Mi a dokumentum, s mi a lényeges? Gyakran csak utólag, a kész filmet látva tudhatjuk meg.
Bajor hegyi táj. Totál: egyszerû falusi
ház, elõtte vályúban felfogva s csövön
tovább csörgedeztetve kristálytiszta forrásvíz.
Egy idõs, jóarcú, ösztövér férfi
szorgoskodik ott idõnként. Csak késõbb nevezik
meg: õ Martin Heidegger híres filozófus unokaöccse.
Kapál vagy gyomlál, õ tartja rendben a családi
sírkövet-kertet is. Szûkebb képkivágás:
halkan említi, hogy nagybátyja szeretett itt élni
és dolgozni. Spektrum-csatornán sugárzott BBC produkcióról
írok, a sorozat címe: Emberi-túlontúl emberi,
tárgya vagy hõse Heidegger. A bölcselõ. Kínos
téma, egyre kínosabb az innen-onnan elõbújó
dokumentumok miatt, amelyek tanúsítják, hogy a filozófus
autentikus náci volt, antijudaista árja, önkéntes
Gestapo-feljelentõ, Göring rajongója, a német
egyetemek purifikátora s élete végéig nem
érzett késztetést, hogy egy halk pardont kirebegjen.
Mindenkit megszólaltatnak vagy visszaidéznek.
A dokufilm reprezentatív vonalában Gadamer õrült
lángésznek nevezi hajdani mesterét. Richard Rorty
csapdába esett emberrõl szól. Husserl, a mester elárult
"szülõatyja" belerokkant, belehalt az übermensch könyörtelen
bánásmódjába. Karl Jaspers a német ifjúság
megrontása miatt öt évi szilenciumot javasolt ítélet
gyanánt, s a polgári bíróság ezt ki
is rótta. Hannah Arendt, akit bensõséges viszony,
fiatalkori szerelem fûzött a magiszterhez, a lealjasodás
emberi aspektusát nem tudta megemészteni, mégis küzdött
érte, hogy Heidegger visszakapja katedráját (megtörtént).
Más bölcselõk máig megosztottak: a Lét
és idõ szerzõjét emberi hitványsága
ellenére korunk alapvetõ tanítómestereként
tisztelik, megint mások ezt elutasítják. Végsõ
verdikt nincs.
A dokufilm, mûfajából következõleg,
nem taglalhatja részletezõn, hogy a bajor föld, a földközeliség,
a paraszti lét, maga a lét, a hogylét, "Van Gogh bakancsai",
az autenticitás: Heidegger bonyolult gondolati rendszerének
ihletõ kategóriái hogyan "találtak rá"
Hitler véres rögvalóságára, s kelthették
ama féktelen platóni reményt, miszerint a bölcselõnek
adatik majd a diktátort irányítania. S hogy a történelmi
kudarc sebet ütött-e? Részleges visszavonulásra
ösztökélte...? A háború után bújdoklásra,
öngyilkossági kísérletre? Ámde a bûnbánat
érzése idegen volt ettõl a teremtménytõl?
S itt érik be az, amit a BBC higgadt dramaturgiájában
csodálok: a történelmileg jelöletlen Heidegger
származék, a historikum kvázi statisztája tevés-vevésével
igazolja, létezhet szelíd és tiszta bajor ember. Elmondja:
1944 vége felé (az összeomlás pillanatai) Freiburgba
menet találkozott híres bácsikájával,
s látta zakóján a náci pártjelvényt.
Martin szerint: "viselnünk kell a pártjelvényt!" Ezen
akkor õ ledöbbent: "Még párttag? Hiszen mi, mind,
Heideggerek náciellenesek voltunk." (Halkan mondja, visszafogottan,
ítéletmentesen.)
*
Szörfözök tovább. A "Vihar! Vihar!"
a pusztulásfilm Hawaii tétele fölöttébb
drámai. A Kilauea-vulkán izzón hömpölygõ
lávája fotogén s már-már melodramatikus:
nyomul feltartóztathatatlanul a kis Kalapana település
házai felé. Útjában mindent fölperzsel,
eláraszt. Évtizedeken át csak pöfögött,
most viszont nem fog rajta se ima, se átok, sem az õslakosok
védõbabonája. Az emberek szörnyülködnek,
hurcolkodnak, házaikat vontatják, a megfigyelõ geológustól
remélnek mentõhírt, vigaszt. Könnyek, könnyek.
Tumultuózus jelenetek. A lávafolyam nem kegyelmez. Ítélet
ideje. S ekkor az angolszász operatõr mégsem tagadva
meg hivatását és tradícióját:
lencsevégre kap, kitartóan fotografál egy frissen
épült házat, tulajdonosát, amint kalapál,
kopácsol újdonatúj terasza mellvédjén.
Mögötte ég, füstöl minden. Házszentelõre
készült az infernó közepette? Isten kiválasztottjának
véli magát? Pániktól monomániás?
Nincs rá magyarázat.
Késõbb szenes romok, dermedõ bazaltláva
tömbök, láva-teríték. A település
nem-léte. Ez a fiatal férfi bizonyára tudna indítékkal,
motivációkkal szolgálni , de, szerencsénkre,
nem kérdik.
*
Fellinire gondolok, ahogyan egykor Rossellini rideg, száraz,
tiszta, könnyed, tévedhetetlen tekintetérõl beszélt:
"...ez a tekintet, ez a szemlélet olyan idõszakban érvényesült,
amikor a történés már önmagában történelem
volt, irodalom, személyiség, dialektika ... ez a háború
utáni valóság... de amikor a dolgok megváltoztak,
ennek a stílusnak, szemléletmódnak is elmélyültebbé
kellett volna válnia, mert a valóság rejtõzködõbb,
bonyolultabb lett, kevésbé külsõleges, külsõlegesen
drámai ... abban az évekig gyakorolt igyekezetében,
hogy távolságtartását bizonygassa, megvetését
minden iránt, ami nem nyíltan pedagogikus, éppen annak
az embernek a nosztalgiáját, a megbántottságát
és zavarát vélem fölfedezni, aki megtagadott
és elárult valamit..." (Mindezt Rossellini iránti
tisztelettel, mélyen érintetten.)
A film barátait sem, önmagam sem terhelném
a Fellini életmûvében nyüzsgõ, tolongó,
árvult, titokzatos, jeltelen példák tömkelegével,
a "rejtõzködõ valóság" mozgókép-költészetének
milliónyi transzformációs mutánsával.
Csupán emlékeztetõül: a Satyricon elõkészületi
fázisában végtelenül unva a Capitoliumi Múzeum
leleteit: "Egy üres szemû márvány mellszoborban
aztán egy vidéki unokahúgocskám riadt, szenvedõ
kis arcát véltem fölfedezni, Jolénak hívták,
vörös haja volt, s mindig betegen feküdt, állandóan
innia kellett. Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy
röpke kapcsolat, futó cinkosság alakult ki köztünk:
Jole arcát viselte az a szobor, meg is simogattam kõbe font
haját: Talán segíthetnél egy kicsit... Solonina?
(a nyakán lévõ táblán e nevet olvastam),
ám ebben a pillanatban tudós barátom, akivel voltam,
közölte, hogy Solonina a vérfürdõk, a keresztre
feszítések avatott szakértõjének számított,
s legfõbb élvezetét abban lelte, ha saját kezûleg
téphette ki az áldozatok szívét..."
Errõl a kinematográfiai titokról,
átkos szabadságról vallott Fellini örököseként
digó gyönyörrel a már súlyosan rákbeteg
Marcello Mastroianni is. Szerepek százai. Forgatási helyszínek
ezrei. Utazások. Kalandok. A filmszínészetnek köszönhetõ
élet-ajándékok. "Mikor jutottam volna el Budapestre?
Számít, hogy az a film közepes lett? Budapest gyönyörû
hely volt..."
Alkalmilag megörökítették a Cinecittá
facéran maradt statisztáit egy riportfilmben: uzsonnázva,
kopottan marakodva, hivalkodva, nosztalgiázva, Federico dottore
sminkesei nélkül is maszkszerû ábrázolatokkal.
Az összejövetel kényszeredett volt, talán mesterkélt
is. A vége-jelenetért mégis "megérte": amikor
szedelõdzködtek, cókmókjukkal szétszéledtek
már-már filmen kívül , közös aura
híján a privátlétükhöz tértek
vissza, ahányan annyifelé. Mozivarázslat kizárva.
*
Szörfözgetek. Sokadszor újra megnéztem A szobalány naplóját. Mint Don Luis Bunuel hûséges nézõje újból leróhatnám hála-pezetámat, amiért mások (joggal) lerótták. Megejtõ, ahogyan az Öreg a mindenen, mindenkin áthatoló romlottságot (társadalmi késztetést a fasizálódásra) adagolja. Talán egy szereplõt kivéve. Az öreg, vagy inkább kortalan szakácsnõrõl van szó. A többiek, mind jönnek is, mennek is, "konfliktusokat gerjesztõ terekben közlekednek", bûnösök, áldozatok, szemtanúk õ sohasem hagyja el életterét, az alagsori konyhát. Morgolódik, tesz-vesz, fõz, adagol, hátrahúzódva figyel, fájós lábbal üddögél nem tétel a többiek számára. Nincs elkülönítõ társadalmi státusza. Don Luis sohasem jellemezné úgy, hogy "életadó", "tökéletes személyzet". Funkcionális lénynek, birtokon belülinek tekinti, becsvágy-, lázongás nélkülinek. Amíg bírja szusszal, hozzá tartoznak a tûzhelyek, az edények, a fûszerek, az étkek. Ez a hivatása. De mi a sorsa? Bunuel, aki a rejtvények, sorsszerû véletlenek állhatatos híve, errõl még célzást sem engedélyez. Analóg-sorsokból sejthetjük: ha, mint "szakácsnõ" egyszer majd alkalmatlanná válik, ki fogják penderíteni. S talán elfekvõben végzi. Talán szentté avatják.
*
Nézem a képernyõn kereskedelmi és
közszolgálati televíziós adásokban, különféle
szövegkörnyezetekben ugyanazt az egyszerû képsort:
zámolyi romák egy csoportja közelít, a színhely
Strassburg. Megállnak. Felfelé bámulnak. Képirányváltás:
a Katedrálist bámulják. Mintha néma adás
lenne, függetlenítem magam a kommentátoroktól.
Nem érzem szükségét, hogy itt helyben "állást
foglaljak". A kis alakzat vége sorában roma nagymama álldogál:
térdközépig érõ világoskék
pulóverben willendorfi vénuszi mellekkel, szoknya, vastag
oszloplábak, cipõ, makulátlan tisztaság. Mintha
Csalog Zsolt barátom böködne: "a nagymamát figyeld!"
Nem perdöntõ, hogy roma szokásrend
szerint hátul áll. Nem számít, hogy ez az ajándék
ruhadarab messzirõl lerí. Kamerák jelenlétében
a tisztaságnak sincs kitüntetett értéke vagy
jelentése. De az, hogy minden porcikája sok szülésrõl,
sokévi szoptatásról, végeláthatatlan
házimunkáról árulkodik, az hétszentség.
Lehet, hogy funkcionális analfabéta, lehet, hogy az Új
Ember szorgos olvasója. Vélhetõleg az exodus-ötlet
nem tõle származik, Strassburg nevét se hallotta,
de nem tudjuk, mennyit nyomott a latban az "igen" szavazata.
"Még ha valaki megszólít is, hogy
aszondja Hallja maga cigányasszony, gyõjjík csak...
Tessík mondom rá , itt vagyok!
Mer nem SÉRT ez éngem!
Csak viszont má amikor ÚGY mondja valaki!
Hogy benne van az a CSÚFOLSÁG, az a GÚNY!
Na, CIGÁNYasszony --
Na akkor aszt én is mondom neki rögtön!
AKKOR ahogy csak a szájamon kigyön, mondom! De CSÚNYÁN
ám!"
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu