A televízió és az Internet korában a média már nemcsak közvetítõje a társadalomkritikának. A média maga a forradalom.

Csaknem egy évtized telt el Francis Fukuyama könyve, A történelem vége és az utolsó ember (1992-es) megjelenése óta, de az idealizált társadalompolitikai modellként felvázolt neoliberális kapitalizmusnak változatlanul nincs komolyabb alternatívája. Egyelõre nagyon úgy tûnik, hogy – a tetszetõs elméletek ellenére – a szükséges és elkerülhetetlen korrekciók, ha egyáltalán megvalósulnak, akkor a modellen belül, és nem a modellt megszüntetve mennek majd végbe.
A jelen: leépülõ nemzetállamok, határt/mértéket nem ismerõ globalizáció. Hiába omlanak össze a lokális monolitikus tömbök, helyükre szilárdabb, nemzetek feletti monolitikus tömbök kerülnek. A központosító, erõs állam, a lokális közösség feletti ellenõrzést gyakorló cenzor szerepét a globális közösséget megregulázó multinacionális korporációk veszik át. Nyirbálnák a szabadságjogokat, szabályoznák a világhálót, ellehetetlenítenék az ingyenzenék lelõhelyét, a Napstert. Központ nincs, csak központok, nem esküsznek össze, az agymosott maga az agymosó, mindkettõ egy és ugyanazon személy, az egyre átláthatatlanabb mechanizmus cseppet sem pótolhatatlan kereke.
Láthatatlan csápok szorítanak magukhoz. „Arra törekszünk, hogy találjunk egy ellenséget, valamilyen fókuszt – írja Hakim Bey, az anarchista médiafilozófus. – Pedig, ebben az értelemben, nincs ellenség. Az ellenség, egyszerûen, a pénz semmiféle ellenállásba nem ütközõ uralma az emberi értékek felett.”
Hakim Bey szerint a multikulturalizmus is csak maszlag, a részérdekek hamis totalitása, s hogy az üres szimulakrum még eladhatóbb legyen, úton-útfélen az „emberi méltóság” és a „lázadás” szlogenjeivel öntik nyakon. Az eredeti közösségek nem vallási, nemzeti, hanem minden kívülálló számára nyitott, törzsi alapon szervezõdtek. A poszt-posztmodern törzsiséget az Idõszakos Független Zóna (TAZ) jelentheti. A médiafilozófus a szituacionistákra hivatkozik: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” A demokratikus közösségek, ellentétben a globális rendszerek hierarchikus (top-down) felépítésével, alulról felfelé (bottom up) formálódnak. A nem hierarchikus zónák laza és átjárható hálóvá, kereszt-kulturalizmussá (cross-culturalism) állnak össze.
Az általunk ismert neoliberalizmus nem teszi lehetõvé az ilyen – tényleges autonómián alapuló – zónák létrejöttét. Különös, de az uralkodó trenddel, a gyakran szapult, szélsõséges individualizmussal (jogosan) vádolt libertarianizmus állítható szembe. Csakhogy a szélsõséges individualizmus ma már sokkal inkább tûnik erénynek, mint bûnnek. Felnõttünk: elsõ az egyén, csak aztán a (bármilyen) közösség. Szabad társadalmat kizárólag szabad egyének alkothatnak, tehát a libertariánus úgy küzd az egyéni szabadságjogok maximális érvényesítéséért, hogy egyúttal a másikért és az én függetlenségéért is küzd – hirdeti a transzhumanista Eliezer Yudkowsky. Az individuumot ne kényszerítse/korlátozza a csoport, az önszervezõdõ csoportot pedig ne kényszerítsék/korlátozzák más csoportok – elmélkedik Hakim Bey. Az egyetlen, a „klasszikus” konszenzus: a szabadság ne sértse mások szabadságát.
A top-down korporatív globalizációra a bottom up szervezõdõ globalizáció, az állammal és a multinacionális cégekkel egyaránt szembenálló „harmadik út” a válasz. Se nemzet, se McDonalds. A XXI. század a párt-független, országhatárokon túlmutató civil kezdeményezéseké. A neoliberális kapitalizmusban gyökerezõ, de azt emberarcúvá formáló libertarianizmus eszméit fõként õk vihetik diadalra.
Az elsõ megmozdulások: Seattle, Washington, Prága. A cél: a mozgalom erõsítése, a gépromboló, techno-luddita szélsõségek felszámolása. Hakim Bey másképp látja. Szerinte az utópista elméleteken és vágyakon alapuló tekintélyellenes trendek fura mátrixszá állnak össze. Anarchisták, libertariánusok, szindikalisták, új-primitívek, poszt-szituacionisták, extrópiánusok s a többi szabadgondolkodó egy tábort képez. Mindannyiuk szeme elõtt ugyanaz a végcél, a Zóna-háló kialakítása lebeg.
Legjellegzetesebb csataterük a média. Memetikus eszközökkel harcolnak, maximálisan kihasználják a mémek (gondolat-vírusok, a fogalmat az önmaguk reprodukálására képes gének mintájára alkotta Richard Dawkins genetikus – A szerk.) felforgató jellegét.
Egy médium annál felszabadítóbb hatású, minél nagyobb tele-jelenlétet (interaktivitást és érzékszervi telítettséget) biztosít a felhasználó számára. E kritériumnak még a teljesség-igényû médiumok se felelnek meg. Kommunikációelméleti szempontból a film az egyik legkonzervatívabb üzenethordozó: a nézõ csak ül és bólogat, egyetlen választási lehetõsége a távozás. A televízió, az elõremutató alkalmazások (önálló montázs, nemlineáris olvasat) ellenére, szintén passzivitásra kárhoztat. (Arról nem is beszélve, hogy a fõbb csatornák burkolt vagy kevésbé burkolt formában, de minden esetben az agymosó-agymosott párosra épülõ konzumkultúra propagálói.)
A videó, amennyiben nem a filmezést, illetve a televíziózást helyettesítve, hanem egy nagyobb médium-rendszer részeként (számítógépes szimulációkban, a hálózathoz kapcsolva, VR és majdani AR-modellekben) alkalmazzuk, „okos” kiegészítõ eszköznek bizonyul. A manapság leginkább az Internet által, igaz csak távolról, megközelített optimális tele-jelenléttõl azonban fényévek választják el.
Konklúzió: a jelenvalóság médiumai közül a mémek terjesztésére az Internet a legalkalmasabb. A centralizáló törekvések ellenére megõrizte központ-nélküliségét, az állami, illetve mamut-cégek kisajátítási akciói rendre meghiúsulnak. A média-birodalmak hiába igyekeztek szinte mindent felvásárolni a kilencvenes évek közepén, hiába próbálták lejáratni az eredeti cybertér „csináld magad” elvét, hiába szajkózták az adat mindenhatóságát, a tavalyi év mégis a dot.com-összeomlástól – a hálózat, mint az abszolút pénztermelõ médium koncepció tarthatatlanságától – volt hangos. (Beindultak az önszabályozó mechanizmusok.)
A média-teoretikus Douglas Rushkoff a Coercionben (Kényszerítés, 1999) még visszafordíthatatlan folyamatokról (a világháló bekebelezése, mindenható virtuális marketing, az interakció megszûnése), egyik idei körlevelében viszont már az összeomlás teremtette régi-új lehetõségekrõl írt. Korábban pedig média-vírusok gyártásáról, mûködési elvükrõl mint lázadási stratégiákról.
Egyre kifinomultabbak a stratégiák. Noha az „õsi módszer”, a számítógépes vírusok készítése változatlanul, a digitális fronton (is) megvívott háborúkban pedig különösen dívik, mind többen alkalmazzák a felforgatás békésebb, ám annál hatékonyabb módozatait. Például az „eltulajdonítást” (appropriation): tégy úgy, mint a hatalom emberei, használd ugyanazon eszközöket, tedd nevetségessé õket, s (rajtuk keresztül) az egész politikai-társadalmi gépezetet! Veszélytelennek tûnõ, de mélyen felforgató akciók: R. U. Sirius alighanem e célból indult (és vesztett) az 1996-os, majd a 2000-es amerikai elnökválasztáson. Hasonló megfontolások mozgathatják a mindenütt felbukkanó, de valójában csak a hálózaton létezõ Luther Blissett személyét kitaláló (ismeretlen) mém-tervezõket is. Az establishment mégis fél; a láthatatlan, az arctalan terroristát féli benne.
Az ellenállás sokkal veszélyesebb formája az Elektronikus Felforgató Színház által képviselt – Hakim Bey példái között is szereplõ – digitális zapatizmus. Ricardo Dominguez és társai a mexikói állam által elnézett paramilitarista csoportok ellen eleinte információ ellenterjesztõ-hálózatok, a „Küzdelem és Ellenállás Intergalaktikus Hálózatai” útján vívták a harcot. Késõbb – a közvetlen politikai cselekvést, a hackeléstõl és crackeléstõl se visszariadó agitpropot választva – „virtuális ülõsztrájkokat” hirdettek. Blokkolták a sávszélességet, egyre több képernyõn bukkant fel a bûvös és átkos 404-es hibaüzenet. „Elektronikus Pearl Harbour” – harsogták a szenzációhajhász médiumok.
Módszereiket sokan eltanulták. És mindez csak a kezdet: a technológiai fejlõdés komplexebb médiumokat, azaz a digitális felforgatás bõvülõ eszköztárát vetíti elõre.
Zónák felé menetelünk.