Az európai–amerikai versenyfutás mellett az új német film a közelmúlt történéseivel is igyekszik tárgyszerûen elszámolni. |
Ironikus, hogy éppen a Berlinale alatt tartották
Budapesten a német film hetét, az alatt a Berlinale alatt,
amirõl a New York Times azt írta, hogy az elmúlt idõszakban
a közönség érdekei miatt eluralta Hollywood, de
most a kritikai hagyományon edzõdött euro-intelligencia
hatására túlerõvel igyekeznek ezt háttérbe
szorítani. Igen ám, érvel a nem éppen hollywoodista
kozmopolita világlap, de akkor történik mindez, mikor
az európaiak, francia kifejezéssel élve, „kis filmeket”
készítenek és mutatnak be. Small is (could be) beautiful,
vághatunk vissza Pannon Rádión acélosított
euro-öntudattal, de a dacba óhatatlanul vegyül némi
keserûség, hiszen a mi euro-filmünk már nemcsak
Hollywood, de Kelet-Ázsia mögé is kezd szorulni a „nagyfilmek”
világpiacán, és, látva a látottakat,
ez ma már nemcsak Tiborc, de a walkürök panasza is.
Ha már walkürök: a jelek szerint Franka
Potente (A lé meg a Lola) nélkül manapság nem
nagyon lehet érdemleges német filmet csinálni (mint
ahogy a Werckmeister harmóniákban megismert Lars Rudolph
nélkül sem), õ a Cosma Shiva-generáció
jelese. Azért bátorkodom ezt a hetvenes évek végén,
nyolcvanas évek elején született garnitúrát
így hívni (mely a mai moziközönség zöme,
és a történetek jelentõs része is róluk
szól), mert az egykori NDK-s, majd disszidens Neue Welle-rockernõ,
Nina Hagen 1982 táján, NunSexMunkRock címû albumán
nagy publicitást adott hasonnevû leánygyermeke születésének,
aki, ilyenformán, ennek a korcsoportnak az elsõ ismert alakja
lett. A Cosma Shivák nem a semmibõl jönnek, édesanyáik
már keletnémet kislemezen énekeltek a treptowi strand
FKK (Frei Körper Kultur; magy.: nudista) részlegérõl,
élõ adásban rámásztak egy osztrák
mûsorvezetõ sliccére, szimpatizáltak terroristákkal,
lakásfoglalókkal, atomerõmû-ellenes autonómokkal,
írták vagy olvasták a frankfurti Pflasterstrandot
(alapító: Daniel Cohn-Bendit), mint a lapzártakor
még külügyminiszter Joschka Fischer etc. Nagyapjuk a náci
korszakban tudományos szempontból elõremutató
kísérleteket folytatott KZ-lakókon és hadifoglyokon,
benne élnek hát a német múltban, valóságban
nyakig, de a sokdimenziós, kaleidoszkópszerû, multikulturális
német jelenben is, „jugoszláv” az iskolatársuk, török
a szomszédjuk, magyar a mûvészeti akadémiájuk
elnöke. Dr. Goebbels elpityeredne, ha látná, és
ez cél is. (És talán nemcsak Dr. Goebbels, de Walter
Ulbricht, Wilhelm Pieck, sõt talán Konrad Adenauer és
Ludwig Erhard is.) Mint az szabad szemmel is jól látható,
Németországban kazalban áll a tematikum, lássuk
hát a feldolgozás módját.
Közelmúlt + DDR
Ami Magyarországon tiszteletreméltó
ritka kivételek ellenére sem akar sikeredni az elmúlt
tíz évben, a közelmúlt történéseivel
való tárgyszerû elszámolás, nos erre
Németországban láthatóan sikeresebb kísérletek
történtek. Az elmúlt idõszak egyik legizgalmasabb
magyarországi filmbemutatója volt Volker Schlöndorff
A lövés utáni csend címû alkotása,
a balos nyugatnémet RAF-terroristák és a keletnémet
Stasi akcióegységérõl, meg a menedékben
az NDK-ssá váló terroristák 1989 utáni
sorsáról. A kitaszított a kommunista társutasság
kérdésével foglalkozó történész,
például Paul Hollander, vagy a kommunizmus által megérintett,
a szekuláris hitet egy ideig elfogadó, majd a praxis hatására
szembeforduló értelmiségiek, mint Arthur Koestler
tollára volna való. Oskar Roehler rendezõ alkotása
valós, méghozzá személyes történetet,
a saját anyja sztoriját tárja a nézõk
elé. Gisela Elsner írónõ az Örökmozgó
tájékoztatása szerint 68-as eredetû balosságban
szenved, az NDK „vívmányait” féltve összeomlik
a Fallal együtt; nos a forrást azért tartom említendõnek,
mert a filmben erre a 68-asságra nem láttam utalást.
Korosztályilag persze igen, de a német értelmiségben
kommunista vonzalmak máshonnan is eredhettek, mint 68-ból;
a Stasi és a Német Szocialista Egységpárt (SED)
is aktív volt a nyugati „haladó” értelmiség
behálózásában, és ne feledjük,
a nyugati 68-as balosság a létezõ szocializmus kritikája
is volt. Gisela Elsner írónõ történetében
inkább egy régebbi vágású kommunistaság,
társutasság jeleit láttam. Frau Elsnerrõl (filmbeli
nevén Hannelore Flanders) megtudjuk, hogy mostanában (1989)
már nem adja ki a Rowolt Verlag (régebben tehát kiadta),
mert túl balosnak gondolják, sok szépet, nagyot gondol
az NDK, „az elsõ német munkás-parasztállam”
szocializmusáról. Ehhez képest Münchenben él
és a konzumercivilizáció elhivatottja, különösen,
ha haute-couture divattermékekre keveredik a szó meg a tett.
Amúgy neurotikus mûvésznõ, akinél a neurózist
a politikai elkötelezettség csak súlyosbítja.
Így jutunk el 1989 mozgalmas õszéig, Európa
talán legfontosabb városának közepén leomlik
a hat méter magas tudathasadék, Elsner írónõ
úgy érzi, ott a helye, de õ siratni, halotti tort
ülni megy. Feladja müncheni lakását, megkeresi
a régi keletnémet komálósokat, a fogadtatás
legalábbis vegyes. Persze kalandok, pasik, az ötvenes, feltûnõ
parókát viselõ asszony megalázó szituációkba
kerül, vissza Nyugatra, pénzt kerít a gazdag apucitól-anyucitól,
elõkerül az egykori férj is, keseregnek az elmúló
kommunizmuson.
Azt hiszem A kitaszított fontos film; leginkább
hibáiban, bukásában, kihagyott lehetõségeiben
fontos. Elfogadom a rendezõi szándékot, hogy rendhagyó
asszonynak gondolt anyjának kívánt emléket
állítani, kommunizmus, balosság, a Nyugat értelmisége
vs. DDR problémában viszont elmaszatolja a lényeget,
említést sem tesz az NDK-ról, mint államról,
amely represszív, zsarnoki, az állami terrorizmus összes
attribútumával felszerelt politikai entitás volt.
A kitaszítottban csak az DDR-Bürgerek kispolgári vágyairól
és az államukat alapozó ideológia Elsner asszony
fejében létezõ nagyszerûségérõl
esik szó, ahogy semmit nem tudunk meg „szegény, szegény
Sascha Andersonunk”-ról, a Staats-Sicherheits-rõl. És
amiért Volker Schlöndorff filmje, A lövés utáni
csend, a maga valóban 1968-ban gyökerezõ terrorista
hõsnõjével, sokkal igazabb film, hiszen az újbalos
asszonyka persze tudja, hogy a hidegháborús front melyik
oldalán áll, de õ romantikus, az NDK valóság
nem ihleti, menne Afrikába, ha mehetne, de nem mehet, marad neki
az elõpomerán valóság, amit kényszerbõl
fogad el. A kitaszított hibái ellenére is érdemleges
film, tisztességesen próbál az 1989-ben feltört
politikai változásokkal primér szinten foglalkozni,
így Magyarországon talán csak a Bolse vita próbált,
és érdemnek ez egyáltalán nem kevés.
De érdeme még a pontos NDK-rajz is, és bizony a keletnémetség
felmutatásához nem elég találni egy jó
kis paneldzsungelt, koszlott Wartburgot, kõmosott farmerdzsekit,
arcok kellenek, arcokat kell találni. Roehler rendezõ megtalálja,
a köpenicki (mondjuk) kocsmában, a kelet-berlini lakótelepi
lakásban pedig konkrétan ott van Kader Komissar Dernikowski
a VEB Fischwerk Sassnitz-ból, ahol magam egy varázsos nyári
munkát töltöttem volna poétikusan ábrándos
ifjúságomban 1975-ben, ha halmazati büntetésként
ki nem rúgnak már a harmadik napon osztályidegen és
botrányos magaviselet, a poznani egyetemrõl érkezett
vendégmunkás-lányok iránti fokozott érdeklõdés,
mérsékelt munkakedv és a balti tengerpart sirályainak
vállalati heringekkel való etetése miatt.
De a DDR nemcsak ilyen vérkomoly és sötét
mozikban szerepel, mint A kitaszított, itt van például
a Hazai pályán, amely tulajdonképpen kicsit ügyetlenecske
dokumentumfilm a keletnémet jégkorongról. Utóbbi
sportág nem érte el színvonalában, eredményességében
a csehszlovák szomszédok vagy a nagy testvér szovjetek
szintjét, 1970-ben németes racionalizmussal meg is szüntették
a jégkorong bajnokságot. Illetve mégsem, mert Erich
Mielke Stasi-fõnök szíve csücske volt az egyik
csapat, a Dynamo, ez megmaradhatott, és hogy ne egyedül játssza
a bajnokságot, maradt egy másik is. Kettecskén kergették
a pakkot, mindig döntõt játszottak, egymás között
zajlott az átigazolási idõszak, leegyszerûsödött
a bunda szó jelentése. A helyzet groteszkjét nem igazán
tudták jól kiaknázni az alkotók, pedig a Berlini
Dózsa jégkorong-szakosztályának története
széles tablót adhatott volna a rezsim mûködésérõl,
abszurditásáról, a máig misztikus keletnémet
sportpolitikáról und so weiter. Pepe Danquart rendezõt
a poszt-NDK korszak jobban izgatta, az Eisbärenre módosult
nevû csapatban és drukkerseregében az Ossie-ság
apoteózisát találja meg. A Jegesmedvék és
szurkolóik Moszkvába látogatnak, wie in die Schöne
Alte Zeiten, kikapnak vadul, de mégis van egy kis jóérzés,
hogy õk most itt vannak, irigyelt berliniek. Régi bútordarab
a szertáros néni, sopánkodik, hogy a mezekre most
már reklámot kell tenni, a szurkerek keletnémet kisemberek,
kezükhöz odaragadt a Radebergeres üveg, a múlt ködlovagjai,
egy elveszett világ örökösei. A filmben nagy potenciál
volt – talán ezért is kapta a legjobb német film díját
tavaly –, nem ártott volna mélyebben kiaknázni.
Road-movie keletre
Günter Grass írja Az én évszázadom
címû könyvében, hogy az ötvenes évek
Wunderwirtschaftját elõször zabálási láz
jellemezte Nyugat-Németországban, majd rögtön erre
következett az utazási láz, és bizony privát
tapasztalatunk azóta, hogy nem lehet Európában sehová
elutazni a német turisták látványa nélkül.
A turista között van filmes, a filmes filmez, ha már utazik,
útifilmet forgat, road-movie-t, persze az amerikai út-mítosz
másodfelhasználásával. Fatih Akin filmje, a
Júliusban egy ilyen mozi: az eminens fizikatanár, Daniel
varázsos török lánnyal találkozik a hamburgi
nyári forgatagban, ejti miatta Julit, utána indul Isztambulba,
Bajorországon, nevadai motelekre rímelõ Bécs
alatti kamionszerájon át Budapestig. Itt a fõhõst
kidobják a dunai uszályból, beúszik a városba,
illetve közel a városhoz felveszi egy ex-jugoszláv femme
fatale IFÁ-val. A Budapest-ábrázolás jellegzetesen
nyolcvanas évekbeli, a Lánchíd jelenti a várost,
egy Fekete Lyuk-szerû helyre viszi a délszláv asszonyka,
a Budapesten futkározó autók kizárólag
az NDK-közönségnek könnyen beazonosítható
kétütemûek, Danielt természetesen kifosztják.
A román határon összetalálkozik ismét
Julival, aki házassági ígéretet csikar ki belõle,
majd lezsírozza az útlevél (ellopták) nélküli
határátkelést. Bulgáriában egy törökkel
fut össze, aki hullát szállít a csomagtartójában,
ebbõl a török határon kalamajka támad, de
kiderül, a Németországban elhunyt nagybácsi az,
aki török földben nyugodna, viszont az unokaöcs valójában
a varázsos török lány pasija, így Daniel
könnyû szívvel kiszerethet belõle, hogy aztán
a Boszporusz-híd alatt végérvényesen Julival
kösse össze sorsát, és „elinduljanak Délre”.
A vége-fõcím alatt török kecskepásztorok
jódliznak az anatóliai hegyek tetején, a fiatalok
arcmását mézeskalács söralátétekre
nyomják, giccs ezerrel, legyen nekik könnyû a föld.
A Júliusban Hamburgból indult, az Abszolút
menõk olyan német road-movie, ami ki sem lép onnan.
Walter, Ricco és Floyd külvárosi összenõtt
haverok, ám derült égbõl a villám, Floyd
bejelenti, hogy elhúz végleg, jó messzire. Komoly
bulival búcsúztatják, felvonul minden, amit az északnémet
kikötõváros tud, Sankt Pauli, Reeperbahn, nem tudom
miért, tán mert Hamburg brit megszállási zóna
volt, vagy merthogy ott kezdett a Beatles, mindenestre van egy kis angol
indie-hangulat, Trainspotting-feeling alapjáraton, csocsóznak,
pénzeznek, csajoznak, verekszenek a neonfényû utolsó
éjszakában, nézhetõ mozi, de olyan anti-emlékezetesen
vonul át az emberen, mint egy könnyû hasmenés.
Sebastian Schipper elsõ filmje a német független film
legfontosabb mûhelyének mondott X-Filme Creative Pool-nál
készült, mint más dolgozatok is a válogatásban.
Nevezett mûhelyrõl bízvást elmondható,
hogy látványorientált atelier-rõl beszélünk,
a pre-Mátrix világ kameratrükkjeiben, félvilági
mesterséges világításban, képgyorsításban
otthonosak, forgatókönyvben, színészetben, elmélyülésben
kevésbé.
Az ismert Doris Dörrie ez alkalommal Megvilágosodás
garantálva címen jelentkezett játékfilmmel.
Uwe, a konyhafelszerelés-ügynök mélypontra jutott:
felesége és az õ révén rengeteg vertyogó
gyermeke elhagyta õt. Bátyja feng shui-szakértõ,
régóta készül Japánba, komolyabb Zen-tréningre,
az elsõ, italos éjszakán Uwe õt keresi meg
– hogy, hogy nem, másnap már Japánba tartanak erõs
katzenjammerben. Láss csodát, Tokióban eltévednek,
kiderül, hogy a gyógysör, gyógyviszki iszonyatos
áron volt, pénz és útlevél nélkül
kell feltalálniuk magukat. Megtörténik, narancssárga
sátrat lopnak, baseball-gyakorlópályán táboroznak,
aztán eljutnak a Zen-kolostorba, ha nehezen is, de beleszoknak a
dresszúrába, egy idõ után visszatérnek
Tokióba. „Doris Dörrie új ’vígjátéka’
egy házivideó, egy road-movie és egy buddhista meditációs
kurzus elemeit ötvözi” – olvasom a filmrõl. Megmondom
õszintén, én már a Wim Wenders Tokyo-ga címû
velejéig maníros dolgozatától sem voltam oda,
beleesett az is a „hülyegaijin befigyel, mennyire mások is
a japánok” viszonylag egyszerû sztereotípiájába,
de Wenders – akkoriban (1983) utoljára – még azért
megpróbált valaminek a végére járni,
mielõtt teljesen átadta volna magát az öntetszelgésnek
és a macheség diadalának-akarásának,
mint azóta egész életmûvében. Doris Dörrie-nek
nem sikerült Wenders nyomába lépnie, úgyhogy
maradjunk annyiban: ez az alkotása leginkább hülyegaijin-home
video, és akkor nem túl durván vagyunk viszonylag
pontosak.
Trend és thriller
Németország vonzerõ, nemcsak délre,
északra is, nemcsak ifjú törökök jönnek
ide filmezni, de ifjú finnek is, mint Hannu Salonen, aki a Downhill
City címû filmmel debütált. Kellemes, visszafogott
humorú katalógusfilm berlini figurákról, megszállott,
szûkagyú bokszolóról és hajdani nehézfiú
trénerérõl, a csajáról (Franka Potente),
aki néha dugna is, de ez már nem fér bele az edzéstervbe,
a házasságból kilépett középkorú
asszonyról, akinek viszont bejön a rendszeresen laposra vert
ökölvívó. Korábban meg a szállodai
recepciós anarchista házfoglaló jön be az asszonynak,
akinek a pizzafutár és író nagybácsija
a sportoló kényszerlakótársa. Mind a Downhill
City Hotel környékén laknak, amely a tulaj vajszívébõl
kifolyólag egy szociális intézmény és
egy szálloda 50-50 %-os kevercse, itt él például
Artsi is, aki finn, szólógitáros és akcentussal
beszél németül, õ pedig a bokszoló excsajával
bútorozik össze. Mondják azt is, hogy az Egymillió
dolláros hotelre hajaz, ezt én nem tudom megítélni,
mindenesetre kedves kis elfoglaltság, igazi „kis film” New York
Times-os értelemben, semmi különös, de nem fáj.
A harcos és a hercegnõ A lé meg
a Lolával Magyarországon is viszonylagos ismertséget
elért Tom Tykwer mozija Franka Potente és Benno Fürmann
fõszereplésével, Lars Rudolph cameojával. A
csaj életét megmenti a pasi, aki nagyon zárkózott,
franc se tudja, mi baja. A csaj elmeosztályon nõvérke,
a pasi visszavonultan él bácsikájával egy hegytetõn.
A csaj indul a pasira, a pasi tartózkodik, aztán enyhül,
együtt vannak a sárga házban, mikor a furcsaarcú
gonosz kis lény befújja machinációikat az állami
erõszakszervezeteknek, akik a diliház lapostetején
készülnek õket letartóztatni. A csaj és
a pasi azonban megfogják egymás kezét, ugranak, kettõs
öngyilkosság (ami a Doris Dörrie által megidézett
Japánban az igaz szerelem egyetlen elfogadható végkimenetele),
de nem, mert vízbe csobbannak, talán boldogan élnek,
míg meg nem halnak. A lé meg a Lola jobb volt, és
abban sem volt harminc percnél több.
Stefan Ruzowitzky filmje, az Anatómia feltehetõen
a legfigyelemreméltóbb film az 1999–2000-es német
felhozatalból. Boncmániás stréber medika nyári
gyakorlaton Heidelbergben a cinterem hûvösében arra figyel
föl, hogy különbözõ rendû-rangú
ismerõseibõl preparátum lesz, brilliánsan (vivi)szekcionált
demonstrációs tárgyak a jövõ orvosgenerációinak
okulására. A háttérben egy titkos társaság,
az Antihippokráteszi Szövetség (AAA) áll, hányják
a fittyet az orvosi etikára, a nyárspolgári morálra:
cél a tudomány minden határon túli fejlesztése,
úgyis mint hósipkás csúcs. Vagy háromszáz
éves társaság ez, persze a III. Birodalom idején
hiperaktív, a boncmániás stréber medika (Paula
szerepében az elmaradhatatlan Franka Potente) hõn szeretett
nagypapája is benne volt, õ találta fel a vérsziklásító
anyagot, mely nélkül tetembõl nyitható fiókos
matyóbabát fabrikálni lehetetlen. Kísért
a német múlt. A végén a stréber medika
és az anatómiakurzuson idétlenkedõ történész
leleplez, feltár, kielemez. Jól látható, hogy
a szüzsé alapján bõven lehetne ebbõl XXX-es
hongkongi akciópornó – pláne, ha repülni is tudnának
és volna olyan fejlevágó, láncos mûködtetésû,
fém bevásárlókosaruk, amivel Anthony Wong szokott
operálni –, de nem az. A helyszínek, a berendezés,
a világítás igényes, a vágás
jótempójú, Fraulein Potente és a rosszfiú
Benno Fürmann játékára nem lehet panasz, a suspense
folyamatos, és a stréber medika (esernyõ) meg a titkosszolgálati
történész (varrógép) tényleg a
boncasztalon találkoznak. Szép.
Az Anatómiánál jóval gyengébben
bútorozott mozi a Három kínai nagybõgõvel,
Klaus Kramer rendezõ elsõfilmje. Balesetbeli elhalálozásból
adódó tévedések vígjátéka
hulladarabolással, -darálással és -evaporálással,
segítõkész, melegszívû barátokkal,
rosszkor kíváncsiskodó szomszédokkal, minden
lében kanál kedvesédesanyával, örök
Hausmeisterrel; mit mondjak: felejthetõ.
Nagyfilm
Joseph Vilsmaier rendezõ Marlene címû
dolgozatában viszont benne volt a nagyfilm lehetõsége.
Marlene Dietrich életútja egyike a moziuniverzum nagy sztorijainak,
sajnos a címszereplõ Katja Flint nem tudott dietrichi magasságban
röpködni, a forgatókönyv arányai nem voltak
igazán jók, túl sokat szöszölt az elejével,
elfért volna nagyon egy oldalkacsintás a másik korabeli
német mozi-félistennõre, walkürre és opportunitás-dívára,
a rendezõ Leni Riefenstahlra, aki, szemben Dietrichhel, Hitler szolgálatába
állította zsenijét, megalkotván a magas színvonalú
náci vizualitást. Igaz, akkor már nem forgatott, amikor
Dietrich amerikai egyenruhában énekelt a GI-oknak Normandiában,
de még mindig tartja magát az a hír, hogy torzóban
maradt, spanyol témájú utolsó III. birodalmi
filmjéhez a Porrajmos-ra, a cigány holokausztra hurcolt romák
között castingolt volna valamelyik KZ-ben.
A Marlene jobb forgatókönyvet, jobb színészetet,
jobb költségvetést (nem ezt az unalmas közép-budgetet)
érdemelt volna, akár szuperprodukcióban is. Most egy
darabig nem lehet újra megcsinálni, de talán majd
egyszer, talán Amerikában, hiszen a téma ott is megél,
és a „nagy filmek” ott készülnek. Mindenestre dicséretes
a kísérlet, legalább megpróbálták.
Magyar moziban meg jó volna többet látni ezekbõl
a német, európai „kis filmekbõl”, már csak
azért is, mert a jövõ a valamilyen szinten integrált
európai filmgyártás, mely az amerikai filmnek piaci
versenytársa ugyan nem lesz, de hát az identitás,
ugyebár.
Az új német filmek a Goethe Intézet válogatásában az Örökmozgó és a Toldi Mozi mûsorán szerepeltek.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu