoodi mértékben, most bizony errõl van szó, Soderbergh ugyanis nemcsak „szórakoztat”, hanem életbevágó társadalmi gondról beszél –, akkor az éppen az elbeszélésmód hálószerûségében lelhetõ fel. Ahogy az egyes szereplõk drogellenes tevékenységét befonják a magánéleti gondok, ahogy a három cselekményszál különbözõ oldalról behálózza a kábítószer-kereskedelem témáját, s ahogy ezek a szálak egymásba gabalyodnak, úgy szövõdik össze a szerteágazó korrupció révén állam- és droghatalom, s úgy válik az egész ügy kibogozhatatlan problémaköteggé. A film ezen a szerkezeti szinten – szemben a dramaturgiai „megoldottságokkal”, megszenvedett happy endekkel – nem hazudja megoldhatónak, áttekinthetõnek, eltüntethetõnek a kábítószer ügyét – még a moziban sem.
A Traffic másik, talán még a történetvezetésen is túltevõ erénye a képi világ. Soderbergh – álnéven – saját maga fényképezte a filmet, méghozzá szinte végig kézbõl, lendületes mozgásokkal, nyugtalan, izgatott remegésekkel, a közvetlenség, a jelenlét élményét nyújtva. A megoldás elsõsorban az akciódúsabb mexikói jelenetekben hatásos, de az amerikai középosztály elhasznált enteriõrjébe is képes életet vinni. A „dogmás” hozzáállás nem idegen a rendezõtõl; ha korábban az amerikai hagyományokat emlegettük vele kapcsolatosan, akkor most az Európa felé húzó szellemi és formanyelvi rokonságot kell hangsúlyozni. Soderbergh vállalja a Lars Von Trier-féle Dogma-hatást, nyilvánvalóan megérintette a módszerben rejlõ nyers erõ, ugyanakkor nem „dogmatikus”, még hollywoodi léptékkel mérve sem tartja be a szabályokat (ahogy szerencsére az eredeti Dogma-filmek sem minden esetben). Sõt, a vizualitás terén is „félrelép”, hiszen a kézikamera-használat mellett a másik nagyhatású stiláris leleménye a Dogma szabályainak ellentmondó szûrõzés. A három történet ily módon tónusában is különbözik egymástól, ami látszólag didaktikus megoldás, a vásznon azonban mûködik, leghatásosabban megint csak a mexikói jelenetekben (gyanítom, hogy Benicio Del Toro nagy halom díja nemcsak a színész teljesítményének, hanem a vele forgatott jelenetek stíluserejének is köszönhetõ).
Soderbergh szintetizáló alkata a lehetõ legjobb formában érvényesül a Traffic-ban. Pont annyira azonosul a mûfaji hagyományokkal, hogy jól eladhatóvá tegye a történetet, s pont annyira zilálja szét õket a maga „szerzõi” megoldásaival, hogy ezzel elkerülje a sematizmus csapdáit. S mindezt – mint afféle jobb drogdíler – szinte észrevétlenül csinálja.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu