A mítosz eredendõen történetet, mesét jelentett. Ma is alapvetõen ezt jelenti. Feledkezzünk bele bármilyen történetbe – legyen az a sajátunk, vagy másé, vagy akár egy korszaké, egy kultúráé –, s máris benne vagyunk a mítoszban. Sõt, akkor mûködik igazán, ha ki sem látunk belõle. A mítosz elevenségének egyik elõfeltétele, ha úgy éljük át, hogy közben eszünkbe sem jut, hogy egy mítoszban leledzünk.
Ha a mítosz vagy egy azt megtestesítõ személy mitikus jellege tudatossá válik, a tudtahasadás veszélye is fennáll. Ami persze ravasz és körmönfont módon tud megnyilvánulni. A XX. század tele van olyan mitikus alakkal, amilyen például Marlene Dietrich is, akik sikerüket sok minden egyéb mellett annak köszönhetik, hogy korszakok és generációk számára a vágy tárgyát testesítik meg. E vágy csak részben irányul az adott személyre; egy olyan állapot utáni sóvárgás is, amelyrõl az ember azt hiszi, hogy benne újra részesedhet a mítoszban. A reflektáló ember vágya ez a reflektálatlanságra. Aminek persze egy újabb mítosz a végeredménye: a tudathasadásos állapot mítosza. Attól mitikus, hogy nem vesszük észre – manapság fejünk búbjáig ebben vagyunk benne.
Talán ezért is olyan nehéz megküzdeni azokkal a bálványokkal, akikbe a mítosz utáni összes elvárásunkat belevetítjük. Mint például Marlene Dietrichhel. Minél többet emlegetik, annál megfoghatatlanabb; minél jobban igyekeznek ráhangolódni a stílusára, annál utolérhetetlenebb. 2001 januárjában Németországban kiadtak egy szakácskönyvet: a közismerten jó szakács Marlene Dietrich receptkönyvét. E könyv azonban nem annyira szakácskönyv, mint inkább remény-könyv: Dietrich ételeit megfõzve, majd elfogyasztva talán õt is lehetséges végre bekebelezni? A mítoszt fölfalva mégis részesedhetünk a mítoszban?
Ilyesfajta receptkönyvre emlékeztet Joseph Vilsmaier Marlene címû filmje. Nem a jó étel titkát lehet ellesni belõle, hanem inkább azt, miként lehet egy ételt tönkretenni. Vilsmaier abba a csapdába sétált bele, amelynek titkát a filmjével meg akarta fejteni. A siker és a mítosz természetrajza foglalkoztatja, ám õ a mítosznak és a sikernek a puszta gondolatától is térdre rogyott, s végül semmi egyéb nem érdekelte, mint az, hogy miként tudna maga is sikeres filmet forgatni. Mûalkotásnak igencsak gyenge ez a film; de kitûnõ példája az említett tudathasadásos mentalitásnak.
Pedig a téma nagyon is sokat ígérõ. Adott egyfelõl a sztár, a sztárok sztárja, aki elõtt még Andy Warhol is letérdelt. Adott egy nõ, aki hangsúlyozottan európai színészként hódította meg Hollywoodot. Azután itt van egy hangsúlyozottan német színész, aki a század legkritikusabb idõszakában jutott a csúcsra. Adott egy mûvész, aki nemcsak különbözõ, akkor még nagyon is eltérõ kultúrákban (Európa, Amerika) tudott egyaránt érvényesülni, hanem különbözõ politikai rezsimekben is. Adott egy színésznõ, aki a II. világháború elõtt, alatt és után egyaránt milliókat tudott meghódítani. És végül itt van egy színésznõ, aki a maga módján éppúgy küszködött a hírnévvel, mint Greta Garbo, személyisége az évek múlásával egyre sérültebb és hegesebb, szexuális szokásaival vagy alkoholizmusával sem tudja egyensúlyban tartani magát, és az ösztönháztartása mindennek elmondható, csak egészségesnek nem. És mégis, mindezek ellenére meg tudott birkózni a sikerrel, amihez pedig elengedhetetlen valamiféle primitív, szinte állatias egészség. Nem egy mítosz lebegett elõtte, hanem õ maga élte az életét mítoszként.
Szóval bõven kínálkozott volna lehetõség Vilsmaiernek, hogy izgalmas filmet készítsen. Ráadásul versenytársaktól sem kellett tartania: Dietrichrõl nem készültek életrajzi filmek, Maria Riva, Dietrich lánya, örököse és életrajzírója Vilsmaiernek adott elõször engedélyt, hogy megfilmesítse anyja életét. A filmet látva azonban jobban tette volna, ha nem teszi… És vár egy másik rendezõre, aki nem akar mindenáron amerikai mozit csinálni Európában, európai nyersanyagból. Vagy aki veszi a fáradságot, és tanul – például Fassbinder Lili Marleenjébõl. Nem azért, hogy utánozza, hanem hogy ellesse a titkot, miként lehet hiteles filmet készíteni egy sztárról, hogyan lehet régi korok miliõjét úgy megjeleníteni, hogy a film ne legyen historizáló, ugyanakkor mégis visszaadjon valamit a múlt hangulatából. Szóval sok mindent lehetett volna… Vagyis a mítosz titkát meg lehetett volna fejteni.
A Marlenébõl azonban jószerivel csak annyit tudunk meg, amennyit lexikonokból meg pletykákból eddig is tudtunk. Hogy volt egyszer egy kövérkés, dundi színésznõ, akit Berlinben a sors összehozott Josef von Sternberggel, aki azután lefogyasztotta, kihúzatta a zápfogait, hogy kellõen beesett arccal állíthassa kamerák elé, aki tudta, hogyan kell jó megvilágítással idolt teremteni, és aki elérte azt, hogy személyiséget varázsoljon Dietrichbõl, akivel azután még a rossz filmeket is el lehet adni. És persze a történet többi része is közismert: Hollywood meghódítása, Dietrich szakítása Sternberggel, a nácik ajánlatainak a visszautasítása, az amerikai frontra tett kirándulások. Talán csak a nagy titkos szerelem története maradt ismeretlen. Ám ebben a filmben az is marad. Vilsmaiernek itt támadt igazi gondja, hiszen rekonstruálnia kellett egy rejtélyes esetet. És ezen a ponton kiderült, mennyire szegényes a fantáziája, mennyire sablonokban tud csak gondolkozni – és a kamerán keresztül látni! –, és mennyire rabja a leglaposabb és legócskább közhelyeknek.
S ha innen, ettõl a rettenetesen giccsesre sikeredett szerelmi száltól kezdjük visszagombolyítani az egész filmet, kiderül, mennyire nem tudott mit kezdeni Dietrich mítoszával. Jószerivel föl sem merül a legalapvetõbb – a tömeglélektan körébe tartozó – kérdés, ami Marlene Dietrichhel kapcsolatban föltehetõ: mi lehetett az a hatalmas, megfogalmazatlan igény, amit Marlene kielégített, és aminek köszönhetõen egy mítosz megtestesítõje lett? Vagy egy másik, inkább az egyéni pszichológiai vizsgálódás körébe tartozó kérdés: egy sztár esetében a privát személy és a nyilvános arc hogyan õrli fel egymást, és mit eredményez a kettõ összeegyeztethetetlensége? Mert csak a mesékben és a mai amerikai szórakoztatóiparban van úgy, hogy a kettõ békésen megfér egymás mellett, sõt még gazdagítja is egymást… Nem merül föl komolyan az a történelmi kérdés sem, hogy ez a berlini asszony (a berlini dialektusban elhangzó öt mondat persze inkább csak karikatúrája a berliniességnek) hogyan viszonyul a saját németségéhez? (Mert a nácikkal kapcsolatos néhány közhelyszerû jelszó a semminél is kevesebb.) És így tovább… Kérdések, kérdések, amelyekre nem kapunk választ, hiszen a rendezõ föl sem teszi õket.
Helyettük egyetlen kérdés izgatja Vilsmaiert – igaz, ezt sem mondja ki, csupán filmje közhelyességébõl, siralmas elnagyoltságából következtetek rá. Ez pedig az a kérdés, hogy „a Comedian Harmonists után miként tudnék újabb roppant sikeres filmet forgatni?” Ennek vágya és görcsös akarata miatt tapadt rá ezúttal Marlene Dietrich figurájára, s próbálta meg vámpírként annak energiáját lecsapolni. Vilsmaier fantáziáját igazából egyetlen téma izgatta Dietrich életébõl: hogyan tudta meghódítani Hollywoodot. És miközben újra meg újra amerikai helyszínekre téved a kamerája, már nem is Dietrichre figyel, hanem annak reményében igyekszik a titkot felfedni, hogy hátha neki, a német rendezõnek is sikerülhet az, ami hetven évvel korábban Dietrichnek. A Marlene rendezõje néha már a látszatra sem ügyel, s szinte kínos, ahogyan a sikerhajhászás nagy igyekezetében elárulja magát, ahogyan a mai amerikai közönségfilmek patronjait kritikátlanul alkalmazza, azok közhelyességét gyakorolja, s még színészeinek európai arcát is amerikaivá torzítja: Tom Hanks és Leonardo DiCaprio karikatúrái mozognak a vásznon, s az egyébként kellemes arcú Katja Flint sminkjeivel engem nem annyira Marlene Dietrichre emlékeztet, mint inkább valamelyik éppen aktuálisan divatos amerikai színésznõre.
Egyszóval lesimítottá torzultak az arcok, akár egy amerikai filmsorozatban, miként olajozottan gördülékennyé torzult Dietrich élete is. Biztosan sikeres film lesz. Ám aki nem a kasszasikerre, hanem Dietrichre kíváncsi, annak továbbra is Dietrich eredeti filmjeit nézve kell belegabalyodnia ennek az egyik legnagyobb filmszínésznõnek a titkába. Akit pedig a mítosz természetrajza izgat, az Vilsmaier filmjét nézve próbáljon meg ne Dietrichre figyelni, hanem a rendezõ balfogásaira és csúsztatásaira. Ezekbõl ízelítõt kaphat, milyen is korunk mítosza.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu