Kisjátékfilm
Kézigránát, levélbomba,
szelíd Apokalipszis
Muhi Klára
A magyar film e pillanatban csak a kisjátékfilmek
szintjén van szinkronban a saját lehetõségeivel.
Elöljáróban egy jellemzõ epizód:
miközben zajlott a szemle protokoll, közönségtalálkozók
és a filmpolitikai rebellió , a Mammut egyik termében
a huszonöt versenybe jutott kisfilmbõl levetítették
a soron következõt, Szénási Ákos Ferikéjét.
Aki látta tavaly az Autóbant, körülbelül tudta,
mire számíthat. A budapesti szlam jellegzetes figuráit
látjuk, ha látjuk (a technika: minimál), életveszélyes,
romlott alakokat, akikrõl a hivatásos filmkészítõk
még nem sokat mondtak. És tényleg úgy lett.
A Ferike megismertetett Ferikével, azon nyomasztó figurák
egyikével, akikkel teli van a város. Aki könnyen és
azonnal üt, nappal alszik, éjszaka meg gyanús üzelmeket
bonyolít. A szünetekben kurvákat szed fel, beleköt
akibe tud, és idiotikusan vihog, mielõtt elõrántja
a rugós kését. Ebben a filmben sok minden élesben
ment. Szerintem Ferike igazi volt, a kurva is, sõt biztosra veszem,
hogy megvertek a film kedvéért egy embert a villamoson, amitõl
el is ment a kedvem az egész Ferikézéstõl
Még szerencse, hogy szinte teljesen sötét a kép,
gondoltam persze, hiszen láthatóan nem volt pénz
a világításra
Ám ebbõl lett épp
a baj. A nézõtér ugyanis teli volt "Ferike barátaival,
akik megszakadtak a röhögéstõl ugyanazon, amin
én elborzadtam, majd egyszer csak rájöttek, mégis
felháborító, hogy alig látni valamit a filmjükbõl.
A rendezõ a sötét nézõtéren elátkozott
mindenkit, aki a saját pénzén forgatott filmjét
így elszabotálta, a haverok meg kilátásba helyezték,
hogy most azonnal meglincselik a gépészt. Ezen a ponton megfutamodtam.
Utólag pedig regisztrálom, hogy ez az egész
közjáték, s maga a film (Ferike) különös
összefüggéseket mutatott a filmközpontos szabadságszûkítõ
törekvésekkel. S azzal is, hogy idén ismét rögzíteni
kellett a tényt: a néhány éve tapasztalható
hatalmas filmcsinálási vágy töretlen. Ám
nemigen vagyunk még túl a kamera, egyáltalán
a filmezési lehetõségek demokratizálásából
fakadó elsõ dömpingszerû hullámon. A nagyfilmekre
ez mára már kevéssé igaz, de aki a 32. Magyar
Filmszemlén a rövid fikciós programra váltott
jegyet, azzal bármi megtörténhetett. A kisjátékfilmek
viszont más arcát mutatták idén ugyanannak
a jelenségnek (amely röviden csak ennyi: filmezni itt az ezredfordulón
akár a régi görögöknél hajózni
muszáj). Aki ma nagyjátékfilmhez jut, mindenképp
meg akarja találni a közönségét. A kicsiken
nincs ez a teher. Nem kell senkinek megfelelniük, többnyire épp
akkorák, amennyi pénz még elõkeríthetõ.
A magyar film e pillanatban is csak a kisfilmek szintjén van szinkronban
saját lehetõségeivel, s ebbõl következõen
a kisfilmes mezõny legjobbjai most is, mint évek óta,
keményebb, markánsabb, egyénibb hangot ütöttek
meg, mint a díjazott nagyjátékfilmek többsége.
Az a nyolc-tíz darab, ahol igazán megsûrûsödött
a levegõ a közönség megszólítására
különféle stratégiákat próbálgató
nagyjátékfilmes középmezõny feje fölött
, inkább Tarr Béla, Gothár Péter, Jancsó
Miklós filmjével fogott kezet.
A kisjátékfilmes szemlézés
legjobb pillanata, amikor az ember rátalál egy-egy tehetséges
elsõ megszólalóra. S az éves termést
végsõ soron az minõsíti, hogy elég sok
ilyen találkozásban volt-e részünk. Ki-ki maga
döntse el, hogy öt-hat emlékezetes elsõ találkozás
Nemes Gyula: Papagáj, Kocsis Ágnes: Szortírozott
levelek, Nyitrai Márton: 2000 méter, Fliegauf Benedek: Beszélõ
fejek, Oláh Lehel: Öt után, hat elõtt milyen
reményekre jogosíthat bennünket.
Kocsis Ágnes is elsõfilmes, tanuljuk meg
a nevét. A BBS-ben forgatott Szortírozott levelek a korai
német újhullám pontosságával meséli
el egy levélszortírozó férfi szürkénél
is szürkébb hétköznapjait, aki húsz éve
egyazon levélválogató gép mögött
áll, s ugyanabba a szkájfoteles lakótelepi garzonba
tér meg esténként a pocokjához. Ki hinné,
hogy vannak még ilyen csendes életek? De Kocsis Ágnesnek
elhisszük, mert Tóth József a szortírozó
kisember szerepében mint tökéletesen rászabottat
viseli a szerepruhát. S mert a fiatal fõiskolás rengeteg
apró részlettel rendezi be hõse világát.
A legszellemesebb talán a pocok Tatlintól kölcsönzött
mászókája. S persze az alapötlet, miszerint a
magányos szortírozó ellopott levelekbõl épít
magának saját világot, családot, ünnepeket.
A Szortírozott leveleknek egy fassbinderi, R. uras, radikális
befejezést képzelnénk el, de végül azt
is a rendezõ javára írtam, hogy ellene megy annak,
amit a mániákus, veszélyes kisember figuráról
filmes és olvasmányélményeink alapján
gondolunk.
A fõiskolás, tavaly nagyfilmmel debütáló
Mundruczó Kornél Afta címû filmje amelyet
a zsûrivel együtt én is az idei év egyik legjobb
kisfilmjének tartok látszólag nyugalmasabb környezetbe
vezet. Városszéli, lakótelepi kamaszokkal élünk
meg egy délutánt, négy-öt fiú és
egy lány tölti az idõt téren, pályákon,
szûk szobákban. Ebbõl a kevésbõl a szinte
fotografálhatatlan lakótelepen nehéz jó filmet
csinálni. Többször is érdemes megnézni az
Aftát, hogy megfigyeljük, milyen tehetséggel formálták
át e semmire sem jó tereket rendezõ és operatõre,
Révész Balázs. S milyen nagyszerû ritmust adtak
a szinte cselekménytelen filmnek a monológok és akciók
váratlan felpörgetésével. A film erényei
ezeken túl leginkább abból fakadnak, hogy Mundruczó
és állandó társíró-producere,
Petrányi Viktória nagyon sokat tudnak alakjaikról.
E városszéli elhanyagolt tizenévesek elsõ testi
vágyairól, arról, hogyan vannak együtt, fojtogató
és felszabadító egymásrautaltságukról,
érzékenységbõl és kíváncsiságból
összevegyült kegyetlenségükrõl, amit még
a hatvanas években Pasolini ragadott meg nagy erõvel. Vagy
késõbb Kassowitz a Gyûlöletben. Ezen a szemlén
a dokumentumfilmes Almási Tamás (Alagsor) és Varga
Ágota (Eksön) csinált filmet a rendszerváltásnak
errõl az elveszett gyereknemzedékérõl, akiknek
a szülei belerokkantak a történelmi lépésváltásba
(vagy azért, mert nem sikerült nekik, vagy azért, mert
sikerült.) De az Aftához képest Almási és
Varga filmjei csak tiszteletreméltóan kíváncsiak.
Ebben az írásban akárcsak a magyar
film jövõjérõl folyó szemlebeszélgetéseken
is belátom, igazságtalan elõnyöket élveznek
a pályakezdõ alkotók. De e pillanatban elsõrendû
érdeke a magyar filmnek s mintha ebbe az irányba mennének
a dolgok , hogy a 89 után felnõtt huszonévesek minél
többen kapjanak lehetõséget a megszólalásra.
Azok a fiatalok, akiknek ha minden így marad esetleg nem kell
már viaskodniuk a hatalommal, s ezért közvetlenebbül
és õszintébben szólhatnak hozzánk. Akik
azonban már azzal az új tudással filmeznek, hogy a
mozi trónfosztott az audiovizuális piacon. A filmrendezõ
pedig ahogy Jeles írta csak egy közkatona a mélybõl.
E pillanatban mindenki tõlük várja (lásd mondjuk
Grunwalsky Tízparancsolatait), hogy hiteles alakokat, történeteket
és képeket találnak az elmúlt 10 év
eseményeire.
Tudjuk, mindez nem az alkotók életkorától
függ.
Az Internet és a számítástechnika
kihívásaira elsõként a negyvenes éveiben
járó Xantus János reagált Se kép, se
hang címû véletlen mozijában, amely ha hagyományos
mûalkotásként nem is, de különleges dramaturgiai
oktatófilmként mindenképpen nagyon érdekes.
A kicsoda a filmrendezõ újradefiniálandó
kérdésére pedig Szirtes Andrásnak és
Kotnyek Istvánnak már tíz éve más a
válasza, mint a többieknek (Triptichon, Közelgõ
kékség).
Arra pedig, hogy mi történik a lelkekben,
hogyan pusztulnak le az emberek az új, szabad életben, Gothár
a televíziónak forgatott rövidebb filmjében,
az egyik Tar Sándor-novellából adaptált A leghidegebb
éjszakában kíméletlen dolgokat állít.
Az amatõrfilm-szemléken évtized
óta számtalan elismeréssel övezett Kotnyek Istvánról
Közelgõ kékség címû filmje kapcsán
többször is elhangzott, hogy elõször szerepel a szemlén.
Szerencsére ez nincs így. 1997-ben az egyik legnagyobb felfedezés
volt számomra az az öt film, amelyet a KVB 35mm-re nagyítva
akkor bemutatott. Kiderült, hogy Huszárik Zoltán és
Tóth János után is írnak még filmverset.
A Közelgõ kékség, akárcsak Kotnyek többi
filmje, az Elégia, a Capriccio vagy az Örökmozi rokona.
És a korán meghalt Gujdár József filmjeié.
Kotnyek, ahogyan õk vagy a filmnapló író Szirtes,
más viszonyban van a felvevõgéppel. Nem filmeket forgat,
életformája a rögzítés. S ebbõl
a mániákus képgyûjtésbõl idõnként
filmek is születnek. Kotnyeknél gyönyörû képek
vannak, de semmi olyasmi, amit más ne láthatna meg. Tomboló
virágszirom hullás, bogárrajzás, aranyló
almákkal teli fa amelyen egyetlen levél sincs , esõ,
amilyent csak japán filmekben látni. A Közelgõ
kékségben szelíd Apokalipszis zajlik, melybõl
s ez a legérdekesebb kifelejtették az embert. Pontosabban
kibillentették a mûalkotásokban szokásosan elfoglalt
középponti helyébõl. S túl Kotnyek meditatív
filmverseinek elemi szépségén, mindez egyszerre provokáló
és pihentetõ.
Szirtes András Triptichonjára is igaz,
hogy provokálóan pihentetõ. Mert úgy, mint
õ, ma tényleg szinte senki sem filmez. A lepke- és
bélyeggyûjtõk otthonos magányában, közönségre
nem is sandítva, csak önmaga (meg a Manka) gyönyörûségére.
Az amatõrök igen, de Szirtes nem amatõr. Pontosabb,
ha azt mondjuk A kisbaba reggelije vagy tán még régebb
óta , valószínûleg jobban érzi magát
az amatõr álcájában. A Triptichon címen
egymásmellé tett Napló részletek képanyaga
egyszerû, unásig ismert home-videó zsánerekbõl
(kisbaba felvételek), talált tekercsekbõl, (szexfilm-részletek),
televízióból kimásolt természetfilmekbõl
(vonuló gnú csordák) áll. Ám a kollázs,
amit ebbõl Szirtes elõállít, sokszor váratlan
asszociációkat elindító, igen bonyolult hatású
képfolyam, mely egyszerre képes felidézni a filmkészítés
kezdeti állapotát, az elsõ nézõk/filmkészítõk
elemi reflexeit, s azt a helyzetet, ami a mozgógép világában
jelenleg tapasztalható.
|