A kamera õstrükkje, hogy törpét és óriást varázsolhat belõlünk. A bûbájos Mélies rögvest az elsõ filozófusa lett a filmnek: nála minden viszonylagos.

Ha Darwin A fajok eredete címû mûvének létezne egy olyan alternatív változata, amely a biológiai evolúció helyett a mitikus fejlõdéstörténetben hinne, didaktikus okfejtéseit pedig nem kövületekre és csontokra, hanem isteni ivadékok leszármazási rendjére alapozná, akkor a sárkányok, hidrák, kentaurok népes családfáját elemzõ írások valószínûleg az óriásokat és a törpéket jelölnék meg legközelebbi rokonainknak. A mitologikus antropológia nem létezõ tudománya õket tekintené az emberi faj evolúció elõtti prototípusainak: olyan lényeknek, akik félúton állnak az istenek és az emberek között; olyan hibrideknek, akiket származásuk és életmódjuk a mágia kreatúráival, antropomorf formájuk viszont az emberi fajjal rokonít.
Az óriás és a törpe ellentmondásos viszonyban állnak nem csak egymással, hanem velünk, emberekkel is: egyszerre többek nálunk és kevesebbek; egyszerre múlják alul és haladják meg fajunkat. A tér és az idõ különös bizonytalansága lengi körül õket. Õsanyaguk tágulni és szûkülni képes nucleus, amely a tudatalatti táptalajában várakozik, hogy aztán a freudista és jungiánus pszichológia meg a mûvészetek termékenyítõ esõzéseinek hatására égig érõ fává nyúljon, vagy pedig apró embertermést megnyitó pöttömnyi virágba szökkenjen.
A mítoszban és a mesében a létezés természetes velejárója volt a végletes méretkülönbség: az emberek legfeljebb csak meglepõdtek a pindurkán és a gigászin, sokkot azonban sosem kaptak tõlük. A titánok, küklopszok, törpék, manók kisebb-nagyobb háborúskodásokat leszámítva jól megfértek a világ meghódítására induló hõsökkel, Hüvelyk Matyi, Hüvelyk Panna és Babszem Jankó pedig egy lakásban élt, egy asztalnál evett a hétköznapok emberével. A hajdan volt korokban a létezés polaritásához nem csak a jó és a rossz, hanem a kicsi és a nagy végletes ellentéte is hozzátartozott: a mindennapi ember naivan viszonyult a méret fogalmához. A méretarány, miként a szellemeket aránytalanul felnagyító törzsi, vagy a szenteket túlméretezõ középkori mûvészet is bizonyítja, testi és mentális erõ, fizikai és spirituális jelentõség kifejezõje volt a mágikus és a racionális lét határmezsgyéjén élõ ember számára. A felvilágosodás embere azonban elvesztette a drasztikus méretkülönbségekbe vetett hitét: Gullivernek a világ végére kell utaznia, ráadásul hajótöréseket kell szenvednie ahhoz, hogy találkozzék a liliputiakkal és az óriásokkal, ám a ráció nevében fellépõ hajós még így is kénytelen hosszas antropológia, jogi, szociológiai, közgazdasági elemzésekkel demisztifikálni az idegeneket, és elfogadtatni önmagát szkeptikus kortársai elõtt.

Hüvelyk és mérföld
A méretkülönbségekre építõ filmekben mindkét (vagyis a méreteket mitologikusan értelmezõ valamint tudományosan definiáló) tradíció tetten érhetõ. Azokban a mesefilmekben, amelyek távoli univerzumokban vagy korokban játszódnak (Csillagok háborúja, Végtelen történet, Willow, Hófehérke, Hüvelyk Matyi) a világ hétköznapi lakói a gigászok és a manók; ezzel szemben azokban a mesékben, amelyek az evilágba helyezik történetüket, a végletesen kicsi vagy nagy mindig eltûnõben lévõ, régi világok hozadékaként jelenik meg: ez az õsi mikrokozmosz lehet például lebontás szélén álló düledezõ ház (Csenõ manók, Egértanya), vagy éppen ködbe burkolódzó távoli sziget az óceán közepén (King Kong). A mese pindurka fõhõse, Hüvelyk Matyi a tündérekkel teli erdõ mélyérõl érkezik a szülõi házba, Hüvelyk Panna pedig afféle miniatûr Vénuszként virágszirmok színes habjaiból születik. A tudományos magyarázat igényével fellépõ sci-fikben azonban technikai beavatkozás szükséges a méretkülönbségek elfogadtatásához: az 1940-es Dr. Cyclops õrült professzora rádium segítségével zsugorítja össze társait, a Drágám, a kölykök összementek fõhõsei véletlen tudományos baleset következtében ismerik meg a nano-lét nehézségeit, a Tron, avagy a számítógép lázadása zseniális programozója számítógéphez csatolt zsugorító berendezés következtében kerül a byte-ok virtuális világába, a Godzilla és a Jurassic Park tomboló óriásait a genetika és a sugárzás termeli ki magából.
A törpe mértékegysége a hüvelyk, az óriásé a mérföld: ez a kettõ azonban csak akkor nyer értelmet, ha vonatkoztatási alapjuk az egy méter hetvennyolc centiméter, vagyis az ember. Ilyen tekintetben a törpe és az óriás, akár antropomorf formájú, akár nem, mindig az emberi „prima materia” pozitív, illetve negatív elõjelû vertikális kiterjedését jelenti. A kicsi és a nagy létezésének legnagyobb feszültségét éppen az emberi „töltelékanyag” méretarány következtében módosuló eloszlása, valamint az ezt észlelõ tudat relatív változása jelenti.
A törpe a mikrokozmikus lét rabja: a dolgokat közelrõl látja, közvetlen kapcsolatba kerül velük. Az óriás ezzel szemben a panoráma-lét megszállottja: felülrõl szemléli a világot, tekintete elkerüli az apró részleteket. A törpe világa a moha és páfrány, a bogár és a hernyó, az egérlyuk és a por országa; az óriásé a hegycsúcsok és a fellegek, a madarak és a szél birodalma. A világot egyikõjük sem tudja a maga teljes érzéki valóságában megélni: az egyik túl közelrõl, a másik túl távolról szemléli az eseményeket; az egyik mindig túl keveset, a másik mindig túl sokat kap egyszerre. A törpe a levélerezettõl, az óriás az erdõtõl nem látja fát. Mindketten mitologikus érzéki csalódás rabjai, de míg a törpe szeme elé nagyítót, addig az óriás elé fordított távcsövet dug a természet. A törpére a világ centripetális, az óriásra centrifugális erõként hat. Létük egyik alapvetõ konfliktusa abból ered, hogy a világgal soha sem tudnak eléggé intim kapcsolatba kerülni, mert az vagy túl sok, vagy túl kevés nekik.
Mindketten a föld matériájából származnak, de a törpe belülrõl, az óriás kívülrõl kerül kapcsolatba a nemzõ õsanyaggal. A törpe, ez a mitologikus homunculus, mágikus koraszülött, mintha maga is tudná, hogy a kelleténél korábban jött a világra, megszállottan igyekszik visszajutni az õt nemzõ védõ, ölelõ anyaölbe. A germán mondákban, akárcsak a Hófehérkében, vagy A Gyûrûk urában, a törpék mindig a föld méhében dolgoznak, eszelõs tempóban fejtik a bányák mélyérõl a kincseket. A Grimm-mesék Hüvelyk Matyiját állandóan lenyelik az állatok, a George Pal-féle filmváltozatban pedig arra használják a tolvajok a kis emberkét, hogy egy szûk résen át hatoljon a vártorony mélyébe vájt kincstárba, és lopja el onnan az ékszereket. A Csenõ manók és a Hüvelyk Matyi titkos kalandjai apró fõhõsei föld alatti csatornákban, csövekben, alagutakban és falban kanyargó titkos szellõzõnyílásokban közlekednek, a Tron fõszereplõi kábelekben, a Titkos utazás tudósai artériákban és nyirokerekben száguldoznak, a Drágám, most mi mentünk össze pórul járt hõsei magzatburokként védõ buborékokban lebegnek az íróasztal fölött. A törpével szemben az óriás képtelen arra, hogy belülrõl élje meg a teret, õ legfeljebb a felhõkarcolókra tud felkapaszkodni, de tehetetlen feszültségét rendszerint a mérföldek habzsolásával, a távolság legyõzésével vezeti le.

Mértékveszély
A törpére apró mérete miatt ezernyi veszély leselkedik, és „a kicsi hõsök nagy kalandjait” elbeszélõ filmek mindig eljátszanak az aránymódosulás horrorisztikus következményeivel. A Dr. Cyclops miniatürizált tudósaira gyilkos tarantula pókok leselkednek, az esõcseppek özönvízként zúdulnak a nyakukba, minduntalan az eltaposás veszélye fenyegeti õket. Az 1957-es Hihetetlenül zsugorodó ember fõszereplõjét kis híján saját macskája falja fel; a Drágám, a kölykök összementek gyermekeit óriássá változott rovarok akarják felzabálni; Gulliver fogpiszkálóval kénytelen megvívni a rátámadó darazsakkal, a Z., a hangya potrohos világjárója majdnem belefullad egy csepp vízbe, késõbb egy cipõtalpra ragadt rágógumiban kényszerül „mérföldeket” utazni. Az Egértanya békésen szundikáló egerét majdnem kilyukasztják a falba vert szögek, a Csenõ manók üdítõ automatában rekedt emberkéit viszont hajszálhíja, hogy nem ütik agyon a fejükre zubogó jégkockák.
A törpére leselkedõ hatalmasságokkal szemben az óriást saját mérete sodorja végveszélybe. Ha a törpének az a baja, hogy sosem veszik észre, az óriásnak az, hogy mindig észreveszik. A törpe folyton rejtõzködik, akár akar, akár nem, az óriás viszont képtelen elbújni: King Kongnak és Godzillának még az égig nyúló felhõkarcolók sem nyújtanak menedéket.
A méret és a mennyiség fordított arányban állnak egymással. A törpébõl mindig sok van, az óriásból mindig kevés: a magányos törpénél és a számtalan óriásnál nincs is talán abszurdabb dolog a mesében. A törpék létezési formája mindig fragmentális, mert a kis testben nem fér el egy teljes, kifejlett személyiség. A Hófehérke hét törpéje, akik az eredeti Grimm mesében még névtelenek, és csak Walt Disney rajzfilmben kaptak neveket, például a negatív férfi önálló létre kelt kis jellem-forgácsai: a félénkség (Szende), a lustaság (Szundi), a zsémbesség (Morgó), a butaság (Kuka), a túlérzékenység (Hapci), az infantilizmus (Vidor), az oktondiság (Tudor) olyan idegesítõ jellemvonások, amelyek külön-külön talán tolerálhatóak, de amelyekbõl együttesen kitevõdik minden nõ rémálma, az életképtelen, elviselhetetlen antiférfi. A Nepp József készítette Hófehérben másképpen jelenik ez a fajta mesebeli fragmentálódás: a törpék itt a hét napjainak (Hétfõ, Kedd, Szerda...) neveit viselik, vagyis az idõ olyan szétbontott építõkockái, amelyek csak lineáris egymásutániságukban alkothatnak egységet (vagyis amikor egymás mögött vonulnak az erdõben). Különös példája ennek a szétforgácsolódásnak a Sam Raimi-féle Holtak serege egyik jelenete, ahol a gonosz által megszállt fõhõs tükörképe szilánkokra törik, és ezekbõl a töredékekbõl kelnek aztán életre egyenként a pöttömnyi, sátáni tükörkép-emberkék: a mitologikus skizofrénia egy olyan sajátos esetével állunk tehát itt szemben, ahol a fõszereplõ pozitív énje számtalan diabolikus énre szakad szét.
Míg a törpe a jungi értelembe vett anima-szilánkokra hasadt, önálló, de egymagában mégis életképtelen darabkája, addig az óriás kitágult emberzsák, üreges embertömlõ, amelyben az anima szánalmasan lötyög, himbálódzik. A törpének túl kicsi a teste, amit belülrõl feszít a túl sok töltelékanyag, az óriás túl nagy teste viszont üresen kong. A törpe skizofrén hasadással, az óriás végtelen tágulással jön létre.
A kicsi jellegzetessége a túlzott aktivitás, a nagyé a végtelen lomhaság. A partra vetett Gullivert ezernyi liliputi zsongja körül: rohangálnak, kiabálnak, felmásznak rá, köteleket feszítenek a testére, dárdáikkal döfködik, nyilakkal lövöldözik, darukkal emelik a magasba, lovakkal vontatják el, miközben õ tehetetlen bábként, mozdulatlanul fekszik közöttük. A Willow manóinak be nem áll a szájuk, és túlzott kíváncsiságukkal állandóan bajba sodorják a fõszereplõket; a Gremlins szörnyecskéi és a Herzog-féle A törpék is kicsiben kezdték liliputi torzszülöttjei eszelõs orgiát rendeznek, és a teljes káosz szélére sodorják szûkebb környezetüket, George Pal Hüvelyk Matyija Fred Astaire-t megszégyenítõ sztepptáncokat jár kedvenc játékszerei között. A kicsi agresszív, gyors, hangos; a nagy mulya, lassú, és csendes: csak néha gerjed haragra, akkor viszont a természeti õserõk energiáival tombolja ki magát.

Libidó és libidóka
A kicsi szexuálisan túlfûtött: ezzel igyekszik kompenzálni alulfejlettségét és péniszének pöttömnyi voltát; az óriás ezzel szemben aszexuális, és már-már impotens látszatot kelt. A törpe megrekedt a mitologikus egyedfejlõdés prepubertás állapotában, az infantilis kíváncsiság túlhajszolt libidóval párosul. Swift Gulliverje kéjvágyó figuráknak mutatja be a liliputiakat, akik dugig töltik az árvaházakat zabigyerekekkel – Judy Garlandot, legalábbis saját bevallása szerint az Óz forgatása közben nem egyszer meg akarták erõszakolni a mesebirodalom pöttömnyi lakóit játszó színészek –; az alvó Hófehérkét körülálló törpék infantilis kéjvággyal suttogják egymás fülébe: „Ez egy lány!”; a mesébõl készült számtalan pornófilm változatban pedig a torzszülöttek újból és újból „nekiesnek” az óriásasszonynak anélkül, hogy ki tudnák elégíteni õt, vagy õk maguk megnyugvásra találnának.
A törpe és az óriás szexualitáshoz való viszonyában hasonlítsuk össze Hófehérkét és King Kongot. Hófehérke a fejlett nõ, aki hét alulfejlett férfivel találkozik, King Kong a túlfejlett óriásférfi, aki egyetlen fejlett nõvel. Mind a kettõ használhatatlan matériát kap, Hófehérke azonban ösztönös nõi tulajdonságainak köszönhetõen sokkal ügyesebben tud bánni ezzel, mint hímnemû majom sorstársa. A fehér bõrû árva lány egyszerre válik anyává és feleséggé: behatol a férfiak intimszférájába, rendbe szedi, gatyába rázza, domesztikálja a kis fragmentum-emberkéket, s ezzel, egyfajta desztilláló edényként, az alma elfogyasztásának aktusán keresztül elõállítja belõlük az ideális férfit, azaz a királyfit, aki felváltja elõdeit. King Kong ezzel szemben képtelen megfelelni funkciójának, és tehetetlenül õrlõdik az apa és a szeretõ szerepe között. Mindkettõ akar egyszerre lenni, de egyikre sem képes. Atyai szeretetében tenyerén hordozza a nõt, szerelmi mámorában pedig hol búskomorságba esik, hol pedig tomboló fenevaddá válik: ez a melankóliával vegyes ostoba düh végül elpusztítja õt.
A mesebeli kis emberke gyakran szûznemzéssel jön világra: Hüvelyk Matyi és Hüvelyk Panna például virágszirmok, illetve termések mélyébõl bújik elõ. Az óriás teste ezzel szemben nem a természet miniatûr elemeinek egyesülésével jött létre, hanem épp ellenkezõleg, õ osztja szét sajátmagát a természet erõi között: az eszkimó mitológia szerint Sedna istennõjének levágott ujjaiból keletkeznek a bálnák és a halak, Gargantua vizeletébõl folyók születnek, Fleischer Gulliverjének ruházata pedig a liliputi technikát termékenyíti meg: gombjaiból kerekeket készítenek, pipája kandallóként funkcionál. Az állandó paranoiával küszködõ törpe bizonyítási lázban ég, és szüntelenül növelni akarja azt a teret, amelyet betölt a világban: ezért folyton gyûjt, felhalmoz. Az óriás ezzel szemben önnön gigantomániájától szenved, ezért beteges redukciós vágy üldözi: folytonosan feloszt, mindent szétbont maga körül. Míg a törpe a szintézis megszállottja, az óriás az analízis rabja: a kötelekkel és gombostûkkel kifeszített Gullivert számtalan filmváltozatban anatómia precizitással akarják felboncolni Brobdignag birodalom gigászi orvosai.
Az óriás voyeur, aki az emberi világ passzív, kirekesztett szemlélõje; a törpe ellenben – már amennyiben egyáltalán észreveszik – játékszerré, aprócska fétissé válik: Gullivert a keblükön tornáztatják az óriásnõk, és babaházban tartják; Stuart Little számára finomabbnál finomabb ruhákat varratnak mostohaszülei; Hüvelyk Pannát hol táncos-, hol énekesnõi, hol pedig esküvõi ruhákba kényszerítik; Hüvelyk Matyi gondosan mosott és vasalt ingjeit szülei szeretettel simogatják, becézgetik a gyermek távollétében.
Az óriás és a törpe lelki alkata is végletesen különbözik: a törpe kolerikus jellem, aki a világot csak felfokozott érzékein keresztül tudja befogadni; az óriás melankolikus és szangvinikus alkat, aki a dolgokat érzékek fölöttiségükben észleli. A törpe lelke a gyökerek nedveibõl táplálkozik, azt szívja magába, ám az óriásé megreked valahol a sziklák és a fellegek között, mint a Küklopszoké, akiket Uránosz és Gaia nemzett, vagy Atlaszé, aki élõ cölöpként ékelõdött a talaj és az égbolt közé.
A kicsi és a nagy, hiába ellentétei egymásnak mindenben, egy valamiben rokonok: õk a mítoszok és a mesék legotthontalanabb lényei. Tragédiájuk a sehova sem tartozás, az emberek és istenek, a páfrányok között bujkáló rovarok és az égig nyúló sziklák közötti folytonos helykeresés, a mítoszok és a valóság közötti átmeneti létsíkon való vegetálás. A kihalt és veszélyeztetett mitologikus fajok vörös könyvében nem szerepelnek, szánalmas evilági leszármazottaik pedig legfeljebb ketrecek és cirkuszok lakói, vagy esetleg a Guinness rekordok lapjairól néznek vissza ránk, hátuk mögött colstokkal, az egyetlen mérõmûszerrel, amely mentén definiálható földi létük.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu