A Balkánon forgató dokumentumfilmes eleve kétséges erkölcsi helyzetére csak nagyon jó film adhat felmentést. Vagy az sem.
Betelefonálós mûsor a rádióban,
csak fiataloknak. Szokvány kérdések, hogy hívnak,
hány éves vagy, honnan hívsz bennünket. Mindjárt
a lényegre térnek, mit szeretnél nyerni? De a mitrovicai
mûsorvezetõ másfelé tereli a szót: az
északi részen laktok-e vagy délen, ti hova menekültetek,
felgyújtották-e a házatokat, meghalt-e valaki a családodból,
te magad megsebesültél-e a háborúban?
Koszovói gyerekek – Moldoványi Ferenc legújabb
dokumentumfilmjében. A legjobb jelenet egy jó szándékú
és elhibázott vállalkozásban. Itt minden filmes
igyekezet vagy dramaturgiai beavatkozás nélkül, önmagától
létrejön és megjelenik az, amiért az alkotók
ezt a filmet megcsinálták: a koszovói helyzet, a maga
bonyolultságában és ellentmondásosságában,
a szenvedés, a fájdalom, az erõszak, az áldozatok
manipulálása, a gyûlölet felkeltésének
és ébrentartásának logikája, egy etnikai
konfliktus minden borzalma és otrombasága.
Albán gyerekek beszélnek elõször
a kamera elõtt. A kislány, aki egyedül maradt életben
a családból, és ne a papa-mama-gyerek modellre gondoljanak,
hanem egy igazi nagycsaládra, szülõkkel, nagyszülõkkel,
nagynénikkel és nagybácsikkal, testvérekkel
és unokatestvérekkel. A támadók – alighanem
szerb szabadcsapatok – a horvátországi és a boszniai
háborúban kidolgozott recept szerint jártak el: tüzérségi
elõkészítés (értsd: órákig
lövik a települést valami magaslatról) után
bevonulnak, lõnek mindenre, ami mozog, aztán végigjárják
a romba dõlt házakat, és kivégzik a túlélõket.
A gyerek körül sorra pusztultak el a családtagok, mígnem
egyedül nem maradt, és akkor odafeküdt a véres
tetemek közé, és holtnak tettette magát. A trükk
nem vált be, a katonák egyenként megvizsgálták
a hullákat, észrevették, és azóta sem
érti, miért hagyták életben. Ezt élte
át a gyerek, de a történetébõl kihámozható,
hogy a család férfitagjai, de legalábbis a nagybátyja,
az UCK katonája volt, a házuk felsõ emeletén
géppuskafészek lehetett, s míg odalent remegve bújtak
össze az asszonyok és a gyerekek, odafentrõl lõttek
(visszalõttek?), és nem sokat törõdtek a család
biztonságával vagy megmentésével.
Egy kisfiú azt meséli el, hogyan hívták
ki és lõtték agyon az apját az udvarukban,
ahol három napig feküdt temetetlenül. Három testvér
következik, szép kamaszlány és a két kisöccse.
Félárvák voltak eddig is, korán elvesztették
az édesanyjukat, és most már apjuk sincsen, kihívták
õt is az udvarra. Van – volt? – egy negyedik testvér, a legidõsebb
lány, akit dolguk végeztével megerõszakoltak
a katonák.
A szerb gyerekek most Koszovszka Mitrovica másik
felében élnek, de egyik-másik után egészen
Belgrádig kellett menni. Elûzték õket otthonukból
az albánok, elvették vagy felgyújtották a házukat,
és itt is van gyerek, akinek kihívták az apját
az udvarra. Most menekültként élnek, kegyelemkenyéren
a rokonoknál, vagy bezsúfolva egy tömegszállássá
alakított iskolába. De a szerb gyerekek között
csak egyet találtak, akinek a története kísérteties
mása az albán gyerekekének, a többiek más
helyzetbõl beszélnek. Egy komoly nagylányt már
korábban Belgrádba küldtek a szülei, és
csak levélbõl értesült az apja megölésérõl:
õ irodalmias napló- és levélrészleteket
olvas fel önmagáról, a többi gyerek helyett pedig
a szülõk szólalnak meg. A „szerencsés” kisfiú
ott focizhat az udvaron a papájával, aki megúszta
az otthona és három ujja elvesztésével. Egy
másik tanteremben népes cigány család – családfõ
nélkül. Õk sem mondják, a film sem mondja, talán
nem is tudja, nem rovom fel neki. Túl messzire vezetett volna belemenni
a két ellenséges nemzet közé szorult, túszul
ejtett, kihasznált, manipulált romák hosszúra
nyúlt koszovói történetébe.
Elhisszük, amit az alkotók az igazságnak
megfelelõen sugallni szerettek volna, sõt tudjuk magunktól
is: a gyerekek nemzetiségre való tekintet nélkül
szenvedtek. De az elkészült filmben csak a filmesek igyekezetét
látjuk – és az albán gyerekek aránytalan szenvedését.
Õk az árvák és a kiszolgáltatottak,
nincsen anyjuk, aki beszélhetne helyettük, nincsen pártfogójuk,
aki megvédhetné õket attól, hogy kamera elé
állítsák õket és felidéztessék
velük az átélt borzalmakat. Mert akármilyen nehéz
elhinni, mindez úgy került filmre, hogy kiszállt a stáb,
és kamera elé ültették a gyerekeket. Kaptak egy
rutinos tolmácsot, aki minden fakszni nélkül a tárgyra
tér: meséld el, hogyan ölték meg a testvéreidet,
hogy volt az, amikor apukád napokig feküdt temetetlenül
az udvaron. És a gyerek szófogadóan mondja, nyilvánvaló,
hogy nem elõször, s ha mégis vonakodik, kap néhány
rávezetõ kérdést vagy némi noszogatást.
Persze a hosszú csendeknek is megvan a szerepük a hatáskeltés
dramaturgiájában, és közben közelrõl
dolgozik a kamera, nem mulasztva el egyetlen arcrándulást,
megremegõ szájat, legördülõ könnycseppet
sem.
Itt a jó szándék, amit nincsen okunk
kétségbe vonni, mit sem ér. Itt édeskevés,
ha szigorúan betartjuk a hallgattassék meg a másik
fél elvét. Egy kiegyensúlyozott és pártatlan
tájékoztatásra törekvõ hírmûsor
esetében talán igen, dokumentumfilmben nem. És az
sem elég az üdvösséghez, ha kamerát adunk
a gyerekek kezébe, és a film részévé
tesszük a képeiket, az általuk látott világot.
Hiába a jó szándék, mondom megint, ha ez az
egész kínosan emlékeztet a bulvártévékbõl
ismerõs és sokat kárhoztatott „riportokra”, amelyek
többszörösen hátrányos helyzetû, szegény,
tájékozatlan emberek zaftos történeteit tárják
a nagyérdemû elé. Itt láthatunk olyat, hogy
a pedofil szomszéd karmaiból kiragadott kisgyerekek orra
alá dugják a mikrofont, meséljék el, mit csinált
velük pontosan a bácsi. A háttérben a zavartan
mosolygó szülõk, akiknek fogalmuk sincsen arról,
hogy nem muszáj szóba állni a tévésekkel,
minden további nélkül rájuk uszíthatnák
a kutyát vagy orrukra csaphatnák az ajtót. A dokumentumfilm
nem keveredhet ilyen rossz társaságba, és nem válhat
a hírpiac szolgálójává sem, engedelmesen
szállítva az anyagot, amelyre éppen kereslet mutatkozik:
éhezõk Eritreában, AIDS-kórház Afrikában/Romániában,
háborús áldozatok Koszovóban – a régi
színházi recept szerint: a gyerek tuti siker. Ezek a képek
nem a civilizált világ olthatatlan tudásszomját
elégítik ki, csak a napi betevõ szörnyülködnivalóval
szolgálnak. És az indiai gyerekmunkán, távol-keleti
gyerekprostitúción sápítozás közben
nem is olyan titkos elégedettség tölthet el bennünket
saját gyerekeinkre gondolva, akiknek úgymond mindent megadunk.
A Gyerekek címû filmet nézve az ember
hajlik arra a nézetre, hogy aki ehhez a témához nyúl,
az eleve kudarcra van ítélve. A Gyerekek címû
filmet megnézve oda jutottam, hogy ezt a filmet nem lett volna szabad
megcsinálni. Pedig ez nem igaz. Hihetünk abban, hogy van, amirõl
nem lehet beszélni, és amirõl nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell, de közben nem feledkezhetünk meg
az istent sikerrel kísértõ mûvekrõl sem.
Ha most eltekintünk a Zsíros Géza
iránt mutatott korai érdeklõdésétõl,
és Az Út címû méltán díjnyertes
filmjére gondolunk, akkor nyugodt szívvel állíthatjuk:
Moldoványi Ferenc van olyan jó rendezõ, hogy érdemes
legyen megpróbálnia a lehetetlent és persze vállalnia
a bukás kockázatát és minden ódiumát.
Az Útban egy sokat megélt, bölcs kínai keresi
a boldogságot Máthé Tibor képein, Szemzõ
Tibor zenéjére. Moldoványi most is nagyra tört:
ismét Szemzõvel íratott zenét és Nagy
Andrást hívta meg fotografálni. Tudta, hogy mit nem
akar: vádiratot szerkeszteni, leleplezni a bûnöket, amelyeket
gonosz szerbek követtek el szegény albánok és
szegény cigányok ellen, vagy gonosz albánok ártatlan
cigányok és szerbek ellen, és így tovább.
Moldoványi gyerekekrõl akart filmet csinálni Koszovóban,
ahol történetesen albán, szerb és cigány
gyerekek élnek.
Csak azt nem gondolta végig, mit tehet meg, meddig
mehet el a dokumentarista. Milyen buktatókra számíthat,
hány csapdát kell kikerülnie, amelyekre álmában
sem számított volna.
Messzebbre kell mennem példáért,
de nem túl messzire. Történetesen sok filmet láttam
a délszláv válságról, dokumentum- és
játékfilmet egyaránt. Ez az Európában
immár tíz éve folyó véres és
mocskos háború érthetõ módon feldúlt
mindannyiunkat, és óriási kihívást jelentett
a filmeseknek. Szarajevó a filmesek Mekkájává
vált, az egyik ott remélt magyarázatot találni
a történtekre, a másik meg akarta mutatni a világnak
az igazságot, a harmadik oda álmodta a nagyjátékfilmje
csúcsjelenetét, a negyedik csodára várt, megvilágosodásra,
az ötödik csak egy zaftos képsorra, amivel megcsinálhatja
a szerencséjét. Csakhogy Szarajevó körül
volt zárva, reguláris csapatok õrizték a bevezetõ
utakat, a hegyekbõl pedig számos hivatásos és
alkalmi orvlövész tartotta tûz alatt a város számtalan
pontját. És így ment ez hónapokon, éveken
át, a várost közben rommá lõtték,
nem volt villany, sem víz, sem gáz, nem volt élelem,
gyógyszer, tüzelõ, és a bent rekedtek naponta
újrakezdõdõ harcba indultak a puszta túlélésért,
egy tojásért, egy kanna vízért, két
hasáb fáért. Sokan meghaltak, golyótól,
betegségben, sokan nem bírták tovább, öngyilkosok
lettek, megõrültek, súlyos depresszióba estek.
Idõnként, kemény alkudozások után bejutott
egy-egy segélyszállítmány, le- és felszállt
egy-egy repülõ. Az esetek jelentõs részében
újságírókkal, filmes stábbal a fedélzetén.
A Holiday Innben volt a fõhadiszállásuk, és
egyik tudósítás sem mulasztott el megemlékezni
a forgatás mostoha körülményeirõl, az ellátási
nehézségekrõl és veszélyekrõl.
Csakhogy õk, a szarajevóiakkal ellentétben, önként
és dalolva mentek oda, és abban a biztos tudatban, hogy hamarosan
értékes dokumentumokkal megrakodva távozhatnak a helyszínrõl.
Kiáltóan erkölcstelen helyzet, amelyre csak egy nagyon
jó film adhat felmentést. Vagy az sem. Természetesen
csak nagyon kevés ilyen készült, egy-két kivétellel
valamennyi a volt Jugoszláviából származó
filmes munkája. Akik tisztában voltak (és nem ott
ismerkedtek) a viszonyokkal, ismerték a várost és
a város lakóit, tudtak velük beszélni. Nem volt
szükségük tolmácsra, kalauzra, közvetítõre,
aki óhatatlanul beleviszi a maga szempontjait, pártállását,
elfogultságát, személyes érdekeit.
A magyar filmesek egyetlen gyerekkel nem beszélhettek
volna, talán be sem engedik õket Koszovóba, ha terveik
nem találkoznak a helyi és nemzetközi, részben
humanitárius, részben politikai érdekekkel. Amikor
Moldoványi megérkezett a tetthelyre, ott már véget
ért a háború – az albánok gyõzelmével.
De még nem volt, és máig nincsen béke. Már
a nagy exodus idején, a menekülttáborokban elkezdõdött
a dokumentálás, a szenvedéstörténetek
összegyûjtése. És a terápiás, humánus
célzat mellett már akkor megjelent a politikai tõkeszerzés
szempontja is. És akkor még nem beszéltünk a
Koszovót éppen elvesztõ, megbombázott, térdre
kényszerített szerbekrõl, a végnapjait élõ
Milosevics-rezsimrõl. A mindkét oldalon évek hosszú
során át felhalmozott (jogos vagy nem jogos) sérelmekrõl,
a szenvedésrõl, nélkülözésrõl,
gyászról, veszteségrõl, bosszúvágyról,
amelyet nem lehet objektíven megítélni, mérlegre
tenni, hiszen a „rossz oldalon” szenvedõnek is megvan a maga igazsága.
A gyerekek persze nem választottak, beleszülettek, belekényszerültek
egy helyzetbe, amit talán nem is értettek. De nem ugyanez
áll-e a felnõttek, az emberek túlnyomó többségére?
Fel kell tennünk a kérdést, hogy minek ment Moldoványi
Ferenc Koszovóba? Hogyan hihette, hogy nyelvismeret nélkül,
idegen és szigorúan ellenõrzött terepen mozogva
képes lesz közel férkõzni a valósághoz,
tisztán és érthetõen felmutatni azoknak a gyerekeknek
a szenvedését és igazságát, akikkel
még csak beszélni sem tud?
A filmesek mintha ördögi körbe léptek
volna, amelyben visszafelé sült el az elfogulatlanságra
törekvésük. Nem volt menekvés, talán csak
egy. Ha a saját hajukat megragadva próbálták
volna kirántani magukat az ingoványból. Itt kiszolgáltatott
gyerekekrõl csináltak filmet kiszolgáltatott filmesek.
Ha ezt beismerték volna, ha a filmjük részévé
merik tenni, hogy nem tudunk és nem értünk semmit, de
oda kellett mennünk, mert látni akartuk a saját szemünkkel,
ám nehezebbnek bizonyult, mint képzeltük, nem a magunk
urai voltunk, tereltek és irányítottak bennünket,
falakba ütköztünk, lehetetlen volt megvalósítanunk
azt, amit odahaza az íróasztalnál elterveztünk,
de így is láttunk, átéltünk, megtapasztaltunk
annyit, amibõl érdemes filmet csinálni...
Moldoványi ott hibázta el, hogy miközben
többféle nézõpontnak teret adott a filmjében,
nem vállalta a magáét. Õt félrevezették,
aztán megcsalta önmagát, végül becsapja
a nézõt, amikor az objektív megfigyelõ szerepében
tetszeleg, aki helyzetjelentést ad arról, mi történt
a gyerekekkel Koszovóban, ahelyett hogy azt mondta volna el, mi
történt vele Koszovóban, ahova azért ment el,
hogy találkozzon a gyerekekkel, akikkel nem gyereknek – nem embernek
-- való dolgok történtek.
Gyerekek – Koszovo 2000 – magyar, 2001. Rendezte és írta: Moldoványi Ferenc. Kép: Nagy András. Zene: Szemzõ Tibor. Hang: Sipos István. Vágó: Révész Márta. Producer: Moldoványi Ferenc. Szereplõk: Besarta Jashari, Edmond és Valdrin Iliaz Ruci, Lavdija Beqir Feka, Violeta Mehmeti és testvérei, Elfie Buletini, Dusica és Veljko Masic, Jelena és Miljana Vasic. Gyártó: Engram Film/MTV/RTBF. Támogató: Soros Alapítvány, UNICEF, UNESCO, ORTT, MMKA, Kodak. 90 perc. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu