Kiarostami filmje igazi földfilm: elfogadása a földi sorsnak.

Félreértés ne essék, mindjárt az elején: hogy nem röpülnek, az jó (miért kéne az embernek röpködnie: nem madár), s hogy ásnak egy kicsit, az is jó, mindjárt durván a mélybe ásni, az sem kívánatos. Mondjuk meg mindjárt az elején, nagyszerû film ez; írásom címe nem a filmmel vitázik, csak a címével, azzal is csak egy kicsit. „Hordoz majd a szél”, The wind will carry us, mondja a film angol címe, idézet a korán elhunyt iráni költõnõ, Forough Farrokhzad versébõl (magyarul, pláne, Szelek szárnyán), amelyet az enigmatikus fõszereplõ egy fejõnõnek (fiatal lánynak) mond el a hegyen épített városban; de azt sem ám kint a szabad levegõn, hanem mély földalatti pincében, vaksötétben (ott feji a lány a kecskét); röpülésrõl igazából, egyelõre, szó sincs. Lehet, hogy hordoz majd egyszer, hát remélhetõleg, de egyelõre csak úgy seperget erre-arra, fönt a fölszínen is; egyelõre csak úgy sodródunk a földön.
Abbas Kiarostami új filmje igazi földfilm, a szó legjobb értelmében. Szinte vallásos értelemben, gondolnám, ha nem volna e jelzõ félreérthetõ, kiváltképp a mai Iránnal kapcsolatban. Mégiscsak erre gondolok, elfogadására a földi sorsnak, a földi utazásnak, amelynek, mint Kiarostami más filmjeiben is, végestelen-végig valami áhítatos hangulata van, épphogy az események tökéletes jelentéktelenségében (tökéletesen jelentéktelenek, tehát nem azok); nem beledolgozott tézisként, hanem a történet szövedékébõl adódva.
„Hová megyünk?”, „Sehová se tartunk.” „Nem, nem” – ilyesmi beszélgetés foszlányait halljuk a távolból mint lehallgató-berendezésen át, miközben látni széles, kopárságában is meglehetõsen barátságos dombvidéket látunk, kígyózó szerpentint, s rajta egy autót, amely illõ bizonytalansággal halad, nemsokára már a vetítõvászonnal párhuzamosan keresve útját; bár másfelé mint az országúton úgysem mehetne.
Egy nagy fát kellene megpillantaniuk, a láthatatlan utazók errõl beszélnek; ott kanyarodik majd el az út. Figyelni kezdi a nézõ is a dombokon ritkásan álló fákat, találgatni, ez vagy az elég nagy-e, a maga távolabbi figyelõhelyérõl, amely a láthatatlan utazókénál akár kedvezõbb is lehetne (rájön hamar, hogy az övé sem az). Így vonódik be a tájba mint történésbe, talán kalandba. Máris valami vizsgálódásba, amely bármit jelenthet, akármire vonatkozhat, hisz nem tudjuk, a nagy fa keresésének mi a tétje. Hová igyekeznek ezek s mi ott a dolguk? A beszélgetés (vita?) mintha valami fontosra utalna. A filmcsinálás itt, máris érezhetõen, arra megy ki, hogy ez a fontos ne derüljön ki soha, maradjon viszont a film porosan s tétován, cseppet se durván félelmetes hangulata. – Marad is.
Megpillantjuk a nagy fát, még mindig a messzeségbõl; és aztán ott a kisfiú, már a közelbõl, a láthatatlan utazók szemével. A film másik fõszereplõje, majd, mint lassacskán, csip-csup mozzanatokból megértjük, folyton párhuzamban azzal, hogy végül is nem történik soha semmi. Mi sem történik, de érdekesebben, mint sok úgymond izgalmas filmben. Valami, ami meg sem volt soha, folyton elvész.
Lukak, kihagyások, üregek vannak a történetben, kitakart részek. Mindjárt az elején is, a kisfiú megjelenése körül. De ez sincs meg, igazából, ezt a lukat, kihagyást, elhallgatást is csak fokozatosan fedezzük fel (a hiány sincs meg, igazából), a jelentését pedig egyáltalán nem értjük meg, soha. A kisfiú utazóinkra várt ott az út mellett, a nagy fa alatt, utazóink csodálkoznak is, nahát, ki küldött ki elébünk... de kik elé?
Hagyján, hogy sejtelmünk sincs, kik ezek, mit keresnek e távoli tájon („Haha, abból lenne csak nagy baj, ha kiderülne, miért vagyunk itt!”, mondják majd nevetve a kisfiúnak, „ha kérdezik, mondd azt, kincskeresõk vagyunk”, mondják), de valójában õk hárman, az autó utasai nincsenek is, ketten közülük végig láthatatlanok maradnak; csekély kis tevékenységeik említései jelzik csupán, valamiképp mégiscsak léteznek. Boszorkányos ügyességgel a rendezõ mindjárt a legelején eltünteti az autó másik két utasát, a „mit láttunk a filmrészletben” játékhoz hasonlóan; hogy a félrevezetett nézõ (aki nem tudta, hogy talán erre kéne figyelnie) utólag tényleg nem tudja megmondani, látta-e akkor, szemvillanásnyi idõre, mindhármukat, mikor a fõhõs (a falubeliek majd „a mérnök”-nek fogják nevezni), a másik kettõre (de voltak-e?) hagyva az autót, a kisfiú vezetésével elindul a meredélyen a hegyi város sasfészke felé. Midõn félútról, harmadútról még visszafordul, valamit lekiált nekik: láttuk-e õket, például, akkor, mintegy búcsúzóul: legelején a filmnek?

[kocka]

Amit Kiarostami igazán megmutat, a hegyen épített város lesz majd, amely ezúttal sem rejtethetik el. Valóban érdemes megmutatni, dokumentarista részletezéssel mint képzõmûvészeti alkotást, szobrot, térplasztikát, vagy olyasmit, ami természeti képzõdmény inkább, mint emberi mû – évszázadok alkotása, talán évezredeké (arrafelé sose tudni). Több szinten, egymás alá, fölé, mellé építve, egymásba ékelve állnak-függnek a parányi épületek, utcákkal és terecskékkel egybefolyva, kimeszelve hézagmentesen az egész, sárgásfehéren; aki ablakán kitekint, maga mellett, fölött, alatt mindenhol életet lát, beszélgetõket, alvókat, levest kanalazgatókat. Ez a kurd falu (hogy kurd volna, csak a recenziókból tudom, Sziah Dareh, az iráni Kurdisztánban, minek némely kritikusok politikai jelentõséget tulajdonítanak, a rendezõ hogy rokonszenvezne a kurdokkal, annak volna ez a jele; a kurdokkal én is rokonszenvezem, afféle magyarok õk is; ha a rendezõ velük mondani akart valamit, ugyanúgy elrejtette azt is, mint filmje megannyi más mozzanatát), ez a falu tehát semmiben sem hasonlít az általunk ismert településszerkezetekre. A privatissimumnak nyoma sincs; ennek fejében a meghitt nyájasság hangulatát árasztja magából.
Ekkor s itt következik a film egyik csodája, fõhõsünknek, a „mérnöknek” a hegyi városba való fölérkezése után, a legnagyobb; egyáltalán a filmezés egyik csodája, hogy mit lehet, egyáltalában, filmen megmutatni: az alma útja.
– A nagybácsi almája – mondja „a mérnök”; három sárgászöld alma a kezében. Az egyiket fölmutatja a kisfiúnak, ki három szinttel alatta, egy kis belsõ udvarban áll.
De elejti az almát. S az azon az ugyancsak sárgásfehérre meszelt kis teraszon (egyetlen forma sem nagyobb itt néhány négyzetméternyinél), amelyen õ áll, a mérnök, elgurul, szép lassan, de már utánanyúlni késõ, megállíthatatlanul; eljut egy keskeny, hosszú vályúig, amely – bizonyára az esõvíz elvezetésére, ha mégis esni találna néha – merõlegesen kivezet a terasz peremérõl az ûrbe, hosszú, vékony póznával megtámasztva a végén, ki a három szinttel alattunk levõ kis bensõ udvar közepéig: belép e vályúba, lassacskán végiggurul azon is, s a végére jutva lepottyan a mélybe, egyenest a kisfiú lába elé:
– Nem, a tiéd – szól le neki a magasból a „mérnök”.
Mérnök, az semmiképp sem lehet. (Mifelénk „tanár úr”-nak volt szokás szólítani az ilyen nadrágos embert.) De néprajzos sem, annyi szent. Filmes-e? Nem látni, hogy volna kamerája. Fotómûvész, talán? Valami tény itt is ki van takarva.
Magasság- s mélységrõl szól a film, nem túlságos magasságokról s nem túlságos mélységekrõl: emberléptékûekrõl; õket futja be az alma, kijelölve mintegy azt a képzetes teret, amelyet a „mérnök”, kit mintha ennek az (el nem rejthetõ) hegyi városnak a kikémlelésére küldtek volna ki ismeretlen megbízók (hiába kívánnak tõle ténylegesen bármit is, megbízatása is csak képzetes lehet), hegyre föl, félútra vissza mint etalont folyton magával hurcolna. (Valaki Kafka Földmérõjéhez hasonlította.)
Foglya ennek az etalonnak, de mivégre; egyikük sem tudja használni a másikat.
Az autó közben fölkerült a hegyre, fölfurikázott vele a hátsó szerpentinen a két kolléga, kiket valóban nem látunk ezután sem; szamócát esznek, ezt halljuk róluk többször is, az egyik teraszról nyíló egyik szobában. Magát az ajtót Kiarostami gondosan meg is mutatja. Egy kritikusa szerint a film sok szempontból komédiának tekinthetõ, a dialógusok szinte abszurdak; meglehet; de ez a komédia, másfelõl, valamilyen (talán ordenáré, talán csak félelmetes) misztériumjátéknak hat inkább. Valami nagyon el van tussolva itt.
A „mérnök”, mostantól szinte végig, maga vezeti a kocsit. Van egy mobiltelefonja (bérli); a World Socialist Web Site kritikusa megdöbbentõnek találja, hogy Siah Dareht föl sem lehet hívni mobilon, annyira el van vágva a modern technológia áldásaitól – mókás; mintha csakugyan kívánatos volna, hogy minden kurdnak legyen maroktelefonja. – Egyre megy; megcsörren, de nincs térerõ.
Autóba be; tekervényes, poros földúton a „mérnök” kigurul a városból, föl egy másik, kissé magasabb tetõre. Onnan próbál telefonálni, ordibálva.
Hamar sejteni kezdjük, egy öregasszony halálát lesi a három jómadár (fontos, hogy hármuk közül csak az egyik létezik); a kisfiú meg is mutatja, ott lakik az öregasszony az egyik szint kék ablaka mögött. Az õ (különleges?) halotti szertartását kellene a „mérnöknek” lefényképeznie (filmeznie?). Ez annyira „kiderül”, hogy nem hisszük el igazán; a gyászszertartás csupán fedõneve valami másnak, ki nem mondhatónak. (Amely mozzanatnak az abszurditása azonban nincsen annyira kidolgozva, mint másoké, a film ezen a pontján kissé orrnehéz.)
A mobiltelefonálós fölautózások tagolják a filmet, a teljes értelmetlenség hangulatát sugallva. „Mrs Godarzi?” „Azt hittem, õ az.” „Mondd, hogy nem tudtál elérni.” „Mégsem fojthatom meg!” „Várnunk kell, nincs mit csinálni.” Mire a film végére az öregasszony valóban meghal, a „mérnök”, már az autóból, éppen távozóban, néhányszor lekapja a temetési menet nõtagjainak sötét ruhába öltözött, érdektelen menetét; ilyet akárhol látni, ilyesmire nem vár két hétig három (?) ember.
Mint R. H. Blyth írja valahol valami másról, az allegóriák híg levegõjét szívjuk; ezúttal ez megnyugtató, kellemes. Miféle hely ez az Irán? Fönt, a szomszédos hegyen, a tetõn, az elsõ fölautózáskor már énekszó hallatszik a földbõl. Föld röpül föl a földbõl; ásónyomnyi föld ásónyomnyi után. A „mérnök” odamegy, a gödör fölé hajlik. „Mit ás, kutat? Kutat nem hegytetõn szoktak ásni.” „Nem”, válaszol a mélybeli hang, „távközlést, telekommunikációt”. Erre megy hát ki a temetés is. Egy lábszárcsont érkezik. Sírok lehettek itt!
Eszembe jut Joris Ivens gyönyörû filmje, A szél. Az Kína filmje és a Gobié. A várakozás filmje az is. Ott a szélre várnak, lefilmezni azt szeretnék. Igazi eredmény ott sincs. A múlthoz való viszony Ivens Kínájában is (hát még a létezõben!) mélységesen meg van zavarva; de abban, ahogy a francia Ivens viszonylik Kína földjéhez, mégiscsak több a kínai múlt, mint az iráni Kiarostami elmaradott iráni (kurd?) jelenidejében a régi Kurdisztán (Irán?). Ezért kell, gondolom, ásni.
Holtakat eltemetni, kiásni eltemetetteket. Iszlám Irán; miféle világ, egyáltalában, az iszlám világ? Mint minden vallás, az iszlám is eleve tiszteletreméltó; azonfelül, egyáltalában, vallásokról nem nagyon kellene beszélni. Csakhogy Kiarostami módszere, az allegorizáló elhallgatás eleve megköveteli a belemagyarázást; ebben mindenki egyet is ért. Vallásról ebben a filmben szó alig esik (a végítéletrõl, egyszer, mint a kisfiú a „mérnöknek” elmeséli; erre a kérdésre nem tudott felelni az iskolában); az ásás kényszerített arra, a film nézése közben, hogy Irán vallási múltjáról, magamban, rágódni kezdjek; s vallási jelenérõl is, amelyrõl még kevesebbet tudok.
Meg arról, mit hoz a jövõ: mirõl is beszél ez a perzsa filmes.
Én ugyan hajlok arra (rá vagyok kényszerítve erre is), hogy az amerikai-indusztriális civilizációt a mullahokkal együtt a Föld gyilkosának tekintsem; túlságosan is errõl beszélnek a tények, a riadalmas napihírek. De ettõl még szívemben a mullahok iránt sem támad vonzalom. Az iráni mullahok talán még mindig jobbak, mint az afgán tálibok; de a tálibok éppen akkor lõtték széjjel a sziklafalba vésett bámijáni Buddha-szobrokat (sárgásfehér az a szikla is, akár Kiarostami földje), amikor én Kiarostami filmjét néztem itt Budapesten. Az iszlám számomra idegen, ezt jobb bevallanom, ezen talán segítenem is kéne; de most a napi események elõtérbe tolakodtak. Az iszlám számomra furcsa fénye a Föld jelentõs részein minden régebbi s az én szememben nagyobb fényt kioltott. (Tudom, hogy a szarajevói moszlimok a Buddha-szobrok törmelékeit szeretnék Afganisztántól megszerezni és Szarajevóban kiállítani, s ez az álomszerûen gyönyörû gesztus az iszlám karmáján javíthatna is: a szarajevóiak nagyon megtanulták, hogy egyáltalán mi a helyzet.) Mint a mai afgánok mit sem tudnak kezdeni azzal, hogy földjükön egykor a buddhizmus nagyszerû kultúrája virágzott s a Mitrász-kultusz s még mi minden: a mai irániak sem tudnak semmit a Zaratusztra-hitrõl, amely egykor az övék volt. – Õseiké?
Mit tudnak, mit nem tudnak róla, tényleg – tényleg semmit sem? Perzsának lenni, micsoda ötlet! Nem csinálhatok úgy, mintha e kérdést nem belülrõl érteném. Merre lépjen a „perzsa”? (Így, ez a szó, a beavatás bizonyos fokát jelölte, a hírhozóét, azt, aki egyesült népe szellemével; mint Nátánaelrõl halljuk, Ján 1,48, „Ímé egy igazán Izráelita!”) Elõre, az amerikanizmus felé, hol mindenkinek lesz majd zsebtelefonja? Vagy érje be a mullahokkal? Vagy ásson le a múltba, amíg Zaratusztrához, az Aranycsillaghoz el nem ér? Hol és hogyan? Egyáltalán, odalent van-e Zaratusztra? Különben meg – ez egy kurd falu. A kurdokkal mi a helyzet?
Vége felé a filmnek fölgyorsulnak az események, kicsit fölöslegesen, talán. A gödör ráomlik a telekommunikációt keresõre. A „mérnök” meg sem próbálja kiásni; tehetetlenségét tanúsítva ide-oda autózik a dombokon, míg össze nem hoz egy mentõcsapatot. Akkor látjuk csak egy pillanatra a mélybeli ásót, nem is õt, csak a talpát, ahogy a mentõautóba rakják. Megjelenik egy orvos, akinek állítólag, egyébként, soha semmi dolga; az élet szépségérõl áradozik és fél a haláltól. E nélkül is meglettem volna. Valahogyan, igaz, be kell fejezni a filmet. Szívesebben láttam volna egy nagy felhõszakadást, vagy holdfogyatkozást, ilyesmit – bocsánat. Az utolsó képben a „mérnök” bedobja a lábszárcsontot a patakba – visszaadja a földnek? Ez a gesztus is tapogatódzó, bizonytalan. Nem tudtam nem magyarként nézni ezt a perzsa filmet.

Szelek szárnyán (Le vent nous emportera) – iráni–francia, 1999. Rendezte: Abbas Kiarostami. Írta: Mahmoud Aydin és Abbas Kiarostami. Kép: Mahmoud Kalari. Zene: Peyman Yazdanian. Szereplõk: Behzad Dourani és Siah Dareh lakói. Gyártó: MK2 Productions. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 118 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu