Minden jel arra mutat, a XXI. század is a mozgókép évszázada lesz, de meglehet, hogy nélkülünk. A magyar filmgyártás – elegendõ pénz és a jogi kereteket biztosító filmtörvény híján – válságos hónapjait éli.

A kulturális tárca tavaly elhatározta, hogy rendbe hozza az évek óta padlón fekvõ magyar filmipart, csakhogy a szakma képviselõinek többsége nem kért abból a tervezetbõl, amelyet a forrásbõvüléssel együtt, mintegy árukapcsolásként próbáltak vele elfogadtatni. A tiltakozó filmesek továbbra is a tavaly -- széleskörû egyeztetés nyomán -- elkészült filmtörvénytervezet alapján állnak, és csakis abból kiindulva tudják elképzelni a filmszakma és a támogatási rendszer reformját. Ráadásul a filmes társadalmon belüli hangulatot meglehetõsen elmérgesítette, hogy a szakma néhány képviselõje külön tervezetet tett le az asztalra, amely több helyen rímelni látszott a minisztérium által szorgalmazott Filmközpont Rt. koncepciójával. Az érintettek tagadták a hasonlóságot, és a nyilvánosság elõtt õk is elutasították a Filmközpontot. A frontvonalak megmerevedni látszottak, amikor is a tárca február közepén új egyeztetést ígért.
De kezdjük valahol az elején.

*

Amikor a rendszerváltás után a Filmfõigazgatóságot felváltotta a demokratikus alapokon mûködõ szakmai önszabályozó testület, és 1991-ben létrejött a Magyar Mozgókép Alapítvány, a filmesek joggal bízhattak abban, hogy a magyar film finanszírozása megbízható módon megoldódik, annál is inkább, mert az alapítvány évente 1 milliárd forinttal gazdálkodhatott, s ez akkoriban – különösen az ország általános gazdasági állapotához képest – nem volt szûkmarkú ajánlat. Csakhogy az évek során kiderült, mondja Szomjas György, a Magyar Filmmûvészek Szövetsége fõtitkára, hogy a kormányok nincsenek bizalommal az alapítványi rendszer iránt, ezért a támogatás nominális összegét mind a mai napig változatlanul (1 milliárd forint!) hagyták. Így annak értéke tíz év alatt a töredékére csökkent. Szomjas szerint a filmtörvénynek éppen az lett volna a lényege, hogy enyhítse a kiszolgáltatottságot a mindenkori kormányzat adakozókedvének, és automatizmusok, törvényi garanciák (elsõsorban járulékok és adókedvezmények) alapján töltse fel a filmszakma költségvetését. A jogos igény alapján 1997-re elkészült az elsõ filmtörvénytervezet, amely azonban épp a járulékok ügyén csúszott el, a forgalmazói lobbi -- az európai gyakorlattól eltérõen -- ugyanis nem volt hajlandó belemenni abba, hogy a mozijegyekbõl származó bevételeinek egy részét, mintegy adó formájában, befizesse a filmipar közös kasszájába.
A helyzet három év alatt némileg megváltozott, tavaly nyáron elkészült a filmtörvény újabb tervezete, amely már lényegében az egész filmszakma – így a forgalmazók – támogatását is élvezte, mivel széles körû egyeztetés alapján jött létre. A tárca ezzel befejezettnek tekintette a miniszteri biztos, Tóth Erzsébet (a Magyar Mozgókép Közalapítvány – MMKA – fõtitkára) megbízatását, aki joggal vélhette úgy, hogy az ígéreteknek megfelelõen a törvényjavaslat rövid idõn belül a parlament elé kerül. Nem így történt. Eltelt a 2000. esztendõ, és a tervezet még mindig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában (NKÖM) parkolt, ahol – jogi és kodifikálási problémákra hivatkozva – tovább dolgoztak az anyagon. Csakhogy az átdolgozás után valami egészen más jött ki onnan, mint ami korábban bement, és az érdekeltek rá sem ismertek az általuk korábban már jóváhagyott szövegre. Nem is csoda. A tárca egy teljesen új törvénytervezetet készített, amely lényegében nem szólt másról, mint egy újonnan felállítandó, részvénytársasági formában mûködõ hatóságról, a Nemzeti Filmközpontról. A tárca szándékai akkor kezdtek világossá válni, amikor tavaly év végén, a költségvetési törvény végszavazásakor, szinte az utolsó pillanatban kiderült, hogy az MMK 1 milliárd forintos költségvetésébõl elvettek 400 milliót. Csak utóbb lett nyilvánvaló, hogy ez az összeg szolgált volna a felállítandó Filmközpont alaptõkéjéül. Grunwalsky Ferenc, a Magyar Filmmûvészek Szövetsége Játékfilmszakosztályának vezetõségi tagja szerint akkor állt elõ a kínos szituáció, amikor a tárca államtitkára egy nyilatkozatában elmondta, hogy a szakma néhány képviselõjével már évekkel ezelõtt tárgyalt egy hasonló központ megalapításáról. Ezen szakmabeliek ugyanis a Filmmûvész Szövetség közgyûlésén pár nappal korábban tagadták, hogy ismernék a minisztérium terveit.
A szakmán belül külön utat járók egyébként jórészt a Magyar Rendezõk Céhe (MRC) tagjai, amely szervezet tavaly év végén ki is lépett a Filmmûvészek Szövetségébõl. A Szövetség leginkább azt nehezményezte, hogy az MRC nem várta meg, amíg a szakma kialakítja egységes álláspontját a kormányzati tervekrõl, hanem saját külön tervét küldte be a minisztériumba. Ez a tervezet a Szövetség fõtitkára, Szomjas György szerint lényegében a Filmközpont belsõ szerkezetét vázolja fel, amelyre a Filmmûvész Szövetség tagjai egyszer már kategorikusan nemet mondtak. Ezzel szemben az MRC képviselõi azt hangsúlyozzák, hogy a tervezetük alapjai ugyan három évvel ezelõttre nyúlnak vissza, de szó sincs arról, hogy ez bármiféle Filmközpont koncepciója volna. Szerintük a jelenlegi támogatási rendszer ezer sebbõl vérzik, és jelentõs átalakításra szorul. A lényeg: az egyébként is kevés pénz túl sokfelé aprózódik szét, az alkotók nincsenek kellõen megfizetve, és minden produkció „szenved” az elkészülés során. Az MRC elképzelése szerint a finanszírozásnak a film költségeinek döntõ részét, legalább 70-80 százalékát kellene fedeznie, szemben a jelenlegi 10-30 százalékkal.
Az MMKA fõtitkára, Tóth Erzsébet szerint korábban egy-egy film költségvetésének akár a felét is megajánlották. Ma már erre nincs lehetõségük, így aztán azt a megoldást választották, hogy inkább több mûnek adnak kevesebb támogatást, számítva arra, hogy az alkotók más forrásokból is pénzhez tudnak majd jutni. Mivel sok fiatal, tehetséges alkotó van, nem tartanák helyesnek, ha négy-öt produkció között osztanák el a keretösszeget, noha úgy a filmek költségeinek akár négyötödét is fedezni tudnák. Ezzel a gyakorlattal az elmúlt nyolc évben 55 elsõfilmes rendezõt tudtak támogatni. „A rendszer demokratizmusához és a meghozott döntések korrektségéhez nem férhet kétség – mondja Szomjas György – , vagyis a rendszer jó, csak idõközben kifogyott alóla a pénz. Ezért is szükség van arra, hogy e támogatási forma mellé újakat hozzunk létre.” A tavalyi filmtörvénytervezet követte is a több lábon álló támogatási rendszer elvét, és három fõ pillérre helyezte a finanszírozást: a jelenlegi közvetlen költségvetési támogatáson nyugvó alapítványi zsûrizésen kívül megteremtette volna a filmipari tevékenységek (így például a mozijegyek eladása) után fizetendõ járulékok visszaforgatását az ágazatba, valamint befektetési és adókedvezményekkel további forrásokat biztosított volna. Ezen kívül a tervezet a médiatörvény által elõírt filmtámogatásokkal (ORTT által nyújtott források) és a különbözõ kockázati tõketársaságok befektetéseivel is számolt. A legutóbbi kormányzati koncepció azonban már sem a járulékokat, sem ez utóbbi formákat nem tartalmazta. Grunwalsky szerint éppen ezen egyoldalúság miatt elfogadhatatlan a javaslat. Ha ugyanis a Filmközpont elutasít egy pályázatot, az illetõ lényegében elfelejtheti a filmtervét, más fórum ugyanis nem lesz, amelyhez fordulhatna.
Egyébként éppen az adókedvezmények és a filmiparba visszaáramoltatott járulékok kérdése lehetett az, amit a pénzügyi tárca kifogásolt a korábbi tervezetben, így aztán költségvetés-politikai érvekkel is meg lehetett vétózni a szakma által támogatott elképzeléseket. A nemzetközi tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy a filmeseknek nyújtott adókedvezmények igen rövid idõ alatt tudnak a gyártásban látványos eredményeket produkálni. Székely Gabriella, aki az elõzõ kormányzat alatt a kulturális tárca munkatársa volt, Írország példáját említi, ahol rendkívül kedvezõ befektetési és adózási körülményeket teremtettek az országba érkezõ koprodukcióknak és a hazai cégeknek egyaránt. Különbözõ kvótákkal szabályozták a kedvezményeket aszerint, hogy a stáb hány százaléka – beleértve a rendezõt és a forgatókönyvírót – hazai, hogy hány forgatási vagy utómunkanapot tölt a stáb az országban. Az eredmény: néhány év alatt megtöbbszörözõdött az elkészült filmek száma.
Ami pedig a járulék helyett tervezett „a mozijegyadót” illeti, a forgalmazók szervezetét képviselõ Port Ferenc, a Budapest Film vezérigazgatója szerint éppen azért vállalták ennek terhét, mert a tervezet arról szólt, hogy a filmiparba visszaáramoltatott járulékokból nemcsak a filmgyártást, hanem a forgalmazást és a moziüzemeltetést is támogatja az állam, méghozzá a Nyugat-Európában már elfogadottá vált arányok szerint. Vagyis 40 százalék jut a gyártás, 30-30 százalék pedig a forgalmazás és a moziüzemeltetés támogatására. „Ott ugyanis már régen rájöttek arra – hangsúlyozza Port –, hogy hiába támogatják az amerikai filmek európai dömpingje közepette a nemzeti filmek gyártását, ha a forgalmazásra már nem jut pénz, azok soha nem kerülnek közönség elé.” Nálunk ma a támogatások megoszlása ehhez képest teljesen eltorzult: a gyártási oldal mellett együttesen mindössze 5 százalék jut a forgalmazásra és a moziüzemeltetésre.
Az arányok kiegyenlítése segíthetne orvosolni azt a sokszor hallott panaszt is, hogy kevés moziban, és csak rövid ideig láthatóak a magyar filmek. Ennek az az egyszerû oka, hogy egy magyar film nemhogy a gyártási költségeit nem tudja behozni (egy ilyen kis piacon erre csak akkor van esély, ha a filmet több külföldi országban is el lehet adni), de rendszerint még a forgalmazási kiadások sem térülnek meg. Íme a rideg számok: egy úgynevezett „tömegfilm” tisztességes forgalmazása (elegendõ kópia, plakát, médiakampány) 40-50 millió forintba kerül, s ennek megtérüléséhez legalább 300 ezer nézõnek kell jegyet váltania. Ezzel szemben ma a magyar filmek többnyire egy kópiával és minimális reklámmal indulnak, átlagos nézõszámuk ennek megfelelõen 2 és 10 ezer között van. Vagyis egy magyar film bemutatása elõtt (hacsak nem kiugróan nagy létszámú közönséget vonzó, amolyan magyar „blockbusterrõl” van szó) a gyártónak és a forgalmazónak abban kell megegyeznie, milyen arányban osztozzanak a veszteségen. Ha a forgalmazási költségeket a minimumra szorítják is le, Port Ferenc szerint azt 4-5 millió forint alatt semmiképpen nem lehet megúszni (legalább ennyibe kerül egy úgynevezett „rétegfilm” forgalmazása). Ez utóbbi megtérüléséhez ugyan elvileg „csak” 20 ezer nézõ kellene, de ez láthatóan még mindig elmarad az említett átlag-nézõszámtól. A Filmforgalmazók Egyesületének elnöke szerint mindez elegendõ indokot kell hogy jelentsen a forgalmazási támogatás bõvítésére.
A szakmán belül gyakran csak forgalmazói lobbiként emlegetett érdekcsoport kapcsán szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy a filmtörvény tavalyi tervezetének elsüllyesztésében e csoport egyes képviselõi – mindenekelõtt az amerikai filmipart képviselõ befektetõk – is közrehathattak. Nekik ugyanis semmiképpen sem állna érdekükben, hogy az amerikai filmek túlsúlyának és piaci erejének ellensúlyozására saját bevételeikbõl finanszírozzák az alacsony nézõszámú magyar produkciók gyártását és forgalmazását. Port Ferenc nem tartja kizártnak, hogy a magyar forgalmazói piacon van olyan szereplõ, aki lobbizott az elõzõ törvénytervezettel szemben, de a Budapest Film ilyen akcióban nem vett részt. Az mindenesetre ténykérdés, hangsúlyozza, hogy a Filmforgalmazók Egyesületének az elõzõ kormány idején készült filmtörvény-javaslattal szemben komoly szakmai kifogásai voltak, de a múlt év nyarán szakmai konszenzussal elfogadott jogszabály-tervezet kidolgozására az egyesület adott megbízást. Port hozzátette, bármilyen nehéz is a tényt elfogadni, addig, amíg a magyar filmek forgalmazási részesedése a piacon 5 százalék alatt marad, a meghatározó részesedéssel bíró forgalmazók számára a magyar filmek finanszírozásáról szóló vita egyszerûen érdektelen.
A filmtörvény kapcsán szintén a viták kereszttüzébe került a forgatókönyvek elfogadásának – az MRC szerint lényeges, Grunwalsky Ferenc szerint kevésbé húsbavágó – kérdése. Az MRC tervezetében az áll, hogy a filmterveket a háromtagú Konzultánsok Tanácsa fogadja el. Grunwalsky szerint ez kísértetiesen emlékeztet a Filmközpont koncepciójára, az MRC általunk megkérdezett képviselõje azonban ezt határozottan cáfolja. Grunwalsky ott látja a tanács alapvetõ baját, hogy tagjait a miniszter nevezné ki, vagyis állami alkalmazottak volnának. “Melyik alkalmazott lenne annyira ostoba, hogy újra elfogadjon egy olyan forgatókönyvet, amelyiknél már egyszer megütötte a bokáját? Ráadásul ki tud mutatni ma három olyan személyt, akit a szakma maradéktalanul elfogadna ilyen pozícióban?” Szomjas szerint a konzultánsok rendszerét (akik mintegy csúcs-producerként járnának el) a szakma többsége egyszer már leszavazta, mert úgy ítélték meg, hogy az a többi producert tenné feleslegessé, így akadályozná a független produceri rendszer kifejlõdését Magyarországon. Ezekkel a bírálatokkal szemben persze felvethetõ, hogy a jelenlegi kuratóriumi tagokat is a miniszter nevezi ki a szakma javaslatára, és ez a konzultánsoknál sem lenne másképp. Az pedig, hogy a kurátorok heten vannak, önmagában még nem garancia a jó döntésekre. Az MRC egyáltalán nem úgy tekint a konzultánsokra, mint csúcs-producerekre, ugyanakkor szükségesnek látják, hogy a filmek elkészültét nyomon kövessék, és ha a vállalt feltételektõl eltérnek, a tanács jogosult legyen fellépni. A jelenlegi rendszer bírálói egyébként ez utóbbi gyakorlat hiányát tartják a mostani szabályozás egyik legnagyobb hibájának. Szerintük a gyártás folyamatának és a költségvetés betartásának ellenõrzése egyáltalán nem hatékony, és sok filmrõl a befejezés elõtt derül ki, hogy az elkészültéhez hiányzik még 20-30 millió. Tóth Erzsébet határozottan visszautasítja azt, hogy ne ellenõriznék szigorúan a támogatás felhasználását. Mint elmondta, a legutóbbi idõkig nem fordult elõ olyan, hogy az a produkció, aminek az MMKA támogatást adott, végül ne készült volna el.
Az MRC nem akar semmiféle központi dramaturgiai tanácsot, viszont igenis szükség van egy olvasói testületre, mondja a Céh egyik -- magát megnevezni nem kívánó -- képviselõje, hogy ki lehessen szûrni a dilettáns munkákat. Ma minden kurátor minden beadott munkát elolvas, amely hatalmas mennyiséget jelent, és képtelenség mindegyikre egyformán odafigyelni. Ha a konzultánsok úgy gondolják, hogy egy forgatókönyv támogatásra érdemes, akkor megkérhetnék az alkotókat, hogy a könyvet dolgozzák ki, de ezt a munkát semmiképpen nem õk végeznék. Márpedig a nyilatkozó szerint a Filmmûvészek Szövetségének javaslatában szereplõ, a Mafilm keretein belül létrehozandó forgatókönyvíró mûhely meglehetõsen emlékeztet a rosszemlékû “központi dramaturgia” intézményére. Szomjas nevetségesnek tartja, hogy az általuk javasolt mûhelyt központi dramaturgiához hasonlítják. Az ugyanis csupán egy fakultatív jellegû szervezet, ahová az író – ha szükségét érzi – beadhatja a mûvét véleményezésre, konzultációra. Kérdés persze, hogy vajon nem azok a forgatókönyvek lesznek-e majd a döntéshozatalkor elõnyben, amelyek az említett mûhelynél kerültek átdolgozásra. A könyvek elfogadásáról szóló vitában Tóth Erzsébet szerint egyértelmûen a filmes alkotómûhelyek létrehozása hozhat megoldást. Vagyis a mûvek kidolgozása kerüljön vissza a producerekhez, a támogatási rendszer pedig különbözõ jogi automatizmusok útján ösztönözze ezek mûködését, azaz jutalmazza azokat a beadott forgatókönyveket, amelyek ilyen – bármiféle központtól teljesen független – mûhelyekben formálódtak. Ezeknek a hiánya okozza azt is, mondja a fõtitkár-asszony, hogy mára a mûvekrõl szóló viták áttevõdtek a kuratóriumhoz, holott a pénzosztóknak nem a könyvek tartalmi elemzésével kellene foglalkozniuk. Ezért volna helytelen, ha a kuratórium azt a gyakorlatot követné, hogy a könyvek tartalmi bírálata alapján indokolná meg a támogatások odaítélésérõl szóló döntéseit. Többen viszont épp azért tartják a mai rendszert átláthatatlannak, mert nem lehet tudni az egyes döntések mögött meghúzódó indokokat, a kuratóriumnak ugyanis nincs indokolási kötelezettsége.
Eltérõen látják a felek a Mafilm jövõbeni szerepvállalásának lehetõségeit is. A Szövetség elképzelése szerint a Mafilm – amellett, hogy forgatókönyvírói mûhelyként is mûködne – a háromcsatornás támogatási rendszer egyik pillére volna. Vagyis a cég a forgatókönyvek megrendelésében és fejlesztésében, valamint a filmek gyártásában egyaránt részt venne. Szerintük a filmgyártás ipari bázisának megerõsítése a Mafilm révén volna lehetséges, amely széles infrastruktúrájával maga is piaci szereplõként venne részt a filmek megvalósításában. Az MRC képviselõje szerint viszont csak ez utóbbi fogadható el a Mafilm feladatai között, amelynek versenyképes árakkal szolgáltatóként kellene mûködnie, és egy a prágai Barrandovhoz vagy a berlini Babelsberg stúdióhoz hasonló vállalattá kellene fejlõdnie.
A viták közepette háttérbe szorult – az MMKA fõtitkára szerint egyik leglényegesebb – kérdés, hogy miként kellene rendezni a filmstúdiók helyzetét. Egyik tervezet sem szól ugyanis arról, mi legyen a filmstúdiókban lévõ filmvagyon sorsa, noha rendkívül értékes állami vagyonról van szó, amely mindenképpen védelmet érdemel. Ugyanakkor fontos feladat azoknak a független mûhelyeknek megerõsítése is, ahol például a forgatókönyvek kidolgozása és fejlesztése folyik.

*

Itt tartunk most, jó néhány tervezet, fórum, újsághír, vita, protestálás és szópárbaj után. E riport megírásakor (március végén) újabb egyeztetés kezdõdött a minisztérium és a szakma képviselõi között. Pozitív fordulatnak tekinthetõ az is, hogy az MRC-n belül többségbe került azok véleménye, akik a Filmmûvészek Szövetségével való együttes fellépést szorgalmazták, így esély van arra, hogy elindul valamiféle közeledés a két érdekképviseleti szervezet között. Egyelõre még nem tudni, mi lesz a tárca által szorgalmazott Filmközpont tervének a sorsa: végleg elvetik, vagy átalakult formában próbálják elfogadtatni a filmszakmával. (Errõl a minisztérium illetékesei lapzártáig nem nyilatkoztak.) Ha létrejön a várt megegyezés, hamarosan talán újra lesz olyan törvénytervezet az asztalon, amely mögött a szakma és a kormányzat egyaránt felsorakozik. Fordulat hiányában folytatódhat az év eleji szembenállás a felek között, legrosszabb esetben pedig létrejöhet egy, a szakma ellenében végrehajtott szabályozás. Közben azért talán filmek is készülnek majd. Ugyanúgy ahogyan eddig is: szûkösen, kevés pénzbõl, kompromisszumok árán, hihetetlen körülmények között – magyarosan.
2001. március 30.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu