Új német filmek
Walkürök panasza
Vágvölgyi B. András
 
Az európai–amerikai versenyfutás mellett az új német film a közelmúlt történéseivel is igyekszik tárgyszerûen elszámolni.

Ironikus, hogy éppen a Berlinale alatt tartották Budapesten a német film hetét, az alatt a Berlinale alatt, amirõl a New York Times azt írta, hogy az elmúlt idõszakban a közönség érdekei miatt eluralta Hollywood, de most a kritikai hagyományon edzõdött euro-intelligencia hatására túlerõvel igyekeznek ezt háttérbe szorítani. Igen ám, érvel a nem éppen hollywoodista kozmopolita világlap, de akkor történik mindez, mikor az európaiak, francia kifejezéssel élve, „kis filmeket” készítenek és mutatnak be. Small is (could be) beautiful, vághatunk vissza Pannon Rádión acélosított euro-öntudattal, de a dacba óhatatlanul vegyül némi keserûség, hiszen a mi euro-filmünk már nemcsak Hollywood, de Kelet-Ázsia mögé is kezd szorulni a „nagyfilmek” világpiacán, és, látva a látottakat, ez ma már nemcsak Tiborc, de a walkürök panasza is.
Ha már walkürök: a jelek szerint Franka Potente (A lé meg a Lola) nélkül manapság nem nagyon lehet érdemleges német filmet csinálni (mint ahogy a Werckmeister harmóniákban megismert Lars Rudolph nélkül sem), õ a Cosma Shiva-generáció jelese. Azért bátorkodom ezt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején született garnitúrát így hívni (mely a mai moziközönség zöme, és a történetek jelentõs része is róluk szól), mert az egykori NDK-s, majd disszidens Neue Welle-rockernõ, Nina Hagen 1982 táján, NunSexMunkRock címû albumán nagy publicitást adott hasonnevû leánygyermeke születésének, aki, ilyenformán, ennek a korcsoportnak az elsõ ismert alakja lett. A Cosma Shivák nem a semmibõl jönnek, édesanyáik már keletnémet kislemezen énekeltek a treptowi strand FKK (Frei Körper Kultur; magy.: nudista) részlegérõl, élõ adásban rámásztak egy osztrák mûsorvezetõ sliccére, szimpatizáltak terroristákkal, lakásfoglalókkal, atomerõmû-ellenes autonómokkal, írták vagy olvasták a frankfurti Pflasterstrandot (alapító: Daniel Cohn-Bendit), mint a lapzártakor még külügyminiszter Joschka Fischer etc. Nagyapjuk a náci korszakban tudományos szempontból elõremutató kísérleteket folytatott KZ-lakókon és hadifoglyokon, benne élnek hát a német múltban, valóságban nyakig, de a sokdimenziós, kaleidoszkópszerû, multikulturális német jelenben is, „jugoszláv” az iskolatársuk, török a szomszédjuk, magyar a mûvészeti akadémiájuk elnöke. Dr. Goebbels elpityeredne, ha látná, és ez cél is. (És talán nemcsak Dr. Goebbels, de Walter Ulbricht, Wilhelm Pieck, sõt talán Konrad Adenauer és Ludwig Erhard is.) Mint az szabad szemmel is jól látható, Németországban kazalban áll a tematikum, lássuk hát a feldolgozás módját.

Közelmúlt + DDR
Ami Magyarországon tiszteletreméltó ritka kivételek ellenére sem akar sikeredni az elmúlt tíz évben, a közelmúlt történéseivel való tárgyszerû elszámolás, nos erre Németországban láthatóan sikeresebb kísérletek történtek. Az elmúlt idõszak egyik legizgalmasabb magyarországi filmbemutatója volt Volker Schlöndorff A lövés utáni csend címû alkotása, a balos nyugatnémet RAF-terroristák és a keletnémet Stasi akcióegységérõl, meg a menedékben az NDK-ssá váló terroristák 1989 utáni sorsáról. A kitaszított a kommunista társutasság kérdésével foglalkozó történész, például Paul Hollander, vagy a kommunizmus által megérintett, a szekuláris hitet egy ideig elfogadó, majd a praxis hatására szembeforduló értelmiségiek, mint Arthur Koestler tollára volna való. Oskar Roehler rendezõ alkotása valós, méghozzá személyes történetet, a saját anyja sztoriját tárja a nézõk elé. Gisela Elsner írónõ az Örökmozgó tájékoztatása szerint 68-as eredetû balosságban szenved, az NDK „vívmányait” féltve összeomlik a Fallal együtt; nos a forrást azért tartom említendõnek, mert a filmben erre a 68-asságra nem láttam utalást. Korosztályilag persze igen, de a német értelmiségben kommunista vonzalmak máshonnan is eredhettek, mint 68-ból; a Stasi és a Német Szocialista Egységpárt (SED) is aktív volt a nyugati „haladó” értelmiség behálózásában, és ne feledjük, a nyugati 68-as balosság a létezõ szocializmus kritikája is volt. Gisela Elsner írónõ történetében inkább egy régebbi vágású kommunistaság, társutasság jeleit láttam. Frau Elsnerrõl (filmbeli nevén Hannelore Flanders) megtudjuk, hogy mostanában (1989) már nem adja ki a Rowolt Verlag (régebben tehát kiadta), mert túl balosnak gondolják, sok szépet, nagyot gondol az NDK, „az elsõ német munkás-parasztállam” szocializmusáról. Ehhez képest Münchenben él és a konzumercivilizáció elhivatottja, különösen, ha haute-couture divattermékekre keveredik a szó meg a tett. Amúgy neurotikus mûvésznõ, akinél a neurózist a politikai elkötelezettség csak súlyosbítja. Így jutunk el 1989 mozgalmas õszéig, Európa talán legfontosabb városának közepén leomlik a hat méter magas tudathasadék, Elsner írónõ úgy érzi, ott a helye, de õ siratni, halotti tort ülni megy. Feladja müncheni lakását, megkeresi a régi keletnémet komálósokat, a fogadtatás legalábbis vegyes. Persze kalandok, pasik, az ötvenes, feltûnõ parókát viselõ asszony megalázó szituációkba kerül, vissza Nyugatra, pénzt kerít a gazdag apucitól-anyucitól, elõkerül az egykori férj is, keseregnek az elmúló kommunizmuson.
Azt hiszem A kitaszított fontos film; leginkább hibáiban, bukásában, kihagyott lehetõségeiben fontos. Elfogadom a rendezõi szándékot, hogy rendhagyó asszonynak gondolt anyjának kívánt emléket állítani, kommunizmus, balosság, a Nyugat értelmisége vs. DDR problémában viszont elmaszatolja a lényeget, említést sem tesz az NDK-ról, mint államról, amely represszív, zsarnoki, az állami terrorizmus összes attribútumával felszerelt politikai entitás volt. A kitaszítottban csak az DDR-Bürgerek kispolgári vágyairól és az államukat alapozó ideológia Elsner asszony fejében létezõ nagyszerûségérõl esik szó, ahogy semmit nem tudunk meg „szegény, szegény Sascha Andersonunk”-ról, a Staats-Sicherheits-rõl. És amiért Volker Schlöndorff filmje, A lövés utáni csend, a maga valóban 1968-ban gyökerezõ terrorista hõsnõjével, sokkal igazabb film, hiszen az újbalos asszonyka persze tudja, hogy a hidegháborús front melyik oldalán áll, de õ romantikus, az NDK valóság nem ihleti, menne Afrikába, ha mehetne, de nem mehet, marad neki az elõpomerán valóság, amit kényszerbõl fogad el. A kitaszított hibái ellenére is érdemleges film, tisztességesen próbál az 1989-ben feltört politikai változásokkal primér szinten foglalkozni, így Magyarországon talán csak a Bolse vita próbált, és érdemnek ez egyáltalán nem kevés. De érdeme még a pontos NDK-rajz is, és bizony a keletnémetség felmutatásához nem elég találni egy jó kis paneldzsungelt, koszlott Wartburgot, kõmosott farmerdzsekit, arcok kellenek, arcokat kell találni. Roehler rendezõ megtalálja, a köpenicki (mondjuk) kocsmában, a kelet-berlini lakótelepi lakásban pedig konkrétan ott van Kader Komissar Dernikowski a VEB Fischwerk Sassnitz-ból, ahol magam egy varázsos nyári munkát töltöttem volna poétikusan ábrándos ifjúságomban 1975-ben, ha halmazati büntetésként ki nem rúgnak már a harmadik napon osztályidegen és botrányos magaviselet, a poznani egyetemrõl érkezett vendégmunkás-lányok iránti fokozott érdeklõdés, mérsékelt munkakedv és a balti tengerpart sirályainak vállalati heringekkel való etetése miatt.
De a DDR nemcsak ilyen vérkomoly és sötét mozikban szerepel, mint A kitaszított, itt van például a Hazai pályán, amely tulajdonképpen kicsit ügyetlenecske dokumentumfilm a keletnémet jégkorongról. Utóbbi sportág nem érte el színvonalában, eredményességében a csehszlovák szomszédok vagy a nagy testvér szovjetek szintjét, 1970-ben németes racionalizmussal meg is szüntették a jégkorong bajnokságot. Illetve mégsem, mert Erich Mielke Stasi-fõnök szíve csücske volt az egyik csapat, a Dynamo, ez megmaradhatott, és hogy ne egyedül játssza a bajnokságot, maradt egy másik is. Kettecskén kergették a pakkot, mindig döntõt játszottak, egymás között zajlott az átigazolási idõszak, leegyszerûsödött a bunda szó jelentése. A helyzet groteszkjét nem igazán tudták jól kiaknázni az alkotók, pedig a Berlini Dózsa jégkorong-szakosztályának története széles tablót adhatott volna a rezsim mûködésérõl, abszurditásáról, a máig misztikus keletnémet sportpolitikáról und so weiter. Pepe Danquart rendezõt a poszt-NDK korszak jobban izgatta, az Eisbärenre módosult nevû csapatban és drukkerseregében az Ossie-ság apoteózisát találja meg. A Jegesmedvék és szurkolóik Moszkvába látogatnak, wie in die Schöne Alte Zeiten, kikapnak vadul, de mégis van egy kis jóérzés, hogy õk most itt vannak, irigyelt berliniek. Régi bútordarab a szertáros néni, sopánkodik, hogy a mezekre most már reklámot kell tenni, a szurkerek keletnémet kisemberek, kezükhöz odaragadt a Radebergeres üveg, a múlt ködlovagjai, egy elveszett világ örökösei. A filmben nagy potenciál volt – talán ezért is kapta a legjobb német film díját tavaly –, nem ártott volna mélyebben kiaknázni.

Road-movie keletre
Günter Grass írja Az én évszázadom címû könyvében, hogy az ötvenes évek Wunderwirtschaftját elõször zabálási láz jellemezte Nyugat-Németországban, majd rögtön erre következett az utazási láz, és bizony privát tapasztalatunk azóta, hogy nem lehet Európában sehová elutazni a német turisták látványa nélkül. A turista között van filmes, a filmes filmez, ha már utazik, útifilmet forgat, road-movie-t, persze az amerikai út-mítosz másodfelhasználásával. Fatih Akin filmje, a Júliusban egy ilyen mozi: az eminens fizikatanár, Daniel varázsos török lánnyal találkozik a hamburgi nyári forgatagban, ejti miatta Julit, utána indul Isztambulba, Bajorországon, nevadai motelekre rímelõ Bécs alatti kamionszerájon át Budapestig. Itt a fõhõst kidobják a dunai uszályból, beúszik a városba, illetve közel a városhoz felveszi egy ex-jugoszláv femme fatale IFÁ-val. A Budapest-ábrázolás jellegzetesen nyolcvanas évekbeli, a Lánchíd jelenti a várost, egy Fekete Lyuk-szerû helyre viszi a délszláv asszonyka, a Budapesten futkározó autók kizárólag az NDK-közönségnek könnyen beazonosítható kétütemûek, Danielt természetesen kifosztják. A román határon összetalálkozik ismét Julival, aki házassági ígéretet csikar ki belõle, majd lezsírozza az útlevél (ellopták) nélküli határátkelést. Bulgáriában egy törökkel fut össze, aki hullát szállít a csomagtartójában, ebbõl a török határon kalamajka támad, de kiderül, a Németországban elhunyt nagybácsi az, aki török földben nyugodna, viszont az unokaöcs valójában a varázsos török lány pasija, így Daniel könnyû szívvel kiszerethet belõle, hogy aztán a Boszporusz-híd alatt végérvényesen Julival kösse össze sorsát, és „elinduljanak Délre”. A vége-fõcím alatt török kecskepásztorok jódliznak az anatóliai hegyek tetején, a fiatalok arcmását mézeskalács söralátétekre nyomják, giccs ezerrel, legyen nekik könnyû a föld.
A Júliusban Hamburgból indult, az Abszolút menõk olyan német road-movie, ami ki sem lép onnan. Walter, Ricco és Floyd külvárosi összenõtt haverok, ám derült égbõl a villám, Floyd bejelenti, hogy elhúz végleg, jó messzire. Komoly bulival búcsúztatják, felvonul minden, amit az északnémet kikötõváros tud, Sankt Pauli, Reeperbahn, nem tudom miért, tán mert Hamburg brit megszállási zóna volt, vagy merthogy ott kezdett a Beatles, mindenestre van egy kis angol indie-hangulat, Trainspotting-feeling alapjáraton, csocsóznak, pénzeznek, csajoznak, verekszenek a neonfényû utolsó éjszakában, nézhetõ mozi, de olyan anti-emlékezetesen vonul át az emberen, mint egy könnyû hasmenés. Sebastian Schipper elsõ filmje a német független film legfontosabb mûhelyének mondott X-Filme Creative Pool-nál készült, mint más dolgozatok is a válogatásban. Nevezett mûhelyrõl bízvást elmondható, hogy látványorientált atelier-rõl beszélünk, a pre-Mátrix világ kameratrükkjeiben, félvilági mesterséges világításban, képgyorsításban otthonosak, forgatókönyvben, színészetben, elmélyülésben kevésbé.
Az ismert Doris Dörrie ez alkalommal Megvilágosodás garantálva címen jelentkezett játékfilmmel. Uwe, a konyhafelszerelés-ügynök mélypontra jutott: felesége és az õ révén rengeteg vertyogó gyermeke elhagyta õt. Bátyja feng shui-szakértõ, régóta készül Japánba, komolyabb Zen-tréningre, az elsõ, italos éjszakán Uwe õt keresi meg – hogy, hogy nem, másnap már Japánba tartanak erõs katzenjammerben. Láss csodát, Tokióban eltévednek, kiderül, hogy a gyógysör, gyógyviszki iszonyatos áron volt, pénz és útlevél nélkül kell feltalálniuk magukat. Megtörténik, narancssárga sátrat lopnak, baseball-gyakorlópályán táboroznak, aztán eljutnak a Zen-kolostorba, ha nehezen is, de beleszoknak a dresszúrába, egy idõ után visszatérnek Tokióba. „Doris Dörrie új ’vígjátéka’ egy házivideó, egy road-movie és egy buddhista meditációs kurzus elemeit ötvözi” – olvasom a filmrõl. Megmondom õszintén, én már a Wim Wenders Tokyo-ga címû velejéig maníros dolgozatától sem voltam oda, beleesett az is a „hülyegaijin befigyel, mennyire mások is a japánok” viszonylag egyszerû sztereotípiájába, de Wenders – akkoriban (1983) utoljára – még azért megpróbált valaminek a végére járni, mielõtt teljesen átadta volna magát az öntetszelgésnek és a macheség diadalának-akarásának, mint azóta egész életmûvében. Doris Dörrie-nek nem sikerült Wenders nyomába lépnie, úgyhogy maradjunk annyiban: ez az alkotása leginkább hülyegaijin-home video, és akkor nem túl durván vagyunk viszonylag pontosak.

Trend és thriller
Németország vonzerõ, nemcsak délre, északra is, nemcsak ifjú törökök jönnek ide filmezni, de ifjú finnek is, mint Hannu Salonen, aki a Downhill City címû filmmel debütált. Kellemes, visszafogott humorú katalógusfilm berlini figurákról, megszállott, szûkagyú bokszolóról és hajdani nehézfiú trénerérõl, a csajáról (Franka Potente), aki néha dugna is, de ez már nem fér bele az edzéstervbe, a házasságból kilépett középkorú asszonyról, akinek viszont bejön a rendszeresen laposra vert ökölvívó. Korábban meg a szállodai recepciós anarchista házfoglaló jön be az asszonynak, akinek a pizzafutár és író nagybácsija a sportoló kényszerlakótársa. Mind a Downhill City Hotel környékén laknak, amely a tulaj vajszívébõl kifolyólag egy szociális intézmény és egy szálloda 50-50 %-os kevercse, itt él például Artsi is, aki finn, szólógitáros és akcentussal beszél németül, õ pedig a bokszoló excsajával bútorozik össze. Mondják azt is, hogy az Egymillió dolláros hotelre hajaz, ezt én nem tudom megítélni, mindenesetre kedves kis elfoglaltság, igazi „kis film” New York Times-os értelemben, semmi különös, de nem fáj.
A harcos és a hercegnõ A lé meg a Lolával Magyarországon is viszonylagos ismertséget elért Tom Tykwer mozija Franka Potente és Benno Fürmann fõszereplésével, Lars Rudolph cameojával. A csaj életét megmenti a pasi, aki nagyon zárkózott, franc se tudja, mi baja. A csaj elmeosztályon nõvérke, a pasi visszavonultan él bácsikájával egy hegytetõn. A csaj indul a pasira, a pasi tartózkodik, aztán enyhül, együtt vannak a sárga házban, mikor a furcsaarcú gonosz kis lény befújja machinációikat az állami erõszakszervezeteknek, akik a diliház lapostetején készülnek õket letartóztatni. A csaj és a pasi azonban megfogják egymás kezét, ugranak, kettõs öngyilkosság (ami a Doris Dörrie által megidézett Japánban az igaz szerelem egyetlen elfogadható végkimenetele), de nem, mert vízbe csobbannak, talán boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lé meg a Lola jobb volt, és abban sem volt harminc percnél több.
Stefan Ruzowitzky filmje, az Anatómia feltehetõen a legfigyelemreméltóbb film az 1999–2000-es német felhozatalból. Boncmániás stréber medika nyári gyakorlaton Heidelbergben a cinterem hûvösében arra figyel föl, hogy különbözõ rendû-rangú ismerõseibõl preparátum lesz, brilliánsan (vivi)szekcionált demonstrációs tárgyak a jövõ orvosgenerációinak okulására. A háttérben egy titkos társaság, az Antihippokráteszi Szövetség (AAA) áll, hányják a fittyet az orvosi etikára, a nyárspolgári morálra: cél a tudomány minden határon túli fejlesztése, úgyis mint hósipkás csúcs. Vagy háromszáz éves társaság ez, persze a III. Birodalom idején hiperaktív, a boncmániás stréber medika (Paula szerepében az elmaradhatatlan Franka Potente) hõn szeretett nagypapája is benne volt, õ találta fel a vérsziklásító anyagot, mely nélkül tetembõl nyitható fiókos matyóbabát fabrikálni lehetetlen. Kísért a német múlt. A végén a stréber medika és az anatómiakurzuson idétlenkedõ történész leleplez, feltár, kielemez. Jól látható, hogy a szüzsé alapján bõven lehetne ebbõl XXX-es hongkongi akciópornó – pláne, ha repülni is tudnának és volna olyan fejlevágó, láncos mûködtetésû, fém bevásárlókosaruk, amivel Anthony Wong szokott operálni –, de nem az. A helyszínek, a berendezés, a világítás igényes, a vágás jótempójú, Fraulein Potente és a rosszfiú Benno Fürmann játékára nem lehet panasz, a suspense folyamatos, és a stréber medika (esernyõ) meg a titkosszolgálati történész (varrógép) tényleg a boncasztalon találkoznak. Szép.
Az Anatómiánál jóval gyengébben bútorozott mozi a Három kínai nagybõgõvel, Klaus Kramer rendezõ elsõfilmje. Balesetbeli elhalálozásból adódó tévedések vígjátéka hulladarabolással, -darálással és -evaporálással, segítõkész, melegszívû barátokkal, rosszkor kíváncsiskodó szomszédokkal, minden lében kanál kedvesédesanyával, örök Hausmeisterrel; mit mondjak: felejthetõ.

Nagyfilm
Joseph Vilsmaier rendezõ Marlene címû dolgozatában viszont benne volt a nagyfilm lehetõsége. Marlene Dietrich életútja egyike a moziuniverzum nagy sztorijainak, sajnos a címszereplõ Katja Flint nem tudott dietrichi magasságban röpködni, a forgatókönyv arányai nem voltak igazán jók, túl sokat szöszölt az elejével, elfért volna nagyon egy oldalkacsintás a másik korabeli német mozi-félistennõre, walkürre és opportunitás-dívára, a rendezõ Leni Riefenstahlra, aki, szemben Dietrichhel, Hitler szolgálatába állította zsenijét, megalkotván a magas színvonalú náci vizualitást. Igaz, akkor már nem forgatott, amikor Dietrich amerikai egyenruhában énekelt a GI-oknak Normandiában, de még mindig tartja magát az a hír, hogy torzóban maradt, spanyol témájú utolsó III. birodalmi filmjéhez a Porrajmos-ra, a cigány holokausztra hurcolt romák között castingolt volna valamelyik KZ-ben.
A Marlene jobb forgatókönyvet, jobb színészetet, jobb költségvetést (nem ezt az unalmas közép-budgetet) érdemelt volna, akár szuperprodukcióban is. Most egy darabig nem lehet újra megcsinálni, de talán majd egyszer, talán Amerikában, hiszen a téma ott is megél, és a „nagy filmek” ott készülnek. Mindenestre dicséretes a kísérlet, legalább megpróbálták. Magyar moziban meg jó volna többet látni ezekbõl a német, európai „kis filmekbõl”, már csak azért is, mert a jövõ a valamilyen szinten integrált európai filmgyártás, mely az amerikai filmnek piaci versenytársa ugyan nem lesz, de hát az identitás, ugyebár.

Az új német filmek a Goethe Intézet válogatásában az Örökmozgó és a Toldi Mozi mûsorán szerepeltek.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu


www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/