Gyógyíthatatlan addikció és hip-hop montázs az Darren Aronofsky-féle fekete tévédobozban.

Amikor Darren Aronofsky mindössze hatvanezer dollárból készült elsôfilmje, az enigmatikus, zavarbaejtô Pi megnyerte az 1998-as Sundance fesztivál rendezôi díját, majd nem sokkal késôbb felkerült a Washington Post és a Chicago Sun-Times évi toplistájára, a lelkes kritikusok új Cronenbergként ünnepelték a 28 esztendôs brooklyni független filmest. A saját forgatókönyvbôl született egzisztencialista rémfilm elsô ránézésre nem sokban emlékeztet a Rabid vagy a Porontyok méltóságteljes, hosszú beállításokban kibomló biohorrorjaira, és egyetlen rövidke, ám annál gyomorforgatóbb jelenet kivételével még a mufaji alapkövetelményeknek sem felel meg: a Ludolf-féle szám végtelen tizedes törtjében univerzális kódokat felismerô megszállott matematikus tragédiája azonban a kézikamerával felvett, karcos fekete-fehér képsorok ellenére is a klasszikus cronenbergi alaptörténetet idézi. Gyógyíthatatlan addikció és mindent átható paranoia – a kanadai horrorfilmes kulcsszavai Aronofsky fekete dobozát is nyitják.
A nem túl látványos párhuzam hívein kívül bizonyára mindenki meglepôdött, amikor a fiatal rendezô második munkájához egy kevésbé népszeru drogkult-író egyik megfilmesíthetetlennek tartott muvét választotta: Hubert Selby Jr. 1978-ban kiadott negyedik regénye, a Rekviem egy álomért feltehetôleg épp annyi eséllyel pályázhatott hollywoodi adaptációra, mint Burroughs Meztelen ebédje a Cronenberg-átirat megszületése elôtt. Szemben az eddig egyetlen Selby-adaptációnak számító Utolsó kijárat Brooklyn felé címu Uli Edel-feldolgozással, a szerzô nemcsak személyesen részt vett a film elkészítésében, de poros forgatókönyv-verzióját is elôkereste az asztalfiók mélyérôl, amelyet Aronofsky jelentôs változtatások nélkül olvasztott be saját munkájába. Bár a Christiane F. heroinfilmjével debütáló Edel nem nevezhetô gyakorlatlan amatôrnek drogtémában, és az 1989-es Utolsó kijárat sem vádolható éppen túláradó emberszeretettel, az ex-kábítószeres, brutál-naturalista Selby kétségkívül Aronofsky személyében találta meg a tökéletes, világképéhez mindenben illô  filmrendezôt.
Az Artisan független sikercég (többek között a Blair Witch Project forgalmazói) jóvoltából meglehetôsen kedvezô költségvetéssel és ismert színészekkel leforgatott Rekviem egy álomért az 1999-es esztendô talán legellentmondásosabban fogadott amerikai filmje lett. Elszánt hívei elsôsorban formai szempontok alapján dicsérték, míg bírálói sekélyesnek, közhelyekbôl építkezônek tartották a látványos külsôségek súlya alatt légszomjjal küszködô történetet – regényadaptáció lévén nehezen dönthetô el, melyik vélemény számít lehangolóbb kritikának a Selby-Aronofsky szerzôpáros számára. Pedig a forgatókönyv csekély változtatások kivételével híven követi az alapmuvet: egy brooklyn-i csonka család (anya–fiú–barátnô) hármas zuhanórepülését az addikció kénköves poklába. Talán éppen ez a probléma. Míg a heroinfüggô szerelmespár szívszorító leépülését nyomon követô szál többé-kevésbé megmarad az elrettentô célzatú drogfilmek szokványos didaktikájánál (csábító heroin-sikktôl az elrettentô testi-lelki leépülés kegyetlen végkifejletéig), a televíziós show-musorok rabjává tébolyodó anyafigura meséjét zavaróan agyonkoptatott motívumok ballasztja húzza le az oly vehemensen bírált tévémoslék szintjére. Kétségkívül komoly kihívás újat mutatni a témában, hiszen az 1984-es Videodrome óta az addiktív média alapötletét számtalan formában feldolgozta már a filmgyártás, de például húsz évvel késôbb elsütni a Mindhalálig zene híres fináléját finoman fogalmazva ötletszegénységre vall. Selby olvasásakor nehéz ellenállni a csábításnak, hogy az írót paranoid mizantrópnak bélyegezve örökre egy instabil hutôgép alá számuzzük könyvét: történetei látszólag csupán ürügyül szolgálnának a hôsök változatos lealjasítására. Aronofsky hasonló kéjjel szedi darabokra áldozatait, mintha a függôség bonyolult természetébôl kizárólag az emberi gyengeség, esendôség precíz, bonctermi ábrázolása izgatná.
Csak ne lenne olyan ellenállhatatlanul vonzó ez a film. A Rekviem egy álomért maga a vászonra (rém)álmodott heroin-sikk: külsôre lenyugözô, lélegzetelállító kalandtúra, hullámvasút-utazás, miközben belülrôl egy beteg, ócska és soha véget nem érô lidércnyomás. Aronofsky egyforma tehetséggel kezel színészt, kamerát, vágóollót, speciális effektusokat: képeit elképesztô intenzitással zúdítja a közönségre, hogy aztán a legmegfelelôbb pillanatban átváltson egy-egy lírai közjátékra és a legkérgesebb szívu Fincher-rajongót is elvarázsolja osztott képmezôs ágyjelenetével vagy egy megindító, hosszan kitartott közelképpel Ellen Burstyn arcáról. Repetitív Extasy-szuperplánok váltakoznak digitálisan torzított LSD-víziókkal – hip-hop montázsaiban egyetlen kocka sincs, amelyet ne láttunk volna százszor másnál-máshol, mégis komoly önuralomra vall elszabadulni összhatásuk alól.

Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream) – amerikai, 1999. Rendezte: Darren Aronofsky. Írta: Hubert Selby regényébôl Darren Aronofsky és Hubert Selby. Kép: Matthew Libatique. Zene: Clint Mansell. Szereplôk: Ellen Burstyn (Sara), Jared Leto (Harry), Jennifer Connelly (Marion), Marlon Wayans (Tyrone). Gyártó: Artisan Entertainment/Protozoa Pictures. Forgalmazó: Kinowelt. Feliratos. 102 perc.