A tökéletes gyilkosságra senki sem emlékszik.

Christopher Nolan rendezõ három évvel ezelõtti debütálása újabb bizonyítéka annak a már-már közhelyszámba menõ tételnek, miszerint mostanában gyakran húznak el ragyogó fényû üstökösök a brit szigetek filmipara felett: a puritán kivitelezésû, fekete-fehérben forgott, fillérekbõl összepartizánkodott Követés címû neo-noir egy sor díjat zsebelt be rangos fesztiválokon, s direktorát az angol mozi egyik legnagyobb reménységének státuszába emelte. Nolan rászolgált erre, hogy mennyire, azt második munkája, a Követésnél már egy fokkal nagyobb költségvetéssel, de még mindig pimaszul csekély összegbõl tetõ alá hozott, alig fél tucatnyi beszélõ szereplõt mozgató és eszköztelenségével megejtõ újabb kamaradarabja igazolta.
A Memento tartalmi szempontból egyszerre rokona olyan klasszikus krimiknek, mint a George Marshall – Raymond Chandler duó Kék dáliája és Hitchcock Bûvölete, olyan új keletû thrillereknek, mint Wolfgang Petersen Szilánkokja és Scott McGehee Varratja, s – nonlineáris, a végponttól a kezdet felé haladó narrációja okán – olyan, a filmes elbeszélésmód határait kutató daraboknak, mint Jane Campion 2 barátnõje vagy Lee Chang-Dong Mentolos cukorkája. A Los Angelesben játszódó modern kori szenvedéstörténet fõhõse Leonard Shelby egykori biztosítási nyomozó, aki brutális gyilkosság áldozatául esett felesége megbosszulására teszi fel életét. A merényletnél maga is jelenlévõ férfi az átélt sokk (illetve a gyilkos részérõl a koponyájára mért ütés) következtében memóriazavarokkal lesz terhelt: a gyilkosság elõtti életének momentumaira ugyan képes pontosan visszaemlékezni, az azt követõ idõszak eseményeire azonban csak rövidtávon. Shelby a saját bõrén tapasztalja meg az ezredvégi konyhafilozofálgatások falvédõbölcsességének igazságát, hisz a „darabjaira hullott világ” avétos metaforája számára nagyon is konkrét valósággá válik. Mivel a születésük után röviddel szertefoszló, még a maguk emlékét is elorzó pillanatok árjában kell navigálnia, a testét használja jegyzetfüzetül nyomozásának eredményeit megõrizendõ, s minden fontos – vagy annak vélt – információt a bõrébe tetováltat.
A sztorit pazar elbeszélõ technikával írja vászonra a rendezõ: a fõcsapáson színes képekkel dolgozva hátramenetben lépdel – rövid szegmensekben tudósít a mindrégebbi múltban történtekrõl –, emellett egy másik ösvényen elõre haladva fekete-fehérben tudósít egy telefonbeszélgetésrõl – hogy aztán a mese végén robbanás kíséretében ütköztesse a párhuzamosakat. Ez a rendhagyó narratív technika nem pusztán cifra díszítmény a filmen, Nolan e beszédmóddal egyfelõl végig kétségek közt tartja közönségét azt illetõen, hogy a bizonytalan eredetû emlékek segítségével konstruált világ megismerhetõ-e, másfelõl eléri, hogy a nézõ ténylegesen együtt kutakodjon a környezete manipulációjának kitett hõssel, mégpedig olyan – korlátozott – feltételek mellett, melyek a fõszereplõ számára adottak. A titkok újabb titkokra nyílnak, a narráció módja a nézõt a memóriazavaraival birkózó hõs helyzetébe taszajtja: mivel az epizódtöredékek mindössze három-öt percesek, azaz nagyjából olyan terjedelmûek, amilyen hosszú idõszakra a film hõse még képes visszaemlékezni, a nézõ, ha akarja, ha nem, azonosulni kénytelen Shelbyvel.
Nem kétséges, hogy ez a történet ebben a megközelítésben kizárólag egy minden ízében kicentizett, virtuóz narratív technika alkalmazásával adaptálható: egy önmagával szemben ekkora elvárásokat támasztó film csak úgy mûködhet, ha nincsenek a szerkezetén repedések. A direktor nagy érdeme, hogy valóban lenyûgözõ konstrukciót épít, melyben szilárdan tartanak az eresztékek, s szinte hiba nélkül illeszkednek egymáshoz a fragmentumok. (De csak szinte. Egy apró csúsztatás – bár ez értelmezés kérdése – akad: ha hõsünket csupán önként magára vett stigmái figyelmeztetik a balesete után történtekre, akkor arra sem emlékezhet, hogy nem emlékszik semmire.)
De felesleges kukacoskodni. Hisz, ha Christopher Nolan munkájára „csupán” mint a filmtörténet egyik legsötétebb és legszövevényesebb noirjára emlékezhetnénk, akkor már belül vagyunk. A Memento azonban több ennél. Ritka elegáns stílusbravúr: az opusz párját ritkítja, amennyiben egy feszes mûfaji film keretében tesz kísérletet cserepekre szétesett korunk értelmezésére.

Memento – angol, 2000. Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Jonathan Nolan novellájából Christopher Nolan. Kép: Wally Pfister. Zene: David Julyan. Szereplõk: Guy Pearce (Leonard Shelby), Carrie Anne-Moss (Natalie), Joe Pantoliano (Teddy), Stephen Tobolowsky (Sammy Jankins), Mark Boone Junior (Burt), Harriet Sansom Harris (Mrs. Jankins). Gyártó: Newmarket Capital Group. Forgalmazza: Kinowelt Hungary. Feliratos. 116 perc

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu