Dokumentumfilmek
Hû filmemlékezet
Ormos Mária
Egy magára hagyott ország jelen és
múlt idejû képei.
Azt hiszem, amikor a szervezõk a hagyományoknak
megfelelõen különbséget tettek a játék-
és a „non fiction” filmek között, akkor az utóbbiakról
egyúttal azt mondták ki, hogy azok „reality”-filmek, vagyis
a valóság valamilyen elemét, szegletét, szeletét
dolgozzák fel. Mégis tökéletesen érthetõ,
ha nem akarták magyarul megjelölni e filmek mibenlétét,
mivel azonnal szembesültek volna azzal a kérdéssel,
hogy vajon az úgynevezett „játékfilmek” mit rejtenek
magukba? Azok vajon nem a valóság másfajta megközelítését
és ábráját tartalmazzák? Dehogynem.
Akkor viszont mégis hol húzódik a határ? Vélhetõen
a „másfajta megközelítés” körében
érdemes keresni. Itt létezõ (legfeljebb átalakult)
a helyszín, létezõek (esetleg megöregedtek) a
szereplõk, s az utóbbiak a saját szövegüket
mondják. Nincs szövegkönyv, hanem csak koncepció,
a szereplõk nem színészek (legfeljebb kivételképpen),
hanem interjú-alanyok, nyilatkozók, emlékezõk,
elmélkedõk. Azt viszont nem lehet mondani, hogy rendezés
sincs, mivel a legátütõbb erejû alkotások
igencsak „rendezettek”, és hogy azok lehessenek, abban jelentõs
szerepe van az elõzetes feltáró és pszichológiai,
valamint az operatõri munkának is.
Mi szükséges tehát egy jó „non
fiction” filmhez? Meg kell találni a közérdekû
sztorit, fel kell kutatni a szereplõket, meg kell gyõzni
õket a nyilatkozat helyességérõl (olykor ez
lehet a legnehezebb), fel kell építeni egy elgondolást,
és azt jól és szépen meg kell valósítani.
Ennyi. És természetesen kell még némi pénz
is, ami láthatóan a lehetõ legkevesebb.
E néhány szóból is következik,
hogy a „non-fiction” vagy egy régies szóhasználattal
élve a dokumentumfilm fogalmi körébe valójában
sokféle feldolgozás belefér. Szó lehet benne
valamilyen múltbeli, tehát történeti esemény
túlélõ tanúinak az emlékezetérõl,
és a filmszemlére benyújtott alkotások között
valóban szép számmal akadt ilyen. Történész
lévén, nem csoda, ha számomra ez az „alcsoport” különösen
fontos. Rendkívül nagyra tartom a múltból fennmaradt
filmszerû tudósításokat, így például
az egykori hazai és nemzetközi filmhíradókat,
fotógyûjteményeket, azzal a hatalmas munkával
egyetemben, amelyet néhányan e történelmileg
értékes kincs megõrzésére, rendszerezésére
és feldolgozására fordítottak és fordítanak.
E kincset gyarapítják az olyan történeti
„valóság-filmek”, mint amilyen Varga Ágota Porrajmos
címû alkotása, amely a magyarországi cigányok
elleni irtó hadjárat alig ismert történetéhez
nyújt új fogódzókat. Adatokkal természetesen
nem tud szolgálni, ez kívül is áll a kompetenciáján,
ám fokról-fokra szóra bírja a múlt felidézésétõl
eleinte elzárkózó túlélõket,
megnyeri õket az emlékezésnek és kiváltja
belõlük a megnyilatkozás kényszerérzetét
– méghozzá egy olyan hetekig zajló tömegtragédiáról,
amelynek okát az elszenvedõk máig sem értik
igazán. „A bûnünk az volt, hogy cigányok vagyunk”
– mondja egyikük. Valódi „nem-kitalált” történet
ez, amely egyben érzelmileg is megrázó, és
amely jó okkal kapta meg a történelmi dokumentumfilmek
kategória-díját.
A történész számára
azonban csemegét jelent néhány más alkotás
is e csoportban. Így – többek között – B. Nagy Tibor
Volkert Petzold, a SAT 1 egykori tudósítójának
közremûködésével készült filmje
az NDK-menekültek sorsáról Magyarországon 1989-ben,
vagy Kisfaludy Andrásé (Özönvíz) az alakulóban
lévõ rendõrség és az ugyancsak szervezõdõ
politikai rendõrség (késõbb ÁVH) ügyeirõl
1945–1946-ban, továbbá Harcsa Béláé
(Cigánd – Egy falu az ezredvégen), amely – címétõl
kissé eltérõen – voltaképpen hosszú
utat jár végig a falu reményekkel és hullámvölgyekkel
teli több évtizedes történetében a mára
kialakult csõdhelyzetig és kilátástalanságig.
Jó néhány film annyiban „történeti”,
hogy egy jelentõs személyiség – mûvész,
író vagy tudós – életútját eleveníti
fel egykori fotók, archív filmkockák és emlékezõk,
esetleg az alany segítségével. Ezek az alkotások
olykor a szóban lévõ mûvek mibenlétérõl,
üzenetérõl is sokat mondanak, némelyikük
elfelejtett vagy alig ismert nagy személyiségeket idéz
fel. Közülük kiemelkedett dr. Kiss Gabriella XX. századi
sámán (Molnár István táncmûvész,
koreográfus) címû mûve, amely egy soha meg nem
becsült és szinte a teljes feledésnek átadott
zsenirõl fest kiváló portrét. Korabeli filmrészleteket,
dokumentumokat és egykori tanítványainak nyilatkozatait
felhasználva a film nem csak a hitelesség érzetét
kelti, de egyszersmind gyönyörködtet is. Bárcsak
ne hozná összefüggésbe õt Kiss Gabriella
a „sámán” szóval! Ez ugyan kétségtelenül
Molnár egyik nagy táncalkotásának a címe
volt, de egyéniségét és mûvét
nem jellemezte. Molnár meghatározó mûvész
és végtelenül türelmes tanító volt,
aki vélhetõen hatást gyakorolt a magyar filmmûvészetre
is.
Ebben a témakörben azonban elég nagy
volt a verseny, mert ugyancsak érdemleges és elmélyült
alkotás Jelenczki István A Hold túlsó oldalán
címû, Izsák Imre csillagász élettörténetének
szentelt filmje, vagy Vékás Péter A Divaldok címû
feldolgozása is, amely Divald Károly fotómûvész
és fiai úttörõ tevékenységét
mutatja be – és a sort még folytathatnánk.
Számos film helyezkedik el a történet
(a múlt felidézése) és a szociográfia
közös övezetében. Tárgyuk változatos,
a mai magyar társadalom szinte minden bajos szegletére, égetõ
gondjára kiterjed: a gyerekeket érintõ befolyásoktól,
az elhagyatottságuktól kezdve a fiatalok kísértésein,
a tébláboló csoportokon, az elszegényedett
falvakon, a börtönt viselteken, a gyógyíthatatlan
betegeken keresztül a magukra maradt, otthonban ápolt öregekig.
Vidám történet érthetõen nemigen akad
közöttük, emberi és empatikus viszont annál
inkább.
Több film témája a falu, a magára
maradt, margóra sodródott, elszegényedett és
– olykor – elöregedett falu. Másfelõl az a falu, amelyben
mûködik a józan paraszti ész, a jobbra, többre
törekvés, a munka lankadatlan tisztelete, a boldogulni akarás.
A paraszti közösség csendes kimúlásának
története Buglya Sándor Árva Tésa címû
filmje, de a már említett Cigánd ebbe a témakörbe
is behelyezhetõ, míg Siklósi Szilveszter „...megszegem
Janikának...” címû filmje a paraszti kitartás,
ellenállás, a mindig újra-kezdés megjelenítése.
A rendezõi díjat Mohi Sándor Ahogy
az Isten elrendeli... – Olga filmje címû alkotása vitte
el. Miért is? Talán azért, mert szerény eszközeivel
túl tudott lépni a szociográfiai dokumentáción,
mert az arcok, a gesztusok érzékeny, ezúttal – „non
fiction” ide vagy oda, azt mondanám – mûvészi felvételével,
fotózásával a ki nem mondott szavakat is közvetíteni
tudta. Eszköztelen eszközeivel bejuttatja a nézõt
egy cigány nagycsalád vagy inkább egy szerteágazó
családi együttes bonyolult és rejtelmes viszonyai közé,
és apránként érthetõvé teszi
azt, ami egyébként egyáltalán nem érthetõ.
A csábító és szép hangú Olga
hamisságain, igazságain, féligazságain és
füllentésein (meg a többiekén) átcsillan
a társadalmilag (is) meghatározott sorsszerûség
érzete és elfogadása, a megadás hajlama egy
olyan népcsoportnál, amely úgy tudja, mindig is oly
módon élt, „ahogy az Isten elrendeli...” S meggyõzõdése
szerint oka van rá, hogy ma is úgy éljen.
Több film is rávilágít a gyerekek
és fiatalok elhagyatottságára, bemutatva pótcselekvéseiket,
rosszul sikerült kitörési kísérleteiket.
Közéjük tartozik Almási Tamás alkotása
(Alagsor) egy olyan pincének a rendkívül hihetõ
bemutatásával, amelyben három fiatal „ökörködéssel”
múlatja az idõt. A gyerek, a magára maradt, családtalan
gyerek áll Csillag Ádám fõdíjas filmjének,
a Mostoháknak is a középpontjában. A tizenéves,
okos kisfiú levelet ír egy ismeretlen bácsinak, kérve
õt, ne szakítsák el apjától, anyjától.
Mert szüleiként szereti immár azokat az embereket, akik
magukhoz vették és évek óta gyerekükként
foglalkoznak vele. Ám ezt nem folytathatják tovább,
mert a magas hivatal megszüntette a hivatásos nevelõszülõi
státust, amely együtt járt egy hozzávetõleg
akkorácska fizetéssel, amely lehetõvé tette
egy gyerek tisztességes ellátását. Megtudjuk,
hogy elég sokan választották maguknak ezt a „mesterséget”.
Magukhoz vettek akár 5–10 gyereket is, átalakításokat
hajtottak végre a házban, a lakásban, a berendezésben,
és mindenben gondoskodtak a magukra vállalt fiatalokról.
Ennek azonban vége. Ettõl kezdve – „nincs pénz” felkiáltással
– havi 4500 forintból kellene megoldani egy-egy gyermek kiadásait.
Megoldás nincs, dráma van. Mi lesz a gyerekekkel, ha a nevelõszülõ
nem vállalkozik a lehetetlenre, és mi lesz a felnõttel,
aki mindenét belerakta e „vállalkozásba”, és
most azt a semmibõl kellene tovább „üzemeltetnie”? E
drámáról szól a film, napjaink – úgy
tûnik – valóban nem-fikciós filmje.
Mi is tehát a valóság-film? Nem
több, mint a múlt vagy a jelen egy-egy valóságos
szeletének, epizódjának megjelenítése
a filmszalagon. Vajon kinek van rá szüksége? Van-e szülõje,
nevelõszülõje, aki gondolna rá? Úgy tûnik,
akad néhány nem-hivatásos istápolója,
vélhetõen azért, mert tudja, hogy a pillanat elszáll,
az emlékezet megkopik, az emlékezõ eltûnik,
a valóságot pedig csak addig lehet megragadni, amíg
– így vagy úgy – még valóságként
lehet gondolni rá. A társadalomban és az ember életében
nagy szerepe van a képzeletnek, de ugyancsak nagy a hû emlékezetnek.
|