A Lámpás… vagy az Anyád… azon generáció körében is népszeru, amelynek tagjai nem Jancsó-filmeken nôttek fel.

2000 decemberében Jancsó Miklós a Vörösmarty Mihály Gimnázium filmklubjának vendége volt. A kizárólag középiskolásokból álló hallgatóság a Fényes szelek után találkozott azzal az alkotóval, akit addig jórészt a Lámpás… és az Anyád… rendezôjeként ismertek. Bár a filmklubba járó gyerekek filmes “tudása”, érdeklôdése nem átlagos, abban jó néhány kortársukkal megegyeznek, hogy Jancsót különös helyre sorolják a képzeletbeli rendezôi ranglétrán. Egyikük anyukája mesélte: gyönyörûség megélnie, hogy a lánya ugyanúgy “rajong” Jancsóért, mint annak idején ô. A közel kétórás beszélgetés után pár héttel arra kértem néhány lelkes diákot, mondják el gondolataikat a Mesterrôl. Véleményük egy a sok közül, s talán nem is tipikus. Egy azonban biztos: Jancsó legújabb filmjeivel középgenerációk feje fölött átnyúlva a tizenévesekkel kommunikál.

– Tudom, hogy mindnyájan ismeritek Jancsó Miklóst, legalábbis láttátok néhány filmjét – gyanítom, fôleg az utóbbiakat. Mégis, arra a banális kérdésre, hogy ki az a Jancsó Miklós, mit mondanátok?
Marton Gergô: Filmguru.
Tarján Vera: Szép lelkületu ember, aki szerencsére ért a filmkészítéshez.
Káli György: Szabó Istvánnal együtt ô a legismertebb magyar rendezô külföldön, benne van az elitben, számon tartják.
Kovács Renáta: Jancsó maga a Jancsó-stílus.
– Valamennyien nagyon dicsérô szavakat mondtatok. De ismertek-e más rendezôket, akikkel össze tudnátok hasonlítani? Tudjátok, hogy sok filmet forgatott, de láttatok-e ezek közül néhányat? Milyen a Jancsó-képetek?
M. G.: Két-három filmjét láttam. Például megnéztem a Fényes szeleket, amely nagy hatással volt rám, de inkább azok a filmek érintenek meg, amiket most csinál. Kolosszális, ahogy lépést tud tartani velem, pontosabban az én generációmmal is. Jó, hogy mondtad a Jancsó-stílust. Tényleg egészen újszeru és zseniális, amiket kitalál. Szerintem Jancsó Magyarországon annyira izzó, aktív, monumentális dolgot muvel, hogy nem lehet egész egyszeruen átlépni fölötte. Ô az, aki – már nem tudom, hány évesen – még mindig olyan filmeket forgat, hogy 18 évesen az eszem elhagyom tôle. Úgy érzem, nekem szól.
– Mi ez az újszerûség? Mi az, amiben eltér a többi rendezôtôl?
K. Gy.: Szerintem azért különleges az új Jancsó-filmstílus, mert fiatalos környezetbe helyezi ugyanazt a klasszikus gondolatsort, amit már korábban is követett.  Más filmek, mint mondjuk a Blöff vagy Tarantino újabb filmjei, hasonló életérzést tükröznek, de nincs mögöttük az a háttér, ami Jancsónál érezhetô.
– A stílusában vagy a hangvételében mi az, ami számotokra megragadó?
K. R.: Mindig tudott a fiatalokhoz szólni, és ugyanúgy tud most is.
– Mire gondolsz?
T. V.: A zene és a színészek…
Nusser Veronika: Mindig jól választ.
K. R.: Állandó színészekkel dolgozik. Az utolsó két filmjében is.
M. G.: Összeszedi azokat az arcokat, akiket mi is szeretünk: kifogja Lovasit, Gangstát. Másrészt olyasmi kerül elô Jancsónál, amit a modern, szabad, külföldi filmekben látunk. A szétszabdaltság, a szétesettség, a közvetlenség. Persze Jancsót nem lehet összehasonlítani Guy Ritchie-vel, aki egy fiatal ficsúr, bár a filmjei abszolút bejönnek, még sincs meg benne az, amit Jancsó múltja hordoz.
N. V.: Az új filmjein nem érezni, hogy egy nyolcvanéves ember készítette. Azt hiszem, azért jön be Jancsó a fiataloknak is, mert mindenki a saját gondolatain keresztül azt olvassa ki belôle, amit ô akar.
– Beszélgettem egy veletek egyidôs fiúval az új Jancsó-filmekrôl. Elmesélte, hogy a barátjától “használati utasítással” együtt kapta meg a Lámpás…-kazettát, felírták neki egy cetlire, hogy hány percenként vannak a jó részek. Odatekerte, megnézte, nagyon tetszett neki. Késôbb rávette valaki, hogy nézze végig az egész filmet: unta, úgy érezte, hogy semmirôl sem szól. Továbbra is csak a kiválasztott jeleneteket kedvelte, a zenéket, Kapát, Pepét.
N. V.: Lehet, hogy miattuk nézem meg az elsô ilyen filmet. A másodikat már azért, mert tudom, hogy sokkal több van benne.
K. R.: Nem akarok nagyképu lenni, de szerintem Jancsót azért is érdemes nézni, mert egyedülálló ötletek, megoldások vannak a filmjeiben.
M. G.: Átörökít, a régiekbôl hozzátesz valamit. Ez az, ami fontos. Lehetnek benne jó jelenetek, mondhatja valaki, hogy nem szól semmirôl, de az a furcsa, hogy épp ez a semmirôl nem szólás szól valamirôl.
– Titeket nem zavar az, hogy a Jancsó-filmek történeteit nem lehet egykönnyen elmesélni? Ahogy néhányan mondják: “követhetetlenek”?
T. V.: Nem igaz, csak arról van szó, hogy a Lámpás… több epizódból áll. Érdekes, ahogy hirtelen átkerülünk egy másik történetbe. Engem ez abszolút nem zavar, sôt élvezem.
K. R.: A Jancsó-filmeknek nem története, hanem mondanivalója van. Az epizódok, kis események a mondanivalót tartalmazzák, és a film csak a végén áll össze.
K. Gy.: Külföldön bevett szokás, hogy különbözô részekbôl áll össze egy film.
T. V.: Ez annak az embernek furcsa, aki a karate-filmeken nevelkedett fel. Ott aztán elmondják az egész történetet. Jancsónál pont az az érdekes, hogy nem rágja az ember szájába, hogy mit akar, hanem nekem kell összeraknom.
K. R.: Az a legjobb, hogy utána még órákon keresztül gondolkodhatom azon, mit is láttam.
– Grunwalsky Ferenc mesélte, hogy a Lámpás… egyik vidéki vetítése után a fellelkesült fiatalok autogramot kértek Jancsótól – papír híján a saját testükre…
M. G.: El tudom képzelni, mert engem is nagyon megérint.
K. R.: Lehet, hogy ez butaság, de szerintem Jancsót nem szokták ennyire sztárolni. Elismerik minden filmes körben, de nem gondolom, hogy rajongó-tábora volna.
– Ti is találkoztatok Jancsóval a filmklubban. Nektek nem volt meglepô, hogy egy ilyen híres rendezô veszi a fáradságot, és leül negyven diákkal beszélgetni?
T. V.: De. Nagyon közvetlen volt.
K. R.: Ha megközelíthetetlen lenne, akkor a filmjei nem lennének hitelesek. Olyan, mint a filmjei.
T. V.: Jó, de akkor is ô “a Jancsó”. Ezért én teljesen másnak gondoltam. Erre ott ült egy közvetlen, fehér hajú bácsi…
– Jancsót bohémnak tartjátok?
M. G.: Aki nyolcvan évesen ilyen filmeket csinál, az az.
K. R.: Inkább életmuvész, de a legjobb értelemben. Nagyon megfogott mindaz, amit az életérôl mesélt: kikkel találkozott, merre járt, hol élt.
– Mit gondoltok vagy tudtok arról, hogy milyen lehet egy Jancsó-film forgatása?
K. Gy.: Improvizálnak. Sokan támadják is emiatt. Így egy fiatal filmes nem forgathat, mert az sokba kerülne.
– Úgy gondolod, hogy drágák a filmjei?
K. Gy.: Nem hiszem, mert Jancsó is olyan, mint amilyen Fellini volt: tudja, mit akar. Egy tehetségtelenebb rendezô azonban ebbe belebukna.
M. G.: Valószínuleg egészen más munka folyhat, mint egy átlagos filmnél. Olyan lehet, mint a színház, nemcsak az improvizációk, hanem a bensôséges, meghitt hangulat miatt. Azok után, amit a Fényes szelekrôl mesélt, úgy képzelem, hogy a csapat végigbulizta az egész forgatást.
T. V.: Én is ezt hittem, de amikor beszélgettünk vele, rájöttem, hogy iszonyatosan sokat foglalkoznak a technikával. Majdnem arra megy el az egész nap. Ezért van ideje a színészeknek woodstockolni. Mire beállítanak egy hosszú jelenetet úgy, hogy még a Nap is megfelelôen álljon, az rengeteg idô és munka.
– Most nézzünk meg együtt egy részletet a Szerelmem, Elektra címu filmbôl. A történetet bizonyára mindnyájan jól ismeritek. Látjátok-e ebben a filmrészletben azt a Jancsót, akirôl eddig beszéltünk?
N. V.: Azt látom, hogy az Elektra-történetet is tudta aktualizálni, hogy az akkori problémákat ugyanúgy fel tudta vetni abban a filmben, mint az új filmjeiben a mostani problémákat.
K. Gy.: Elmondta, hogy annak idején azért találta meg a Pusztát, mert Magyarországra ez a legjellemzôbb. Most is fölfedezte azt, ami a korunkat jellemzi: a gyorsaságot, a kuszaságot, a felszabadultságot. Ez a részlet úgy színpadias, hogy közben minden filmes eszközt kihasznál.
T. V.: Hihetetlen, mennyi embert mozgat!
M. G.: De egész más célra is használja ôket, mint egy hagyományos filmben.
– Hogyan hathatott szerintetek ez a film a saját korában? Úgy, mint manapság a Lámpás… vagy az Anyád…?
M. G.: Az a baj, hogy én általában jobban szeretem a régi filmeket. Szeretem egy másfélórás zúzáson szanaszét szakítani magam. Szerintem ez még mindig komolyabb a mai átlagfilmnél, és úgy gondolom, hogy harminc évvel ezelôtt még egy pár klasszissal durvább lehetett.
– Provokatívnak érzitek, hogy az Elektra-történetet így vitte filmre a 70-es években?
K. Gy.: Szerintem Jancsó a 70-es években ezeket a filmeket úgy csinálta, hogy mindenképpen különbözzön másoktól; arra törekedett, hogy valami eredetit hozzon létre. Az utolsó filmjeiben ez már nincs így. Mások is forgatnak hasonló filmeket – külföldön.
– Jancsó arra törekszik, hogy remekmuvet csináljon?
M. G.: A zsenik általában nem törekednek a zsenialitásra.
– Miért csinál Jancsó még mindig filmeket?
M. G.: Mert rendezô.
N. V.: Van mondanivalója.
T. V.: Még van feladata. Csinálnia kell, ez az ô élete.
– Mi az, amit ellesnél tôle, amiben szívesen hasonlítanál rá?
K. Gy.: Szeretnék olyan nyitott lenni – vagy maradni –, mint ô.
K. R.: Ôszintének érzem. Irigylem a bátorságát.
M. G.: Ôsmagyar erôt érzek benne. Ha körülnézel, nagyon kevés ilyen dögös embert látsz. Csinálja a filmjeit, rendületlenül. Ha akarnád, sem tudnád elnyomni, mert azzal a szép, nyugis stílusával – ahogy alkot, meg dolgozik –, azzal borít fel mindent maga körül.
K. Gy.: Azt mondta, hogy Grunwalsky nélkül már nem is tudna filmeket forgatni.
M. G.: Grunwalsky egyébként nagyon durva filmeket csinál. Még mindig összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut, ahogy a Visszatérésben az öreg nénit belerakják a nylon zacskóba, ráhegesztik a hordó tetejét, bevágják élve a földbe, és rádobnak egy régi ágyat. Jancsó más. Olyan, mintha ecsettel dolgozna. Olyan képeket meg mondanivalót rak össze, hogy az inkább szép, mint sokkoló.
– Nevezzetek meg olyan fiatal, magyar filmrendezôt, akinek a filmjét hasonló lelkesedéssel nézitek.
M. G.: Az úristen@menny.hu nagyon jó.  Biztos vannak még mások is, csak a mélyben…
T. V.: Majd lesznek.
K. Gy.: Azért nem tudunk ilyet mondani, mert aki be akart futni, az inkább az amerikai filmek stílusát másolgatja. Igaz, nincs is az ilyen filmre közönség. Jancsónak bejött, de másnak nehezen sikerülne. Különben sincsen “szabad” magyar filmgyártás. Kompromisszumokkal jár, hogy valaki egyáltalán bekerülhessen a szakmába. A szakmán kívül pedig nem lehet megélni, mert nincs közönség, és pénzt sem kap senkitôl.
– Változtatott-e a rajtatok, a szemléleteken bármelyik Jancsó-film?
M. G.: Gyökeresen nem változtatja meg az életemet, de máshogy állok hozzá egy sor dologhoz. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt elmondani. Egy Jancsó-film utáni három hét valahogy máshogy telik az életemben.