Incze Ágnes elsõ filmje a dokumentarista játékfilm hagyományát menti át a vadkapitalizmus korába.

Aki látta Incze Ágnes elsõ játékfilmjének remekbe szabott közvetlen elõzményét, a Robot címû rövid dokumentumfilmet, aligha felejtette el egyhamar: tárgyilagos, feszes, absztrakt konstruktivistákat idézõ igényességgel fotografált és tanítani- valóan megvágott huszonhat perce vigasztalan képet festett a gyárakban gályázó munkásnõk kívülrõl tökéletesen kilátástalannak tûnõ mindennapjairól. Ezek az asszonyok tûnnek fel az I love Budapest kockáin is, de ezúttal csupán a cselekmény ellenpontjaiként; alig is látszódnak többnek, mint egzotikumnak, egy lassan elfelejtõdõ világ idejétmúlt gondolkodásmódú, utolsó tanúinak. Közéjük keveredik Anikó, a tapasztalatlan, de érzelmekben gazdag vidéki lány, aki gyerekkori barátnõje elsõ hívó szavára költözik fel Budapestre, a tutiba, ahol aztán csalódások érik, majd egy részben félresikerült pénzbehajtási akció után, csodás körülmények között, autón repül el Mikivel, a hozzá hasonlóan egyszerû lelkivilágú biztonsági õrrel.
Nem azért foglalom össze ilyen Így írtok ti-szerûen a film tartalmát, mert gúnyolódni akarok a valóban pár szóban összefoglalható “történeten”, hanem jelezni akarom, hogy ez a történet nyilván csak ürügy: nem ritka megoldás ez, és éppen ezért nem is éppen a legkönnyebb az önmagát és fõleg a filmezést komolyan vevõ filmes számára, hiszen – már csak az alapvetõen konvencionális nézõi szokások miatt is – valamit kell a sztori helyébe állítani. Rokonszenves módon ezen a kitüntetett helyen ezúttal nem az alkotó egója áll – de hogy mit is kapunk cserébe egy ezerszer látott, ezerféleképpen feldolgozott történetvázlat banális voltáért, azt már nem is olyan könnyû összefoglalni. Leegyszerûsítve azt lehetne mondani, hogy egy élettel teli, lezserül elõadott, színes komédiát, ami minden pillanatában tragikusan szomorú dolgokról szól, és mellesleg az újabb magyar filmeknek abba az örömteli vonalába illeszkedik, melyek arra irányítják a figyelmet, hogy a lényeges dolgok velünk történnek, nap mint nap, nem pedig este hét után, a televízióban.
Tudjuk, a filmmûvészet azon népszerû felosztása, mely szerint a Lumierek követõi lettek a dokumentaristák, míg Mélies utódai a játékfilmrendezõk, már kezdettõl fogva nem állja meg a helyét, hiszen az elõbbiek is fotóztak kitalált jeleneteket, míg az utóbbi filmjei ma már dokumentumértékük miatt sem csekély jelentõséggel bírnak. A “hibrid” filmnek, a játékfilmes keretbe foglalt dokumentumfilmnek vagy a “valóságot” imitáló játékfilmnek egyébként jelentõs hagyománya van a magyar filmtörténetben. Ennek ellenére a mindkét mûfajban jelentõst alkotó rendezõk (Sára Sándor, Fekete Ibolya vagy Salamon András) életmûve élesen két részre osztható, elismerést csak a “tiszta” mûfajú filmjeikért kaphatnak, míg egyes (szolidan) formabontó kísérletek, mint például Salamon András Jonuc-filmje, visszhangtalanok maradnak. Incze Ágnes I love Budapestje, azon túlmenõen, hogy õ maga is a fenti listát látszik gyarapítani, azért is érdekes ebben az összefüggésben, mert bár nyilvánvalóan játékfilm, erényei igen nagy részben valódi dokumentarista érdemeinek köszönhetõek. Sõt: utóbbiak nélkül játékfilmként meg sem állná a helyét – ez persze lehetne elmarasztalás is; viszont a tény, hogy a fenti mondat rossz érzés nélkül mondható, azt jelzi, hogy sikerült élvezetes eleggyé gyúrnia a kibékíthetetlen ellentétpárként láttatott kétféle minõséget.
Színes komédia a Nagy Életrõl – milyen megtévesztõen, már-már lekezelõen hangzik ez a mondat, pedig minden szavát komolyan gondolom: ragyogó, meleg színekben úszó külsõ felvételek váltakoznak a hideg neonfényû, fél-alvilági éjszakai élet tarka belsõivel, a film tónusa pedig éppen olyan derûs, mint a fõszereplõ lány alaptermészete. Incze Ágnes azt a fogást alkalmazza, hogy a végsõ soron eléggé szomorkás mondandóhoz nem komor figurák látványát társítja, a szereplõk szenvedését ezzel a nézõre is kiterjesztve, hanem fiatal, szép és szépen fényképezett emberekét: ellenpontoz, nem hangsúlyoz, könnyed, nem pedig komolykodó. De a moralizáló hagyományra nincs is szüksége; túl jól ismeri teremtményeit, életük minden apróságát ahhoz, hogy fogalmakkal kelljen dobálóznia. Az üzenet megszerkesztése helyett láthatólag abban leli örömét, hogy berendezze a film világát, meghangszerelje a hangzását. Ez utóbbi pedig külön is kiemelendõ: az I love Budapesttel kapcsolatban nem dicsérhetõ eléggé a jó szöveg (s ez nem tévesztendõ össze a jó dumával). A magyar film hagyományainak, vagy inkább kiváló operatõreink minõségének köszönhetõen nem egy példát találunk a jó szemû rendezõre, ritka viszont, hogy valakinek ilyen jó füle legyen: számtalan telitalálatot lehetne idézni Miki komikusan rossz ütemû helózásaitól a “megeszek egy öttõl hét tojásig rántottát”-szerû újmagyar mondatokig; még az sem zavaró, amikor kihallatszik, hogy ezeket a mondatokat alighanem szó szerint másolták át magnószalagokról a forgatókönyvbe, mert sikerült úgy összeszerkeszteni õket, hogy a megkérdõjelezhetetlenül hiteles dokumentumokból alapvetõen játékfilmes minõség jöjjön létre. És ez nem csak az író-rendezõ érdeme: a fiatal színészek megbirkóznak azzal a helyzettel, hogy nálunk a legfeljebb a múlt századi Nemzeti Színházban érvényes beszédmód elsajátítására kötelezik a színésztanoncokat; ha már kiejtésük nem éppen páhokszoboszlói vagy belsõ-terézvárosi, akkor beszédük dallamával, ritmusával, vagy éppen ritmustalanságával kénytelenek közvetíteni a szövegekhez tartozó hangulatot, és ezt idõnként nagyon jól (és nagyon mulatságosan) csinálják.
A játékfilmen szükséges képi stilizálás munkáját jórészt Pohárnok Gergely végezte el, akinek ragyogó színeit már fentebb méltattam; feltétlenül meg kell említeni még, hogy képei egyszerre tudnak érdekesek, korszerûen komponáltak, ugyanakkor kifejezõk lenni. Paradox módon a nagyszerû képek és a remek mondatok viszont a film ellen is dolgoznak, kihangsúlyozzák annak számomra legfõbb hiányosságát. Miközben a rácsodálkozás és a jó értelemben vett szórakoztatás nemes élményével szolgálnak, nem állnak össze egy nagyobb egésszé, olyan folyamattá, ami a nyelvi szegényességet, a tárgyi környezet leverõ felszínességét, ürességét eredményezõ gondolkodásmódnak, életformának mindennapi tapasztalatainkon túlmutató tartalmát tudná megjeleníteni. Nem az ilyen minõségre való tudatos törekvést hiányolom, hiszen nagyot akarásból a magyar filmeken hagyományosan túltermelés van, csak azt gondolom, hogy a film anyagának természetébõl fakadó kiüresedésével együtt maga a film is hajlamos kiüresedni: a “keveset markol, de sokat fog” bravúrját most még nem sikerült végrehajtani. Legfájóbban talán a film befejezésekor válik ez nyilvánvalóvá, amivel nem is az a baj, hogy a fokozódó helyzetet nem annyira Miki és Anikó nem tudja megoldani, hanem az író-rendezõ; a gond az, hogy a lassan elkomoruló történet azelõtt ér véget, hogy igazán elkezdõdött volna.
A Robot vége felé a zakatoló gépek elhallgattak egy kis idõre, a munkásnõk kiegyenesítették derekukat, néhányan közülük pedig az ablakhoz sétáltak, hosszan, elrévedve néztek kifelé; igen, álmodoztak. Az I love Budapest legalapvetõbb dilemmája, szereplõinek létkérdése szintén a címben idézett szörnyû közhelyre egyszerûsíthetõ le: az ábrándozás az élet megrontója, kisanyám, mondja a férfias küllemû és jellemû kolléganõ a remegõ kezû-lábú Anikónak, és jókorát húz a szénporos pillepalackból a kurta ebédszünetben. Anikó minden csalódása ezen közhely igazságából ered; másfelõl azonban – noha igaz, hogy az õ közhelyei (“minden emberben benn lakik egy angyal”) sem jobbak a többiekénél – viszont számára ez a fenti aranyigazság nem igazság. És ez persze nem más, mint egy újabb közhely. Aki pontosan, szépen, élvezetesen kidolgozva, közhelyek nélkül akarja látni a fenti gondolatmenetet, annak nem kell mást tennie, mint beülni a moziba, és megnézni Incze Ágnes filmjét.

I love Budapest – magyar, 2000. Rendezte, írta és vágta: Incze Ágnes. Kép: Pohárnok Gergely. Zene: Yonderboi. Producer: Hollósi G. Zsuzsanna, Varga Gábor, Kardos István. Szereplõk: Hámori Gabriella (Anikó), Kovács Martina (Móni), Csányi Sándor (Miki), Lengyel Tamás (Krisztián). Gyártó: Filmplus/Duna TV. Támogató: ORTT, MMKA, NKA. Forgalmazó: Budapest Film. 85 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu