Magyarországon ma ritka luxus a nagyjátékfilm. A kispályán nagyobb esély a gyõzelemre.

Minek a film, ha rövid? Régi helyén ma mosópor illegeti magát a vásznon, és szó mi szó, a reklámok képi és gondolatvilága jobban is passzol az utánuk jövõ nagyfilméhez. De itt vannak már az elsõ fecskék és gólyák, a bulvársajtó és a televízió ingerküszöbét is átlépõ, magas kitüntetésekkel elismert rövidfilmek, amelyek szép csöndben elkezdtek visszaszüremkedni a moziba. Már arra is van példa, hogy három kisfilm összeállva tesz ki egy egészestés filmet. A Szélt, a Zárást, A mi gólyánkat mindenki látta, akit valamennyire érdekel a magyar mozgókép, de milyenek a többiek?
Röviden: sokfélék. Tematikában, zsánerben, hangnemben igen változatosak, nincs uralkodó irány, nekem legalábbis nem sikerült ilyesmit kivennem, gyakori a mûfajátlépés, az amatõr-, dokumentum- és kísérleti filmmel való érintkezés. A dokumentumfilm személyes hangvételének felerõsödése és a filmcsináló eszközök elérésenek demokratizálódása óta szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik melyik. Amit állíthatunk: van két-három jelentõs mûhely (a fõiskola mellett a Durst György vezette Duna Mûhely és Muhi András Inforg Stúdiója), meg számtalan alkalmi társulás, nekiveselkedés és magányos farkas.
A magányos farkasok között Szirtes András a nagy szürke ordas. Életforma neki a filmezés, évtizedek óta vezeti filmnaplóját, idõnként stílust vált, de ennek semmi köze semmilyen trendhez, hacsak úgy nem, hogy a trendek követik õt, messze lemaradva mögötte. Nagyformátumú és hosszú „rövidfilmeket” készít, nem hiszem, hogy a tökéletességre törekszik, azt egyszerûen csak hozza magával a felhalmozott mozgóképes tudás és formai biztonság. Néhány évvel ezelõtt, a Lumiere-tekercsekkel visszament az alapokhoz, a romlatlan kezdethez, és onnan kezdte el újraépíteni filmes univerzumát. Legutóbb A kisbaba reggelijét mutatta be, idén a Triptichont, amelynek három tétele a születéstõl a halálig vezet -- s megint elölrõl. Talált és saját felvételek kerülnek egymás mellé, alá, fölé, összeúsztatva, átszínezve, sebességet váltva, más és más képkivágatba fogva. A dallamos Avokádó pornó címet viselõ elsõ részbõl egy kisbaba néz ki ránk (a kamerába) érdeklõdve, körülötte óriásteknõsök úsznak vagy egy régi, feltehetõen amatõr pornófilm részletei, Phil Glass zenéjére. A második rész (A kamera rabságában) a szerzõ mutatkozik be, maszkos afrikai törzs táncol Strauss-keringõre. Végül a pusztulás/pusztítás képei következnek (A halál ágyékában), közbül a halálraítéltek, ki ember, ki macska, maga a szerzõ, borosüveggel, hatalmas gnúcsorda robog a víz felé, aztán kiszárad a folyó, az állatok sorra elhullanak, míg nem marad más belõlük, mint egy halom kifehéredett csont, de elõbb még lepkék és bogarak kelnek szárnyra diadalmasan a rothadó tetemekbõl. Állandó motívumként tér vissza az a valami, ami nem látható és nem megnevezhetõ, lepel takarja. S a nagyszerû zárlat: toronyugrás, többször ismételve, immár az uszoda nélkül; elõbb egy hídról, majd az életbõl a megsemmisülésbe röpül, zuhan az apró emberi alak, hogy a Mozart Requiem utolsó hangjával együtt végleg eltûnjön.
Az amatõr mezõnybõl érkezett Kotnyek István szegrõl végre Szirtes rokona. Képeket gyûjt és mutogat, de a kezdetén jár még annak, hogy a szép, izgalmas, erõteljes képek összerendezésébõl egy egészen új kijelentést fogalmazzon meg. A Közelgõ kékséget úgy is megnéztem kíváncsiságból, hogy levettem a hangot. Nem mintha rossz lenne a kísérõzene, de érdekelt, hogyan élnek meg némán ezek a felvételek. Nagyon jól, de természetellenes volt a csend, hogy nem hallom a szél zúgását, az esõkopogást, a lépteket vagy a motorzajt, pedig akkor sem hallom, amikor zenét tesznek a képek alá, csak ez olyan konvenció, amit eszünkbe sem jutna kérdõre vonni. A Közelgõ kékség persze nem pusztán szép képek egymásutánja, esztétizáló természetfilm -- még azzal sem foglalkozik, hogy az emberi jelenlétet mint zavaró tényezõt kiiktassa --, hanem történetei vannak. Az egyik a viharra várás története; a legemlékezetesebb kép a tisztás, amely hol felfénylik, hol elsötétül, ahogy a szél hajtja a felhõket, amelyeket úgy érzékelünk, hogy nem látjuk õket.
Szénási Ákos egészen más alapállásból nyúl a kamera után, mint Szirtes vagy Kotnyek. A Ferike zsánerét én úgy szoktam körülírni, hogy én és a haverok csinálunk egy filmet magunkról a haveroknak. Egy kollegám rövidebben és frappánsan seggberúgós filmnek nevezi ugyanezt. A haverok életébõl vett éles helyzetek újrajátszását, rekonstrukcióját látjuk. Vagy nem látjuk. Már említettem a filmcsinálás eszközeinek könnyebb elérhetõségét, sok elmés találmány van már a piacon, de a fény nélküli fényképezést sajnos még nem sikerült feltalálni. A Ferikében a hanggal is gond van, amelyre az alkotó maga hívja fel a figyelmet a zsûrihez intézett elõszavában. Nekem amúgy tetszett a film, rokonszenves a szabadsága, a fésületlensége, amit helyenként egzaktabb volna gátlástalanságnak és szabadszájúságnak nevezni, viszont nem értem, hogy ha nem volt pénz világításra, akkor miért erõltették az éjszakai jeleneteket. Ha nincs vakum, akkor nem este, egy sötét sarokban fotózom le a gyereket. Vagy: elfogadom, hogy egy többszereplõs, villamosban vagy a szabadban felvett jelenetnél nem sikerült tökéletesen a hangrögzítés, de azt már nem, hogy két ember beszélgetését egy autóban sem lehet hallani. A kreativitásnak ott kéne kezdõdnie, ahol kifutunk az anyagi lehetõségekbõl.
Az Aftában minden együtt van. Mundruczó Kornélról már az elsõ filmje (Nincsen nekem vágyam semmi) után kiderült, hogy jól választott pályát. Most az Afta lett a legjobb rövidfilm, és a zsûri döntése szokatlan egyetértéssel találkozott. Sivár kültelki lakótelep, mellette garázsok labirintusa, unatkozó, csellengõ kamaszok. Közbevetõleg megjegyzem, hogy több dokumentumfilm is rátalált ugyanerre a témára (Almási Tamás: Alagsor, Varga Ágota: Eksön), sõt errõl szól -- egészen más hangon -- Incze Ágnes szép filmje, az I love Budapest is. Arról, hogy mit kezdenek, mit kezdhetnek ma magukkal a fiatalok. Az Afta brutális választ ad erre a kérdésre, de olyan hitelesen és meggyõzõen, hogy nem lehet lesöpörni. Hatásosabbat, mint az amerikai Kölykök, amelynek formásan lekerekített, tanulsággal megfejelt története visszamenõlegesen tette érvénytelenné azt a hitelességet, amelyért olyan keményen megdolgoztak az alkotók. Az Afta kölykei egyszerre érzékenyek és bunkók, kíváncsiak és állati közönyösek. Iszonyú energiák feszülnek bennük, és iszonyú erõfeszítésükbe kerül elütni azt a rengeteg idõt. Játékkal, zenével, szexszel, meg bármivel, ami elõadódik, csak adódjon elõ valami, mert az elviselhetetlen, hogy nem történik semmi. Ha aztán sikerül túlélni a kamaszkori ön- és közveszélyes állapotot, attól se lesz jobb az élet, marad minden szörnyû, mint volt, csak felnõve már egyre inkább arra vágyik az ember, hogy véletlenül se történjen semmi. Az Afta végén nem is kitörõ, csak megesõ erõszak éppolyan váratlan, mint amilyen logikus.
Mundruczóból hiányzik a pedagógiai célzat, nem akar ijesztgetni vagy sokkolni. Erõset állítani, azt igen. A Nincsen nekem vágyam semmiben is megmutatkozott drámai és ritmusérzéke még szembetûnõbbé válik a rövid formában, hibátlan a tempó, jó a helyszín, nagyszerûek a figurák. De abba nem szívesen gondolok bele, hogy mit kívánt meg ez a film a fiatal amatõr szereplõktõl.
Eszköztelen minimalizmusával és átgondoltságával tûnt ki Fliegauf Benedek Beszélõ fejek címû munkája. A megszólalók szellemesen juttatják eszünkbe azt a bulvártévés mûfajt, amikor kiszállnak a fekete krónika soros hõsének lakókörnyezetébe, és meginterjúvolják az anyagyilkos vagy a háromfülû ember tanítónénijét és házmesterét. Valóban nem látunk mást ebben a 27 percben, mint hat beszélõ fejet, az egyik a rendezõé, akik néhány mondatban elmesélnek egy különös történetet, majd eltûnnek. Az esetek úgy válnak egyre hajmeresztõbbé, ahogy a nézõben erõsödik a gyanú, hogy ezek ugyanarról az emberrõl beszélnek.
Különleges, de hihetõbb figura Szekeres Csaba két, önmagát játszó hõse (Érintések), a süket költõ és a tolószékes vívóbajnok. Az õ találkozásukról és barátságukról szól ez a lírai, bumfordi, abszurd és megható darab. Inkább dokumentumfilmnek mondanám, de én leszek az utolsó, aki ezen fennakad. Dudás Sándor vidéken él 90 éves anyjával és szeretett csirkéivel, élükön a pompás Jani kakassal. Verseket olvas és ír, nem kisebb ambícióval, mint hogy õ legyen „a csend Petõfije”. Éppen kiadót keres Budapesten, amikor összeakad Hajnal Andrással, aki Sidneybe készül a paraolimpiára. Hogy gyõzni szeretne, az semmi, mert úgy tervezi, hogy Ausztráliából Los Angelesbe repül, ott betör a filmiparba és megrendezi saját filmjét.
Láttam még Buvári Tamás Godot-átiratát (Várjá' Vlagyimír), amely komoly mûgonddal készült, tetszett is a szövegigazítás, csak azt nem sikerült megfejtenem, mit akart a szerzõ Beckettel és a hajléktalanokkal elmondani, amit eddig ne tudtunk volna. Végig élveztem Oláh Lehel játékos, finom kis filmjét a házasságtörésrõl, amelynek nem csak a címe (Öt után, hat elõtt) emlékeztetett a Cléo 5-tõl 7-igre.
Úgy áll a dolog, hogy Magyarországon ma luxus nagyjátékfilmet csinálni. Olyan neves rendezõink, mint Gothár Péter, Gyarmathy Lívia, Xantus János is rövidfilmet rendeznek, ha gyakorolni akarják tanult szakmájukat. A fiatal alkotók nagy száma azt jelzi, hogy lassan nálunk is polgárjogot nyer a kisfilm a bemutatkozás és a kísérletezés terepeként. Ideális esetben arra is volnának bejáratott csatornák, hogy elvezessék a kisfilmet egyfelõl a közönséghez, másfelõl a döntéshozókhoz (pénzeszsákokhoz), mert egy jól sikerült és jól fogadott rövid darab referenciamunkaként szolgálhatna a nagy(film)világba. Ettõl azért még messze vagyunk. Létezik viszont, sõt dühöng a filmcsinálási furor, amelyet még leginkább a rövid mûfajban lehet a legkönnyebben és viszonylag olcsón kiélni. És a kész filmek azt bizonyítják, hogy a sok éves, megkeserítõ küzdelem, kérvényezés, kilincselés helyett (vagy mellett) megéri felszabadultabban dolgozni és elhelyezni egy jól irányzott kapáslövést a rövidsarokba.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu