Amióta az Internet nem pusztán egy kiválasztott elit globális kommunikációs eszköze, hanem – többek szerint – pusztító hatású kulturális metafora lett, azóta egyre-másra számolni kell azokkal az értelmezésekkel, melyek arra tesznek kísérletet, hogy felmérjék a digitális kultúra, másképp a "kibernetikai megastruktúrák" és hasonló hangzatos retorikai fordulatok hatását a politikai hatalom szerkezetére, a mindennapi életre, a kultúrára és a mûvészetre. Mintha megkettõzõdött volna a világ, s a láthatóság birodalma, tehát a hagyományos földrajz, a tradicionális politika uralta és formálta társadalmi valóság mellett egyre több szó esik a láthatatlan, globális hatalomról, amely naponta egyre nagyobb szeletet hasít ki az elõzõbõl. Az Internet, tehát a cyberspace, az információs társadalom galaxisa, a hálózatok hálózata szó szerinti vagy metaforikus uralma egyre jobban háttérbe szorítja a földrajzi térben érvényes hatalomtechnikai módszereket, s egyre több, a hagyományos kulturális és politikai normákban, geográfiai formákban ismeretlen kommunikációs, illetve politikai eljárást tesz ismertté, majd elismertté. A látványpolitika – amely a XX. század egyik legfontosabb leckéje volt mindazoknak, akik a hatalom pragmatikusai voltak – nem remélt kihívásra lelhet a hálózatok teremtette láthatatlan terek rendszerében. A stadionok, a nagygyûlések, a felvonulások színhelyei, mindazok a geometriailag tagolt terek, amelyekben a vezetõk és alávetettek közti viszonyok láthatóvá váltak, nemigen értelmezhetõek azokban a viszonyokban, amelyeket a digitális technológia kultúrája teremt meg. Megeshet, hogy a spektákulum társadalma át kell, hogy adja helyét a globális hálózatok alkalmi szövetségeket kötõ helyi társadalmainak.
A kettõs hatalom mibenlétét azok a kommunikáció-használati, politikai példák mutatják meg legtisztábban, amelyek kihasználják e kettõsségben rejlõ ellentmondásokat.

Rendtartás-rend
Ismeretes, hogy a késõkapitalizmus világuralmának virágkorában a hagyományos hatalomgyakorlási technika egyik fontos rituális szertartása a reprezentatív nyilvánosságként használt „globális médiafigyelem”, amely nem jelent mást, mint olyan java részt a politikai szórakoztatóipar körébe sorolható vissza-visszatérõ események, azaz világtalálkozók lebonyolítását, melyek különösképp alkalmasak arra, hogy a legkülönfélébb, legeltérõbb nyelveken beszélõ társadalmi rétegek úgy érezzék, hogy az uralom és az elnyomás korlátozhatatlan, a késõkapitalizmus logikája megbonthatatlanul hibátlan. A hatalom képességének kinyilvánítása akkor sikeres, ha a közönség az uralkodó elitet félistenként látja, olyan férfiak – szinte soha nem nõk – héroszi gyülekezeteként, akik képesek „megoldani” a „globális problémákat”. A társadalmi valóság értelmezése legitimációs kérdés. A politikai hatalom akkor formálhat jogot arra, hogy kulturális normaként is érvényesítse önmagát, ha képes a különféle – a valóságban javarészt kezelhetetlen – politikai, etnikai, vallási, osztálybeli, szegénységgel összefüggõ problémák zavaros hatalmának rémképét eloszlatni. A lényeg a perspektivikusan szervezett, tudatosan áthatott terek illúziókeltésének technikájában, a panoráma látványában áll. A civilizált világ, tehát a médiafogyasztó közönség számára a nyomasztó és elviselhetetlen entrópia rémképét elûzve, a valóságot tudományosan arányított, kellõen szervezett, tehát a racionálisan kezelhetõ problémák rendszerezett tereiként kell bemutatni. A társadalmi valóság – ha a hatalom jót akar – a közönség szemében soha nem tûnhet olybá, mint a korai múzeum, a Kuriozitatenkabinet, amelyben a legkevésbé sem voltak tiszták az osztályozás szempontjai. A kunyhó felõl nézvést a palota pusztán architektúrája segítségével is beláthatóvá teszi a hatalmi viszonyokat. A politikai uralom akkor tûnhet teljesnek és sorsszerûnek, ha a közmegegyezés látszata a klasszifikáció, az elrendezés igényességébõl, úgymond "globális teljességébõl" fakad. A késõkapitalizmus – a spektákulum társadalmának – panorámája akkor nem fenyegetõ, ha a hatalom birtokosai azt a benyomást tudják magukról kelteni, hogy urai a legkülönfélébb problémáknak. Az uralom kétségbevonhatatlanságának imázsát különféle rítusokkal újra és újra meg kell újítani a közönség szemében. Minthogy az ezredfordulón a globalizáció, illetve a lokalizáció az a divatos és igaz probléma, amelyet egyrészt nem illõ, másrészt valóban nem tanácsos megkerülni, ezért hát az istenek gyülekezete, azaz e világ különféle gazdasági és politikai nagyhatalmainak képviselõi évrõl-évre „csúcstalálkozókat” rendeznek, hol a felmelegedéssel, hol a gazdaság fejlõdésével, máskor az üvegházhatással, a Déli sark fölötti ózonlyukkal, a megállíthatatlan fertõzõ betegségekkel, az elszegényedéssel, az elhízással, a terrorizmussal kapcsolatosan. A rituálisan ismétlõdõ nagy találkozók segítenek azt a benyomást kelteni, hogy a veszélyekkel szembenézõ elit – a hatalom védte bensõségben élõk – érdemes a kivételezettségre. Minden ilyen konferenciának azt a látszatot kell keltenie – akárcsak a XIX. századi világkiállításoknak –, hogy a társadalmi valóság nem átláthatatlan, kezelhetetlen és összefüggéstelen problémák rendezetlen halmaza, hanem jól szervezett masinéria, amelynek alakításán épp a megfelelõ emberek dolgoznak a megfelelõ módon. Ezek az évi világtalálkozók, melyek tehát a tekintély, a felelõsség, a kompetencia, az uralom és a hegemónia kinyilvánításának rítusai, azért kerülnek az egyébként az elsõ világ erõi által uralt globális média figyelmébe, hogy kinek-kinek a számára nyilvánvalóvá tegyék: az alávettetés szinte kellemes állapot, az ellenállásnak nincs értelme, a hajó halad, a kapitány a helyén van. Igaz, azért talán a tudatalattiban még sincs minden rendben: a rossz közérzet, amint azt az archetípusok teremtésére és aktualizálására alkalmas populáris kultúra mutatja, nem múlik. Hiszen az a szinte legyõzhetetlen népszerûség, amelyet a Titanic élvezett az elmúlt években, talán mégsem pusztán az osztálykorlátokat is legyõzõ hõsi szerelem rövidéletû diadalának volt köszönhetõ, hanem sokkal inkább annak, hogy e mûalkotásban elemi erõvel tör elõ a rettegõ civilizáció önképének szinte brutális allegóriája: a jólétben tobzódó, rossz lelkiismeretû, s a halálos veszélyek közelében élõ közösség végzetének képe. Míg az Alien – néhány éve – a távoli jövõbe helyezte a fajként (!) értett emberiség végzetének képét, addig a Titanic az ars moriendi mûfaját helyezte vissza jogaiba. A haláltánc tanítása mindig a halandóságról elfelejtkezés gõgjébe esett nemzedékek számára szól. Méné Tekel: az Írás a falon – igazán olvasandó.

Aktuális rossz közérzet a kultúrában
Ám ha a Titanic szorongása túlmutat önmagán, tehát a politikai elit, azaz a kompetensek inkompetenciájának, a felelõsök idiotizmusának, a szakértõk ostobaságának, vagyis a hatalomtechnika gyatraságának rémképe nem pusztán leszûrt tömegkulturális metaforákban tûnik a közönség elé, hanem napi valóságként, akkor az uralom fenntartása igencsak megnehezedik, hiszen szuronyokon nem lehet kormányozni, a reprezentatív nyilvánosság kábító kéjgázára a politikának igencsak szüksége van. Ezek a különféle évi találkozók egyébként a leggyatrább látványosságok, amelyekhez képest a legolcsóbb tömegfilm is igényes és kifejezetten bonyolult struktúrát mutat. Ezeken az általában két-három napos rendezvényeken a világ közönsége elõször – a televíziókon keresztül – megismerkedik az épp leküzdésre váró, úgymond globális problémával. Felmelegedés vagy épp infláció, ki tudja, mi az aktuális rossz közérzet által kiváltott, s egyben annak feloldására is szánt szlogen. Az elsõ felvonásban az általában különösen vonzó színhelyek bemutatásával ismerkedhetnek meg a „boldog emberiség” különféle kultúráihoz tartozó tévénézõi, mindazok, akik a CNN és társai által teremtik meg politikai identitásukat. Láthatjuk a testõrséget, a mindig láthatatlan gonosz terroristák elleni aggodalmas felkészülést, a lezárt repülõtereket, a tenger mélyét vizslató búvárokat, az eget átszelõ vadászrepülõket – az eposzi seregszemle szinte minden kelléke jelen van ahhoz, hogy a második felvonásban megérkezõ politikusok immáron mitikus hõsként tûnjenek fel a közönség színe elõtt. Érdemes is a világ különféle helyi hatalmainak politikusaiból összeálló gyülekezetet az istenek bölcs tanácsaként bemutatni, hiszen ezzel egyrészt jól járnak a helyi politikusok, akik a még nagyobb istenekkel való parolázás állapotában növelhetik saját vizuális befolyásukat, s kelthetik azt a képzetet saját otthoni választóikban, hogy van még valaki, akit érdekel, hogy mit gondoltak, miközben egyébként mindezen masinériák hiányában vélhetõen a kutya se törõdne azzal, kik is õk tulajdonképpen. A hatalom fürdik a hatalom fényében, amint ezt Lou Reed és John Cale – Andy Warhol, tehát a hírnév prófétájának emlékének szentelt – Songs for Drella címû rövid musicaljük egyik dalában megjegyzik: „Faces and names I wish they were the same”.  „Bárcsak azonosak volnának arcok és nevek.”
A hírnév megújításának évi garanciái, a nagy szertartások akkor veszik igazán a kezdetüket, midõn a zsúfolásig megtelt termekben a hatalmas kivetítõk elõtt szónokló politikusok elõbb feltárják az aktuális válság természetét, majd – bármilyen meglepõ – másfél-két nap alatt meg is oldják azt. A hatalmas orgia zárópillanata a közös fényképezkedés, amelyben a világ urai, a csodálatos válogatott mintegy az általuk uralt területek közönsége felé fordul, s mint a jó színészek az elõadás után, meghajolnak, mondván, ki-ki megnyugodhat, a hegemónia megtörhetetlen. Ez a mediális masinéria az elmúlt évtizedekben egyre teljesebb lett. Más kérdés, hogy a nagy történelmi férfiak valóban korszakos jelentõségû találkozója (Jalta, Potsdam) egyre inkább csepûrágók félévente megismételt televíziós haknijává züllött, ám ettõl még úgy tûnt, hogy a mûsor folyamatosan adható, a hatalom képzetét keltõ politikai szappanopera nem talált kihívásra.

Figyelemelterelõ antiglobalizáció
Az Internetet használó radikális, különösképp az antiglobalizációs csoportok azonban az elmúlt két-három évben egyre rafináltabb, s egyre tudatosabban használt eljárásokat alakítottak ki. Olyan szofisztikált trükköket, melyek igencsak alkalmasak arra, hogy megbontsák a fenti struktúrát, s a hegemónia korlátozhatatlansága helyett adandó alkalommal a hagyományos politikai hatalom tehetetlenségének valóságát keltik fel nézõben, állampolgárban, adófizetõben egyaránt – immár nem pusztán a kritikai értelmiségben tehát, hanem mindazokban, akik eddig a show lelkesültnek talán nem nevezhetõ, de komoly fogyasztói voltak. Ennek az eljárásnak a lényege a két földrajzi, a látható és láthatatlan hatalmi dimenzió, tehát a hagyományos globális elektronikus média-tér, és a cyberspace együttes használata. Davosban, Seattle-ben, Prágában: mindazokon a színhelyeken, amelyeken a globális politikai elit tartja évi rituális fiesztáját, rendszeresen megjelenik az év közben egyébként a nagy média figyelmét kiváltani képtelen antiglobalizációs radikális ellenzék, és a szó szoros értelmében ellopja a figyelmet, pusztán azzal a ténnyel, hogy hol ellenfórumokat szervez épp ugyanott, hol az adott napon szétveri a várost, megütközik a rendõrséggel. Mindaz tehát, ami két-három éve még zavartalan televíziós önmutogatás volt, az hirtelen vad politikai események láncolatává vált. A helyzet úgy áll, hogy mindazok a csoportok, melyek az év egy-egy napján hirtelen felbukkannak a média által teremtett közfigyelem terében, egyébként szinte láthatatlanul tevékenykednek, nevezetesen az Internet által teremtett cyberspace lelkes netizenjeiként szervezik globális módon antiglobalizációs mozgalmaikat. Amióta az antiglobalizáció a „digitális underground” egyik legfontosabb jelszava lett, azóta lehetünk tanúi annak, hogy a küzdelem elsõsorban az ezredvégi globális technológiákkal folyik. Az alternatív mozgalmak talán még soha nem voltak olyan különös és önmagukat könnyen komoly hatalmi helyzetbe hozható technika birtokában, mint most. A hagyományos médiapolitikai ellentétpárban a kis példányszám–nagy szabadságfok, nagy példányszám–kellõ óvatosság és elhülyülés média egyensúly rendszerében az igazmondás, a radikalizmus, a különféle fanzinek, szamizdatok, illegális kalózrádiók kiváltsága és lehetõsége volt. Minél olcsóbb volt egy technika, annál evidensebben adódott a szabadság és a szabadosság egyaránt. A graffitti, a stencil, a xerox, a spray, ezek az off-line technikák már évek-évtizedek óta a különféle városi gerillák rendelkezésére álltak, egy-egy házfalon, egy-egy intézmény folyosóján elhelyezett figyelmeztetés, lázító mondat roppant olcsón kitehetõ, igaz, éppolyan könnyen eltüntethetõ, tehát amilyen szerény volt a befektetés, oly csekélynek bizonyult a haszon is. Az Internettel azonban egyszer és mindenkorra megváltozott az alternatív média helyzete, s ez a változássorozat gyakran magának a radikális médiának a képviselõit hozza a legnagyobb zavarba. Az anarchistáknak, a különféle összeesküvéselmélet-vizsgálóknak, a fogyasztás elviselhetetlensége ellen tiltakozóknak, a direkt akció-hívõknek, a világforradalom követõinek, a harmadik világ elnyomásáért szót emelõknek, az erõszak legkülönbözõbb formái ellen tiltakozóknak, a klasszikus anarchistáknak, a punkoknak szinte beláthatatlan lehetõségeket teremtett az a globális kommunikációs háló, amelyben elhelyezett üzeneteik adandó alkalommal – ha csak egy évben egyszer is, mint a különféle fent említett világtalálkozók idõpontjaiban – a közönségfigyelem centrumába kerülhetnek, s akár még a klasszikus televíziózás híreit is kiszoríthatják. Azok a radikális csoportok, amelyek egyébként szerényen meghúzódtak a mûvészettörténet és társadalomtörténet által kiváltott kései reflexió nyújtotta egyetemi és tudományos nyilvánosság félhomályában, az elmúlt pár évben komoly metamorfózison mentek és mennek át. Nem csekély mértékben õk e kommunikációs forradalom legelsõ gyõztesei. Mindazok, akik néhány hónapja például Porto Allegre-ben gyûltek össze, ráébredtek, hogy már arra sincs szükségük, hogy épp ott és akkor jelenjenek meg antiglobalizációs jelszavaikkal, amikor a tradicionális hatalom képviselõi összegyûlnek. Az utóbbi találkozó elõkészítésének és megszervezésének Interneten megtalálható dokumentumai azt mutatják, hogy a legkülönfélébb radikális anarchista csoportok alkalmi koalíciói elsõosztályúan kiképzett médiapolitikusokat neveltek fel, akik a legrafináltabb marketing-gurukat megszégyenítõ tudatossággal használták ki az on- és off-line média együttes figyelmét.

Világnetizenjei, egyesüljetek!
A taktika lényege tehát a következõ. Szervezkedj az Interneten, oszd meg információidat mindazzal, aki a site-ra látogat, alakíts vitafórumokat, csoportokat, küldj leveleket tíz- és százezerszám lehetõleg mindenkinek, koalíciót koalícióra halmozz, élj a hyperlink, tehát az utalások összes eszközével, egyfolytában reflektálj a látható világban végbemenõ eseményekre. Mindez, amilyen kevésnek tûnik, valójában olyan hatásos és olyan sok. A radikális mozgalmak Internetes médiapolitikájának a lényege a példányszámok fölött aratott gyõzelem, illetve a fõmûsoridõ fogalmának szétzúzásán alapszik. Kassák Munkája, vagy a Beszélõ hol anyagi, hol politikai okoknál fogva soha nem jelenhetett meg párszáznál nagyobb példányban. A Tilos Rádió nem pusztán azért maradhatott csupán pár tízezer ember belügye, mert az adó nem rendelkezett elég széles hatáskörrel, hanem azért, mert az éterben zajló verseny mindig is a szórakoztatóiparnak kedvezett. Bódy Gábort nem azért kell éjjel egykor vetíteni, mert ne érdemelné meg, hogy este nyolckor láthassa a közönség, hanem azért, mert ekkor van ébren annyi ember, akit a Kutya éji dala érdekel. Magyarán, a tradicionális médiumok hol politikai, hol gazdasági okoknál fogva szorították ki az alternatív médiát a centrálperspektíva enyészpontjából, s úgy tûnt, ezen a struktúrán nem lehet változtatni.
Csakhogy az Interneten a levelezés nem kerül semmibe, egy e-mailt elküldeni annyi, mint százat, az alternatív mozgalmak nagyrészt az egyetemi világ környékén használatos szerverekkel mûködnek, költségeik egyszóval minimálisak, a méretgazdaságosság problémája õket nem érinti. Soha olyan minimális tõkével, mint egy-egy alternatív csoport ilyen maximális hatást az avantgárd történetében nem ért el. S az igazi trükk abban áll, amikor a láthatatlan világ netizenjei, kihasználván a tradicionális média és politika nagy eseményeit, lerohanják a televíziók és rádiók uralta elektronikus erõteret, s ha csak pár órára is, de megbontják a megbonthatatlannak tûnõ médiaegyensúlyt.
A poszt-Gutenberg galaxis, amelyben a kulturális kánon felborult, s új arányokat mutat, úgy tûnik tehát, igen alkalmas arra, hogy a társadalmi aktivitás eddig nem ismert formáit bontakoztassa ki. Az antiglobalizmus hívei, a globális technológia lelkes használói éppúgy, mint az egyébként kapitalizmustól undorodó anarchisták, fogyasztásellenesek, radikális zöldek és a többiek. Az Internet, tehát a cyberspace végre nemcsak a gazdagoké. Nem állítom, s vélhetõen senki nem is gondolhatja komolyan, hogy a nagy médiahatalmak jelenlegi szerkezete teljes mértékben kikezdhetõ. De az a tény, hogy a hatalmi szaturnália, a macsó reprezentatív nyilvánosság fiesztája évrõl-évre az alternatív kultúra akaratlan hirdetésévé is vált, azért az mindenképp elgondolkoztathatja mindazokat, akik az elmúlt években szinte bizonyosak voltak abban, hogy a technológiai fölény a radikális ellenzékieket egyszer s mindenkorra láthatatlanná tette. 1989 után úgy tûnt, hogy a késõkapitalizmus kulturális logikája a kritikai attitûdöt interpretálhatatlanná tette: minthogy a szórakoztatóipar átvette az uralmat a magaskultúra és az avantgárd fölött egyaránt. Most úgy tûnik, hogy a habermasi kommunikatív értelem ezen a különös módon mégiscsak értelmet kap, a láthatatlan és elnyomott többség fogalma részben ugyancsak a múzeumba kerülhet, s a média mélyén hallgatag tömegek legalább részben, de végre tényleg szóhoz juthatnak. Ironikus módon egy globális telekommunikációs vállalat által teremtett jelszó – Hallasd a hangodat! – lám mégis az antikapitalista radikalizmus mozgalmainak valóságává lett.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu