Keleti kikelet, fény a végeken? Új nevek, régi trendek.

Egy város, amelynek van fesztiválja, de nincs mozija – ez csak elsõ hallásra tûnik lehetetlennek, második nekifutásra nagyon is ismerõs. Hazai példának ott van Gyõr és a Mediawave, ám még ezzel sem ért véget a lista. A lengyel határtól nem messze fekvõ egykori keletnémet iparváros, Cottbus immár második éve úgy ad helyt a kelet-európai filmek fesztiváljának, hogy a városban év közben csak egy csöppnyi mûvészmozi mûködik, minden más vetítõhelyet tönkretett ugyanis a városszéli grandiózus multiplex. Cottbus és a mozik paradoxonja a kortárs kelet-európai film metaforája: a fesztivál tíz napjára újra kinyitnak egy-két bezárt régi nagy mozit, leporolják az üléseket, kicserélik a fényeket és feltöltik a büfé készleteit, hogy aztán egy teljes évre újfent parkolópályára kerüljön minden. Egy hét fény, csillogás és médiaérdeklõdés – pillanatnyilag ennyi a kelet-európai film árfolyama, és ez még csak nem is a legrosszabb ráta.
Ám ha mindebbõl azt a következtetést vonnánk le, hogy a kelet-európai filmet csak temetni érdemes, nagyot tévednénk. Az idei fesztivál legkellemesebb meglepetése az volt, hogy bár a nyilvános fórumokat a pénzszûkérõl és a filmgyártás ellehetetlenülésérõl szóló beszéd uralta, a vetítõtermekben egyre másra fiatal alkotók izgalmas, szellemes, formákat bontogató új filmjei peregtek. Még akkor is, ha ez gyakran újra megtalált régi formákat, elsõsorban helyi színekkel megbolondított mûfaji sablonokat jelentett. Az orosz Balabanov akciófilmje, a Testvér modernizáció- és Amerika-ellenes, xenofób felhangokkal dicsõítette a népmesék legyûrhetetlen falusi legényét, a lengyel Olaf Lubaszenko vígjátéka, A fiúk nem sírnak pedig az Amerikát majmoló újgazdag vállalkozókból és maffiózókból ûzött gúnyt. A fiatal lengyel és orosz rendezõk feltûnõ lelkesedéssel vágnak bele krimik és akciófilmek készítésébe – nyilván nem függetlenül attól, hogy elsõsorban hazai fogyasztásra gyártott populáris filmjeik a sok tízmilliós lengyel vagy a sokszázmilliós orosz piacon még akár bevételt is termelhetnek. A krimik és bûnügyek köntösében ráadásul a kelet-európai film hagyományos politikai szerepvállalása is átörökítheti magát a szép új világba: a rendszerkritika és a parabola helyét így veszi át a politikai és társadalmi változások kriminális fejleményeibõl építkezõ bûnfilm – az erõszakért nem kell a szomszédba mennünk, az akciófilmes dramaturgia pedig némi odafigyeléssel elsajátítható.
Izgalmasabb és inspiratívabb volt azonban az a pár film, amely nem a kortárs hollywoodi trendeket, hanem a hatvanas évek újhullámának hagyományát használta kiindulópontnak. A cseh Alice Nellis csendes szatírája, az ironikus kisrealista poétika teljes eszköztárát bevetette egy kisvárosi választás totális unalmának és eseménytelenségének elmeséléséhez (Ecc, pecc, kimehetsz…). A fiatal cseh film legnagyobb tehetségeként számon tartott Jan Hrebejk nem nosztalgiázott, jóval komorabb témát választott magának. A fõszereplõ házaspár a második világháború idején egy gazdag zsidó polgárcsaládból származó, koncentrációs táborból menekült fiút bújtat. A férj csak úgy tudja elterelni magukról a Gestapo figyelmét, hogy együttmûködik a nácikkal, illetve a nácibarát csehekkel. Hrebejk azonban nem hõsöket és gonoszokat fabrikál szereplõibõl, filmjében esendõ és hétköznapi figurák küszködnek. Az Össze kell tartanunk groteszk tragikomédiája az ellenállás és a kollaboráció kliséit szétzilálva és karikírozva egyszerre kerüli el a pátosz és az erkölcsi relativizálás csapdáit, mégsem lesz súlytalan benne a dráma. A grúz Nana Dzsordzadze nagyszabású európai koprodukcióban készült filmje Joszelianiék tündéri realizmusát keveri kusturicás, szilaj, balkáni életörömmel. A 27 csók kéne még egy szecessziós szépségû grúz faluban játszódik, ahol megállt az idõ: a falnak döntve ugyan, de még elöl vannak a Sztálin-poszterek, az utcákon viharvert teherautók és kocsik zötyögnek, a legnagyobb ünnepet azonban az Emmanuelle egyik zugkópiájának vetítése jelenti. Elvarázsolt, álmodozó, bolondos figurák népesítik be a tájat: a féltékeny katonatiszt, aki olykor riválisait célba véve teszteli ballisztikai tudását, az öreg kapitány, akinek rozsdamarta hajója alól ellopták a tengert, és egy tizenéves, vörös hajú, fürtös lány, egy bajkeverõ angyalka, aki magába bolondítja a falu apraja-nagyját, kivéve azt férfit, akibe pedig õ szerelmes, menthetetlenül. Dzsordzadze pengeélen táncol a szentimentalizmus és a barokkos modorosság között, de azért mindvégig megtartja egyensúlyát. Remek színészei, a grúz táj megunhatatlan pompája, Zoran Bregovic életteli zenéje, no meg a jó érzékkel adagolt gegek lendülete átlendítik a történetet a holtpontokon.
A cottbusi fesztivál nem cáfolta, hogy a kortárs kelet-európai film csúf útvesztõbe került. Az a tapasztalat mégis vigasztaló lehet, hogy a zsákutcából is van kiút: visszafelé.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu